Címke: Ady Endre

  • Ady Endre: Valaki útravált belőlünk

    Unatkozók s halálra-untak,
    Bolondosan furcsák vagyunk,
    Fájdalmasak és búcsúzók,
    S milyen furcsán nézzük magunkat,
    S milyen furcsán néznek most minket.
    Csalódás-kő ránk nem zuhant,
    S mégis sújtódottan, szédülten,
    Sustorgó ázott fák a tűzben,
    Panasszal égünk, lángtalan.

    Mint elárvult pipereasztal,
    Mint falnak fordított tükör,
    Olyan a lelkünk, kér, marasztal
    Valakit, ki már nincs velünk,
    Ki után ájult búval nézünk.
    Egy régi, kényes, édes dámát,
    Kegyetlen szépet siratunk,
    Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
    Valakit, kiért hiúk voltunk,
    Apródok s cifra dalnokok,
    S kit udvarunkban udvaroltunk.

    Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
    Nagy termeink üresen kongnak,
    Kölykösen úszók szemeink:
    Valaki útravált belőlünk,
    S nem veszi észre senki más,
    Milyen magános férfiporta
    Lett a szemünk, lett a szívünk,
    Szemünknek és szívünknek sorsa,
    Mert asszonyrészünk elhagyott.

    Nem tudjuk szeretni magunkat,
    És nem hisszük el, hogy szeretnek,
    Ákombákomos szépeket
    Idegen, váró embereknek
    A régi tussal nem írunk,
    Mert mi csak magunknak bókoltunk,
    Asszony-énünkért, szertelen,
    Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
    És kacérok és hűtlenek,
    És most sírva megözvegyedtünk.

    Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
    Siránkozik pityergő szánkon,
    S omladozó, árva szívünk
    Ezer fájást talál, hogy fájjon,
    S ezeregy fájás fáj nekünk.
    Kopott az arcunk, kopott minden,
    Kopott a világ s a szívünk,
    S minden világ a szemeinkben:
    Mi hírért, sikerért szalasszon,
    Ösztönzőnk, igazi valónk,
    Kiszakadt belőlünk, az asszony.

  • Ady Endre: Az élet

    Az élet a zsibárusok világa,
    Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
    Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
    Megvehető akármi ritka kincs.

    Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
    Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
    Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
    A jelszó mindig: eladok, veszek!…

    Raktárra hordják mindenik portékát,
    Eladó minden, hogyha van vevő:
    Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
    Rajongás, hit, eszmény és szerető.

    Aki bolond, holmiját olcsón adja,
    Az okos mindig többet nyer vele,
    A jelszó: egymást túl kell licitálni,
    Ádáz versennyel egymást verve le!

    A szív az üzlet leghitványabb tárgya
    S eladják mégis minden szent hevét.
    Akad vevő rá, egymást licitálja,
    Hogy a holmit atomként szedje szét.

    Folyik a vásár harsogó zsivajban,
    Az egyik kínál, másik meg veszen,
    Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
    Kifosztott lélek zokog csendesen.

    Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
    Bolondok bizton, balgák szerfelett,
    Eddig az ő példájukat követtem,
    Ezután én is másképpen teszek,

    Lelkem, szivem kitárom a piacra,
    Túladok én is minden kincsemen…
    …De nincs erőm íly nyomorulttá válni,
    Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…


  • Ady Endre: Október 6. (Az aradi tizenhárom)

    Őszi napnak mosolygása,
    Őszi rózsa hervadása,
    Őszi szélnek bús keserve
    Egy-egy könny a szentelt helyre,
    Hol megváltott – hősi áron –
    Becsületet, dicsőséget
    Az aradi tizenhárom.

    Az aradi Golgotára
    Ráragyog a nap sugára,
    Oda hull az őszi rózsa,
    Hulló levél búcsucsókja;
    Bánat sír a száraz ágon,
    Ott alussza csendes álmát
    Az aradi tizenhárom.

  • Ady Endre: Örök vágy

    Ha ellobog majd ifju lángom,
    Ha majd zokogni sem tudok
    S a sok, rommá verődött álmon
    Dermedten összeroskadok,

    Vajon a nyugvás tompa kínját
    Érezni nem lesz oly nehéz?
    Vagy vágyón fogom visszasírni
    Az örök, kínos szenvedést?

    Ha ellobog majd ifju lángom
    S örök megnyugvás int felém,
    Milyen szellem fog felkeresni
    Testemnek porladó helyén?…

    Az örök vágy lángszellemének
    Árnya kisért majd engemet,
    Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
    Érzem, tudom, hogy nem lehet!

  • Ady Endre: Jóság síró vágya

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

    Buzgóságban sohsem lohadni,
    Semmit se kérni, el se venni,
    Nagy hűséggel mindent szeretni:
    Milyen jó volna mindig adni.

    Még az álmokat se hazudni,
    Mégis víg hitet adni másnak,
    Kísérő sírást a sírásnak:
    Milyen jó volna áldni tudni.

    Meleg karokban melegedni,
    Falni suttogó, drága szókat,
    Jutalmazókat, csókolókat:
    Milyen jó volna jónak lenni.

  • József Attila: ADY EMLÉKEZETE

    – Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
    szóval, tettel és hallgatással is?
    Mért békitik a símák alattomba’
    lány-duzzogássá haragvásait?
    Földön a magyar és földben a költő,
    dühödt markába rögöket szorít,
    melléről égre libbent föl a felhő,
    de tovább vívja forradalmait.

    A televény titokzatos honában
    izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
    Ezer holdon kiált és haragjában
    szeleket űz a Hortobágy felett.
    Szeleket, melyek úri passzióból
    a begyüjtött kis szénát szétszedik
    s a sülyedt falun fölkapják a hóból
    Dózsa népének zsuppfedeleit.

    Teste a földé. Földmívesé lelke,
    ezért koppan a kapa néhanap.
    Sírja három millió koldus telke,
    hol házat épit, vet majd és arat.
    Verse törvény és édes ritmusában
    kő hull s a kastély ablaka zörög, –
    eke hasit barázdát uj husában,
    mert virágzás, mert élet és örök.

    1. márc. 23.

  • Ady Endre: Öreg nyár, nem vén nyár

    Vénasszonyok nyaráról dalolnom nem lehet,
    vénasszonyok korunkban, tudjuk, hogy nincsenek.
    Egykor talán még voltak – más kor volt, más kor az:
    ma vén a dús hajzatú és ifjú a kopasz.

    Egykor még ifjú korban kelt nászra férfi, s lány,
    aggok vagyunk manapság az élet hajnalán.
    Hetvenéves korunkban leszünk ifjak, s bohók,
    addig a szívek kripták, s akkor lesznek kohók.

    Ilyen szép őszidőre, milyen ma is vala,
    azt mondották egykoron: vénasszonyok nyara.
    Ma ki vénasszonyról szól: kaphat szidást, követ;
    ma már nem vén a nyár se, legfeljebb csak öreg.

  • Ady Endre: A jelen hajóján

    Be szép ilyenkor a szép,
    Be szép, hogy a hajómon viszlek,
    Be szép, hogy szépnek hiszlek.

    Talán te nem is tudod,
    Hogy mindenek már megfakultak
    S nincsenek már: csak múltak.

    Csak nekünk van még hajónk,
    Árbocán a zászlós Jelennel.
    Ím, itt a szívem, vedd el.

    Távolból nyújtsd a kezed,
    Édes kezek, szent elitéltek,
    Most minden a tiétek.

    Ne legyenek evezők
    S hajónk örömmel, szertelennel
    Futhasson a Jelennel.

    Halálba vígan futók
    Örömével vinném a szépet,
    Lelkem, vinnélek téged.

    Vinnélek és viszlek is,
    Régi hajós vett a hajóra,
    De szép és új az óra.

    Be igaz is a Jelen,
    Be jó, hogy mi benne maradtunk
    S szabad vizekre csaptunk.

    Be szép ilyenkor a szép,
    Be szép, hogy a hajómon viszlek,
    Be szép, hogy szépnek hiszlek.

  • Ady Endre: Magyar jakobinus dala

    Ujjunk begyéből vér serken ki,
    Mikor téged tapogatunk,
    Te álmos, szegény Magyarország,
    Vajon vagy-e és mink vagyunk?

    Vajon lehet-e jobbra várni?
    Szemünk és lelkünk fáj bele,
    Vajon fölébred valahára
    A szolga-népek Bábele?

    Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
    Végül egy erős akarat?
    Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
    Mindigre egy bánat marad.

    Hiszen gyalázatunk, keservünk
    Már ezer év óta rokon.
    Mért nem találkozunk süvöltve
    Az eszme-barrikádokon?

    Dunának, Oltnak egy a hangja,
    Morajos, halk, halotti hang.
    Árpád hazájában jaj annak,
    Aki nem úr és nem bitang.

    Mikor fogunk már összefogni?
    Mikor mondunk már egy nagyot,
    Mi, elnyomottak, összetörtek,
    Magyarok és nem-magyarok?

    Meddig lesz még úr a betyárság
    És pulya had mi, milliók?
    Magyarország népe meddig lesz
    Kalitkás seregély-fiók?

    Bús koldusok Magyarországa,
    Ma se hitünk, se kenyerünk.
    Holnap már minden a mienk lesz,
    Hogyha akarunk, ha merünk.

  • Ady Endre: Lédával a bálban

    Sikolt a zene, tornyosul, omlik
    Parfümös, boldog, forró, ifjú pára
    S a rózsakoszorús ifjak, leányok
    Rettenve néznek egy fekete párra.

    „Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
    Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
    S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat
    A víg teremben némán szerte-szórjuk.

    Elhal a zene s a víg teremben
    Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
    Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
    Rebbennek szét a boldog mátka-párok.