Címke: alázat

  • Áprily Lajos: Sebezhetetlenül

    Támadhatsz – a tőröd méreggel se hat,
    megöltem a sárkányt: hiúságomat.
    Mennyi vére elfolyt, amíg vége lett –
    megfürdettem benne kényes lelkemet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Te vagy a jó

    Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
    Már újra megintcsak megszégyenítettél.
    Századszor is újra Te vagy a jó,
    Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

    Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
    Játszottam megint a kifent késsel,
    S amikor az ujjam majd megvágtam,
    Jóságod kézen legyintett lágyan.

    De még le se zörrent a földre a penge,
    Már mosolygott is szemed a szemembe,
    Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
    Gyerek kezébe kés nem való!

    Csak arra volt jó vihar és villám,
    Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
    Hogy éberséggel látni tanuljak,
    Meglátni messziről felemelt ujjad.

    Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
    Szívembe maradjon vésve e látvány,
    Bár el ne mosódnék onnan soha,
    Ne lennék többé se vak, se puha.

    Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
    Csak annyit engedj kérni szerényen,
    Hogy amit most némán súgok eléd,
    Álljam becsülettel, legalább felét!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Emberek

    Közöttünk járnak – jól ismerheted –
    büszkén, fennkölten, mint az istenek,
    kikkel különben gyakran értekeznek;
    téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
    De ezt nekik meg kell bocsátanod,
    mást szomjaznak, a fényontó napot;
    szemük kibírja nem káprázva, bátran –
    és lenn csúszkálnak itt a föld porában.

    S közöttünk járnak – hátha ismered? –
    szelíd, csöndben merengő emberek.
    Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
    a porba néznek önfeledt-merőn.
    A hangjuk halk, a léptük ingatag,
    megannyi félszeg, álmodó alak,
    szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
    s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Irigység?

    Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
    Senki fia, míg lelkemet tudom -…
    A magasságba vezető úton
    Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
    Megállottam egy bús sziklafokon.

    Áhítattal tekintek fel, előre,
    Azokra, kik már csillagok talán,
    S ragyogva kiültek a hegytetőre,
    És szeretettel tekintek alá,
    Azokra, akik utánam jőnek,

    Testemet vetem lépcsőül nekik,
    És nem bánom, ha százszor megelőznek.
    Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
    Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
    Csak égbe nézzen a szemük merőn.

    Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
    Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
    Azt én letaszítom a meredélyen.

    Nem irigység ez. – Csak kötelességem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Isten

    Láttam Uram, a hegyeidet
    S olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    De apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    Elvész ő gyönge dadogása
    S ágyam alatt hál meg a bánat:
    Mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek
    Szívükben szép zöld tüzek égnek
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott állsz az útjuk végén –
    Meg nem zavarlak, én Uram,
    Elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A gyöngék imája

    Jó Uram, aki egyként letekintesz

    bogárra, hegyre, völgyre,

    virágra, főre, szétmáló göröngyre, –

    Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

    csak nagyon-nagyon gyönge.

    Mert pókháló és köd a szív,

    selyemszőttes az álom,

    pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

    s én erőtlen kezem

    még azt sem tudja Hozzádig emelni.

    De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

    ami az Óceánnak

    legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

    Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

    csak gyönge, nagyon gyönge.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Nemes Nagy Ágnes: Alázat

    Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
    fejemre a perc lágy, szirupos árja,
    a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
    magányom mégis csonthéjába zárja.

    Kemény vagyok és omló por vagyok,
    nem olvadok és nem köt semmi sem,
    ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
    a lelkem szikla, testem végtelen.

    De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
    Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
    – csak már az emlék és valami vágy
    fogyó türelmem alján felderengtek.

    S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
    s mint szemem alját kék lepi a házat,
    belenyugodni lassan, bágyadón,
    majd megtanít a virradó alázat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: II. A csendességről

    Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
    Türelmetlen, ideges két kezem.
    Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
    Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
    Legyenek egyszer magukért és érted.
    Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
    Csukódjék nézni békén befelé,
    Látni magát és téged.

    Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
    Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
    Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
    Nem a te hangodat.
    És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
    Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
    El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
    A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
    Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
    Pedig ők emésztettek engemet,
    És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
    Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
    Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
    Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
    Termés-arany, mert kezedből került ki,
    És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
    De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
    És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
    Mely amit ér, arannyá nemesít.
    És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
    Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

    Jöjj, Uram, visszajöttem,
    Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
    Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
    És kezedet el nem bocsátani,
    Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
    Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
    Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
    S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
    Könyvet lapozni, húst aprítani,
    Kezet szorítani és kardot köszörülni,
    Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
    Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
    Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
    És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
    És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
    És adni magamat, hogy téged adjalak.
    Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
    Magamra és magadra, semmi másra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Felséges Úr!

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Felséges Úr!
    Fáradt vagyok már, sajog a lábam
    állni e fényes előszobában.

    Felséges Úr!
    Lássa, szívemben a reménység jó,
    de Önt meglátni nem vagyok méltó…

    Felséges Úr!
    E házon kívül mindent az ár mos:
    messziről jöttem, s köntösöm sáros,

    Felséges Úr!
    Lázadó vérem jaj, lecsitult rég:
    ottbent csak sírnék, elébehullnék! –

    Felséges Úr!
    Ha kis szolgája fehérbe öltöz,
    szabad-e néki bemenni Önhöz?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Bár színem fekete

    Végűl mindíg Isten útját követtem,
    bár színem fekete.
    Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
    úgy leszek az üdvözültek sorában,
    mint leeresztett sötét zászló,
    becsavart lobogó,
    szótlanúl és jelentés nélkűl,
    és mindeneknél boldogabban.

    Forrás: Lélektől lélekig