Magam vagyok bogáncsruhámban.
Egykor enyém volt a csillagos ég is,
s mind e világnak
sípomon én muzsikáltam.
Most hangol a Semmi, húrjába kap.
Most barlangomba nem köszönt
be a vendég,
csak szalamandrák tarka népe jő,
és a hold látogat meg
néhanap.
Forrás: Lélektől lélekig
Álomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról
fénykönny gyűl tündökölve:
jánosbogár.
A felhősávos hegytetőn
megnő a hold.
Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét,
s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget
a szíved számára mosolyt.
Jéggé fagyott szőlő a szád.
Csak a hold finom karéja lehet
olyan nagyon-nagyon hideg
Közel vagy. Itt.
Hallom az éjben pillád rebbenéseit.
(Áprily Lajos fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Leégett annyi gyertyaszál
Égve csak egyetlen-egy áll.
Neve Ion, Ioan, Kegyelem
Évvégi éjt virraszt velem.
Farkasüvöltés járja át
A kinti német éjszakát.
Nincsenek barátok, nincsenek
Mindent polyva és por temet.
A tükörből egy édenkerti,
Angyali szűz arca remeg ki,
A kancsómban a bor veres lett,
Kolindáit hallom Keletnek,
Boldog éj, áldott éjszaka,
Távoli kolindák szava
Mondhatatlan az éjnek csöndje,
Most száll alá a menny a földre.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissítő esőt és a végnélküli
elálmosító kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszédüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
„A legszebb asszony én vagyok”.
Illetlenség, s talán nem is igaz.
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
„A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
És fénylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
És kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantják fel az illatot.
Ilyen esőben villámcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.
Forrás: Lélektől lélekig
Végigkoldultam a madarakat,
mindegyiktől kaptam
egy tollat.
Egy hosszút a sastól,
egy pirosat a paradicsommadártól,
egy zöldet a kolibritől,
egy rikácsolót a papagájtól,
egy ijedtet a strucctól.
Hej, micsoda szárnyakat csináltam magamnak!
A lelkemre csatoltam,
és felszálltam.
Magasat röpültem, mint a sas,
pirosat röpültem, mint a paradicsommadár,
zöldet röpültem, mint a kolibri,
rikácsolót röpültem, mint a papagáj,
ijedtet röpültem, mint a strucc.
Hej, micsoda istenit röpültem!
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Balogh József)
Hallgatás a lelkem –
moccanatlan állva, békén,
mint aszkéta-szikla,
úgy tűnik nekem,
hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
s az ég maga a barlangboltozat.
Csipp,
csepp,
csöpp – békesség
és fények csöppje hull rám
szüntelen az égből,
és bennem megkövül.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy holdnyi közös hely nálunk a temető,
Kőkerítéssel körülvéve,
Nehogy az élő szabadon maradt
Földet megfertőzze.
A fakeresztek néhány év múltán
Megdőlnek aztán maguk is szépen
Meghalnak, és kóbor kancákon holmi
Furcsa férfiak jönnek s ellopkodják
Tűzrevalónak.
Nyoma se marad a sírnak –
Sörteszerű tömött fű növi be
Mint a legények fejét téli éjszakákon;
Mikor a temető egyik végétől a másikig
Megtelik elkezdik újra az elején;
Nagyapám sírja a dédnagyapám sírján
Apámé a nagyapámén,
Ugyanígy a régi bíró
A még régebbi bírón – a régi pópa
A még régebbi pópán;
A régi falu a még régebbi falun.
Alma- és szilvafák szegélyezik,
Illatos virágok nyílnak
Leheletük a távoli tárgyakba is
beívódik.
Kik átutazóban felénk járnak
Bal csuklójukba ágyazódott órával
És öregséggel a vállukon
Ámuldoznak akár a paradicsomban.
(Kányádi Sándor fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Vályogházba születtem télen,
Egy-szalmára egy pej csikóval,
Velem egy nevet kapott ő is.
Mikor a szavak hámjába bújtam
S egy-két egymáshoz illesztett szót már
Elég jól elmakogtam – a csikó betéve tudta
A csengettyűk minden nyelvét,
S a fával rakott szekérbe fogva
Anyja mellett
Elég jól megállta helyét
a hámban.
Amikor én négyéves lettem csikónkat
Már lónak nevezték,
Büszkén viselte a nyerget a nálánál
Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.
Amikor iskolába kerültem
A mi lovunk
Kukoricáért járta egy hétig a
Mezőséget, a szárazság idején.
Amikor városon nevelkedtem
A mi lovunk
Tejet, almát, birset és otthonsült-
Kenyeret hozott a szénával bélelt
Szekér derekában.
Amikor katonának mentem
A velem egyszerre azon a régi télen született
És nevemet viselő pejlovunk
Vénségtől kábán pusztult el a
Falu fölötti kiszikkadt mezőn.
Kányádi Sándor fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Ha úgy történne valamikor,
hogy szétosztod mindenedet,
legdrágább ajándékaidból
add nekem egy könnyedet.
Megkapnám így lelked egy cseppjét,
ami mélyten-mélyről jöhet,
hisz’ csak a tenger fenekéről
lehet halászni gyöngyszemeket…
Forrás: Lélektől lélekig
S ha ág dobol az üvegen
és megremeg a nyárfa,
mintha jönnél lábujjhegyen
s én ülök várva, várva.
S ha tó vizébe kábítón
a csillagfény aláhull,
mintha zsongulna száz kínom
és minden megvidámul.
S ha sűrű fellegek közül
a hold lenéz a földre,
a lelkem benned üdvözül
és rád gondol örökre.
Forrás: Lélektől lélekig
