https://verskucko.com

Címke: Ady Endre

  • Ady Endre: Elbocsátó, szép üzenet

    Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
    Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
    Ha hitted, hogy még mindig tartalak
    S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

    Százszor-sújtottan dobom, ím, feléd
    Feledésemnek gazdag úr-palástját.
    Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
    Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
    Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
    Alázásodért, nem tudom, miért,
    Szóval már téged, csak téged sajnállak.

    Milyen régen és titkosan így volt már:
    Sorsod szépítni hányszor adatott
    Ámító kegyből, szépek szépiért
    Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
    Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
    Átadtam néked szépen ál-hitét
    Csókoknak, kik mással csattantanak
    S szerelmeket, kiket mással szerettem:
    És köszönök ma annyi ölelést,
    Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
    Amennyit férfi megköszönni tud,
    Mikor egy unott, régi csókon lép át.

    És milyen régen nem kutattalak
    Fövényes múltban, zavaros jelenben
    S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
    Milyen régen elbúcsúztattalak.
    Milyen régen csupán azt keresem,
    Hogy szép énemből valamid maradjon,
    Én csodás, verses rádfogásaimból
    S biztasd magad árván, szerelmesen,
    Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
    Nem bírt magának mindent vallani
    S ráaggatott díszeiből egy nőre.

    Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
    Akartam látni szép hullásodat
    S nem elhagyott némber kis bosszuját,
    Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
    Nem kevés, szegény magad csúfolását,
    Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
    S hozzám tartozni lehetett hited,
    Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
    Kinek én úgy adtam az ölelést,
    Hogy neki is öröme teljék benne,
    Ki előttem kis kérdőjel vala
    S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

    Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
    Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
    Vagy futkározva rongyig-cipeled
    Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
    S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
    Magamimádó önmagam imáját?
    Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
    Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
    S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
    Általam vagy, mert meg én láttalak
    S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Tiltakozni és akarni

    Hajh, megmaradni nagy betegnek,
    Sírba-rugandó idegennek,
    De élni, de élni.

    Barbárból, úrból nyűvé válni,
    Igaziból lenni akármi,
    De élni, de élni.

    Nem bánni immár semmit-semmit
    S nótáink bár rossz kölykök zengik,
    De élni, de élni.

    Ijesztgessenek a Jövővel,
    Ijedjek meg lehajtott fővel,
    De élni, de élni.

    És gunnyasztva és meghajolva,
    Mintha tavasz sohse lett volna,
    De élni, de élni.

    De tiltakozni és akarni,
    De, jaj, még most, most meg nem halni,
    De élni, de élni.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Rövid, kis búcsúzó

    Vége: gát-verseny volt ez egy kicsit
    S töretlen nyakkal másztam ki belőle,
    Holott magamra bíztam a lovam
    S magamat pedig egy idegen nőre,
    Aki Te vagy, egykor-test Margita,
    Egy éjszakám és minden órám vágya,
    Kit ha látnál, hogy bennem hogy megszépült,
    Elfáradnál a nagy dicsekedéstül.

    Be megnőttél útközben, Margita:
    Hozzád szegődött mindene egy kornak,
    Tenger, tömeg-sors, bérc, csók és titok,
    Mit nagy fantaszták kínnal ostromolnak
    S vitted magaddal asszony-társidat
    S minden strófában a Minden Te voltál
    S lévén e furcsa, kusza ének őre,
    Mikor már untam, Te mondtad: előre.

    Be szép is ez a nagy szerettetés,
    Holott esetleg tudni se kell róla,
    Egy régi, rövid vágynak tengerén
    Megtrónoltál, mint örök Auróra.
    Hajh, hajh, sok minden nem akarta úgy,
    Hogy külről is egész legyen ez ének,
    Siettetett vád, új vágy, vén betegség
    S nem akartam, hogy Te versed ne tessék.

    Mert Te vagy az én minden asszonyom,
    Azaz Te vagy az asszony, aki nincsen,
    Kit pótolni próbál nekünk ezer:
    Ölelésben, álomban, tettben, rímben.
    Akarom, ha a dal végére járt,
    Akarom, hogy légy, ha nem is vagy lévő
    S vedd magadra én zilált hivőségem
    Egy mindent betelítő csak-egy nőben.

    Mivel tehetném forróbbá a szám,
    Telibbé szívem, e kórral dobbantót,
    Karolóbbá, ki átölelhető
    S ihatóbbá az édes mámor-kancsót?
    Valami szépet egy tán-senkinek,
    Szerelmeset, jót üzenni szeretnék,
    Csak hálából, mert Érted vagyok kedves,
    Csalárdul is hű, csókhoz, szerelemhez.

    Köszöntöm benned minden asszonyom,
    Akik voltak s kik valaha lehetnek,
    Köszöntöm fél, de nagy bátorságomat
    S ez énekét százféle szerelemnek
    És magamtól távozó önmagam
    S Beléd-álmodt szerelmeimnek lázát,
    Köszöntöm és köszönöm, mert nem árva,
    Ki csak egy éjen vágyott Margitára.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Én, szegény Magam

    Szeretlek halálos szerelemmel,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te elhagyott, te szép, béna ember,
    Te: Én, szegény Magam.

    Senkid sincs e bús, pucér világon.
    Sorvasztó, álmatlan éjjelek
    Holdfényénél fölujjongva látom:
    Csak én szerettelek.

    Te: Én, aki királynőket vártál
    S bölcs királyok hódolásait,
    Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:
    Csak én vagyok ma itt.

    Szeretlek, mert a keserűségnek
    Ártatlan és áldott fia vagy,
    Mert minden egynek, búsnak és szépnek
    Tömjénezni szabad.

    Téged elhagyott már minden, minden,
    Durván, meg-nem-értőn és gazul.
    Nincs szépség, melynek hívője nincsen:
    Most én vagyok az úr.

    Az egész világ helyett imádlak,
    Te hű, te jó, te boldogtalan,
    Te szép, kit a buták meg nem láttak:
    Te: Én, szegény Magam.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

    Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz
    Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
    Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,
    De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.
    Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
    Adják át Móricznak ezt az én levelem.
    A könnyes, áldott hang, aki általadja,
    Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.

    Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond,
    Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
    Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
    Én-fajta versekben az ember nem kertel.
    Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
    Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban,
    Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
    Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

    Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
    Aszúra fog érni minden szép gerezded,
    Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:
    Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
    És mégis siettél: meglepődve vitted
    Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek,
    Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
    Sok, most ébredező, ó kitalálással.

    És ha hébe-hóba talán másként véled:
    Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.
    Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:
    Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani,
    De ezerszer szebben, mert újabbról vallja
    Győző, nagy lelkednek minden kis zsivajja.
    És ami benned él s el fog jönni hozzánk,
    Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,
    Ezer kimondatlan magyar bánat, titok,
    Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog.

    Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat,
    De mesekirályfik táltosai fújnak,
    Ördög hordjon el már minden bolond verset:
    Életet kívánunk, valószínűt, nyerset
    S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,
    Mi új Ludas Matyink többször visszaadja.

    Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
    Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
    De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
    Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
    Gondolom, te voltál ez a »másik« nálunk,
    Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
    Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
    Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt,
    Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza,
    Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.

    Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:
    Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek,
    Nyugat csapatjának keleti zászlója,
    Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.
    Néha kényeskedő, de magyar hatalmú,
    Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú,
    Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás,
    Szentírásos ember, kinek szent az írás.
    Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,
    Ma benned sarjadnak az ős, magyar tövek.
    Ha tán bolondítnál s igazi se volnál,
    Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.

    Téli Budapestnek kevés, vidám fája
    Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja
    S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja:
    Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.
    De engem szeressen: így üzenek neki
    S jó, hogyha az embert ilyen is szereti,
    Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál
    S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.

    Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
    Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
    Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
    De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
    Készül, mert készítik, az én szemfedelem,
    De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem.
    Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,
    Mind összekerülünk közös mártír-hősök
    S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
    Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.

    Forrás: MEK

    És igen — ez tényleg gyönyörű.

  • Ady Endre: Történelmi lecke fiúknak

    Hódították ez országot
    Derék, lelkes, úri szittyák,
    Jóttevői szegény népnek:
    Iskolában így tanítják.

    De nem így volt ezer évig,
    Munkás embert ág is húzta,
    Egy-két ezer úr kötötte
    Millió jobbágyát gúzsba.

    Magyarország dús ország volt,
    Van termése, kincse, vadja,
    De amit a bús nép szerzett,
    Víg uraság zsebre rakja.

    Csak a gazdag, csak a zsarnok
    Élt föl minden földi jókat.
    Megláncolták, butították
    A dolgozó milliókat.

    Ma már a szívek bátrabbak,
    Sápadtak a gyermek-orcák,
    Ha összeszakad Ég és Föld,
    Mégis más lesz Magyarország.

    Ez az ország mindnyájunké,
    Hol bilincset urak vernek:
    Háborúra készüljön föl
    Minden sápadt munkás-gyermek.

    Van e földnek áldott Napja,
    Pirosító levegője,
    És ha lefogja az úr-had,
    Munkával elvesszük tőle.

    Föl, gyermekek, tanulásra,
    Háborúra, egészségre.
    Ti lesztek majd e rab ország
    Megváltott és boldog népe.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Tűz márciusa

    Csámpás, konok netán ez a világ
    S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
    De élethittel én, üldözött haló,
    Március kofáira és szentjeire
    Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

    Hadd halljék végre olyan magyar szava,
    Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
    De kihez bús Hunnia szikjairól
    Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
    Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

    Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
    S terhére e föld száz Pontiusának
    S haldoklóan mégis elküldöm magam
    Boldogabb testvéreimnek síromon:
    Az új, jobb márciusi ifjúságnak.

    Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
    S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
    Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
    Életre váltott jussa nem volt soha,
    Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.

    Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
    Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
    S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
    S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
    Holnap talán könnyebb lesz a mártírság.

    Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
    Mert él basák és buták közepette,
    Mert hiába lett acélból itt a szív,
    Szép emberszívként szikrázni ha akar:
    A honi rozsda megfogta, megette.

    De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
    Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
    Az Élet szent okokból élni akar
    S ha Magyarországra dob ki valakit,
    Annak százszorta inkább kell akarni.

    Életet és hitet üzen egy halott
    Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
    Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
    S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
    Március van s határtalan az Élet.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Az eljátszott öregség

    Ahogy nőnek az árnyak,
    Ahogy fogynak az esték,
    Úgy fáj jobban és jobban
    Az eljátszott öregség.

    Ez az én két vén szemem
    Habár sok szépet látott,
    Mosolygós öregúrként
    Nem látja a világot.

    Nem fogok bocsánattal,
    Víg arccal tündökölni
    S fiatal vétkek fölött
    Pálcát tréfásan törni.

    Emlékezni se fogok
    Kedvesen zsörtölődve,
    Ősz hajjal, piros arccal
    A régi jó időkre.

    Heves, ál ifjúsággal,
    Óh, ezerszer jaj nékem,
    Megöltem jövő magam,
    Az én szép öregségem.

    Ahogy nőnek az árnyak,
    Ahogy fogynak az esték,
    Úgy fáj jobban és jobban
    Az eljátszott öregség.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

    Napsugarak zúgása, amit hallok,
    Számban nevednek jó íze van,
    Szent mennydörgést néz a két szemem,
    Istenem, istenem, istenem,
    Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
    Te voltál mindig mindenben minden,
    Boldog szimatolásaimban,
    Gyöngéd simogatásaimban
    S éles, szomorú nézéseimben.

    Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
    Hol éreztem az életemet
    S hol dőltek, épültek az oltárok.
    Köszönöm az énértem vetett ágyat,
    Köszönöm neked az első sírást,
    Köszönöm tört szívű édesanyámat,
    Fiatalságomat és bűneimet,
    Köszönöm a kétséget, a hitet,
    A csókot és a betegséget.

    Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
    Másnak, csupán néked, mindenért néked.
    Napsugarak zúgása, amit hallok,
    Számban nevednek jó íze van,
    Szent mennydörgést néz a két szemem,
    Istenem, istenem, istenem,
    Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
    Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
    S hogy te leszel a halál, köszönöm.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Kis, karácsonyi ének

    Tegnap harangoztak,
    Holnap harangoznak,
    Holnapután az angyalok
    Gyémánt-havat hoznak.

    Szeretném az Istent
    Nagyosan dicsérni,
    De én még kisfiú vagyok,
    Csak most kezdek élni.

    Isten-dicséretre
    Mégiscsak kiállok,
    De boldogok a pásztorok
    S a három királyok.

    Én is mennék, mennék,
    Énekelni mennék,
    Nagyok között kis Jézusért
    Minden szépet tennék.

    Új csizmám a sárban
    Százszor bepiszkolnám,
    Csak az Úrnak szerelmemet
    Szépen igazolnám.

    (Így dúdolgattam én
    Gyermek-hittel, bátran,
    1883
    Csúf karácsonyában.)

    Forrás: MEK