https://verskucko.com

Címke: alázat

  • Paul Verlaine: E kicsi zug

    E kicsi zug, e csöpp sarok,
    Mely az enyém,
    S mely éltetett, a nagy remény
    Megáldatott.
    Órái a sok régi bűnnek
    Sápadnak, tűnnek
    Fehér szalmalapján bús szívemnek.

    Ártatlanság lakik velem,
    Egyszerűség.
    Mit van nekem kívánni még,
    Aki KRISZTUST vendégelem?
    Kemény kenyerem, durva ágyam,
    Szegénységem, magányom,
    Ó szent próbám! ó drága tanulmányom!

    E bajban készre edzett szív,
    S ez áhitat,
    Mely szeretettel átitat
    Olyan szelíd, s olyan naiv
    Megoldást adnak életemnek,
    A féktelennek,
    Melyben vágyaim elpihennek.

    Uram, fogadd hálámat! Add
    A jó halált.
    Küzdelmeimet áldd meg, áldd
    Türelmes sóhajtásomat!
    Alázat útján közeledve
    Kér egy szegény szív, vedd be
    Őt és övéit örök örömödbe!

    Forrás: Szeretem a verseket

    Fordította: Babits Mihály

  • Móra Magda: Az út felén túl…

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    a lelked gyakran tűnt időkbe téved.
    A dolgaidban tartod még a rendet,
    de egyre inkább áhítod a csendet.

    Már nem vársz rangot, címet, hatalmat,
    és nem mész fejjel valamennyi falnak.
    Már tiszteled az évgyűrűt a fában,
    és hinni tudsz: a mások igazában.

    Már reméled, hogy nem hiába éltél:
    mit szóval mondtál vagy tettel beszéltél,
    nem maradt hang: a semmibe kiáltó.
    Ha nem is lettél irányjelző zászló,

    A magad helyén álltál rendületlen:
    szélben, viharban, ködben, szürkületben,
    mint kapubálvány őrizted a házat,
    és voltál tűrés, és lettél alázat.

    A tieidnek maradtál a béke:
    a nyitott ajtó biztos menedéke.
    Ha elkerülted majd a negyven évet,
    már nem hiszed, hogy adósod az élet,

    Csak azt érzed, hogy tiéd az adósság,
    mert kevés volt a salakmentes jóság:
    a mindent adó, semmit visszaváró,
    a minden próbát derekasan álló,

    mely sosem számol, szüntelen csak árad,
    örök fölény és örökös alázat.

    Ha elkerülted már a negyven évet,
    s mindezt beláttad, és mindezt megélted,
    és be tudsz állni a legszürkébb helyre,
    már te lehetsz a sorsod fejedelme!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Egyszerű vers a kegyelemről

    Csodákat próbáltam:
    arannyal, ezüsttel
    hívtam a népeket,
    jöjjenek énhozzám!
    Hiába, hiába,
    az arany nem kellett,
    az ezüst nem kellett,
    nem jöttek énhozzám.

    Elmondtam naponta
    tíz hegyibeszédet,
    gyönyörű szavakat,
    igéző szavakat,
    hiába, hiába:
    egy fül sem fülelte,
    egy szív sem szívelte
    a hegyibeszédet.

    Tüzet is akartam
    rakni az erdőben:
    nyulacska ne fázzék,
    őzike ne fázzék, –
    hiába, hiába!
    Gyújtófám kilobbant,
    és a tűz nem akart
    gyúlni az erdőben.

    …S egyszer csak maguktól
    gyűlnek az emberek,
    együgyű szavamtól
    sírásra fakadnak,
    ránéznem alig kell,
    s a tűz is felszökken, –
    az Úr áll mögöttem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Küzdelem

    Az út menti bokrok között botladozom,
    tövisek karcolják a bőröm,
    összeszorított fogam közt véres könnyeim
    íze égeti szikkadt nyelvem.
    Tüdőm sípol, büdös levegőt szív,
    szemem nem látja a napfényt,
    eső nem mossa arcom.

    Ajándékot követeltem tőled,
    s nem akartam, amit kaptam.
    Jónásként elbujdostam,
    de nem hajóra szálltam, s most
    nem jön a cethal, mely lenyel,
    majd végül partra köp.
    Csak vánszorgok itt
    valahol az út mellett.

    Tudom, hogy most is figyelsz rám,
    és megveted bolond büszkeségem,
    amely bajba sodort engem,
    de hidd el, megbánás és
    alázat is van bennem.

    És hiszem, hogy egyszer az én sóhajom
    hívja a földre az angyalokat,
    hiszem, hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat,
    hiszem, hogy egyetlen leheletem vihart támaszt,
    és szemem kék színű lesz az ég,
    melyen át megláthatlak végre,
    s akkor megmutatod nekem az utat.

    Mutasd, Uram, oltárod, hadd tegyem rá a szívem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: A fordító

    Károli Gáspár emlékezetének

    Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
    A képzelet csaponghat szerteszét,
    Belekaphat a felhők üstökébe,
    Felszánthatja a tenger fenekét,
    Virágmaggal eget-földet bevethet,
    Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
    Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
    S vakmerőn méri Istenhez magát…
    Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
    A fordítás, a fordítás – alázat.
    Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
    Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
    Valaki mást, nagyobbat átkarolva
    Félig őt vinni, félig vele menni.

    Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
    A Legnagyobbnak fordítója volt,
    A Kijelentés ős-betűire
    Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
    Látom: előtte türelem-szövétnek,
    Körül a munka nehéz árnyai:
    Az Igének keres magyar igéket.
    Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
    Megcsendíti-e Isten szép szavát?
    És látom: győz, érdes beszédinek
    Szálló századok adnak patinát.
    Ó, be nagyon kötve van Jézusához,
    Félig ő viszi, félig Jézus őt.
    Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,
    Együtt érve el egy honi tetőt.
    Amíg mennek, a kemény fordítónak
    Tán verejtéke, tán vére is hull,
    De türelmén és alázatán által
    Az örök Isten beszél – magyarul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Fű

    Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
    nincs senkinek talán.
    Beszélek én, de hangom is pici,
    hát nem figyelsz reám,
    azt sem tudod,
    hogy katona vagyok,
    mert én nagyon kis katona vagyok,
    engem nem is látsz, csak a kardomat;
    van ám sok kardom, forgatom,
    villogtatom, suhogtatom,
    még tisztelgésre is kirántom,
    szigorú az én kapitányom,
    nem szól, de süvölt cudarul,
    fél ám a bokor, lelapul.
    S tudod,
    én olyan katona vagyok,
    hogy nem magam ülöm meg a lovat,
    hanem a lovam engem:
    csiga meg lepke meg esőcsepp
    meg szöcske ül a nyeregben,
    de nem haragszom, oly piciny szívem van,
    nem fér abba harag,
    ha indulok, megyek gyalog,
    viszem a lovamat,
    s ha fáradok
    se búsulok,
    inkább dúdolgatok,
    este, ha feljön a csillag,
    elhallgatok.

    Hajolj felém, tanulj meg engem,
    próbáld meghallani csepp hangomat,
    hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
    olyan tökéletesen egymagad,
    ha egyszer neveden szólítalak
    a föld alatt,
    s feléd fordítom sose látott,
    igazi arcomat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nádasdy Ádám: Féltérden

    Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
    rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
    s azt képzelnem: pont én kellek neked.
    Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
    hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
    most meg a cinkosommá tettelek.

    Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
    találsz-e te gyönyörűséget bennem –
    úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
    Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
    de te járattál olyan iskolába,
    ahol ilyesmiket tanítanak.

    Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
    arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
    s gyökértelenül sodródjam feléd;
    énnekem fáznom kell és epekednem,
    nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
    s megszokta szépen markod melegét.

    Én szolgáltalak volna áhítattal,
    melletted álltam volna éjjel-nappal:
    nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
    a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
    Szemem téged keres, ha elkalandoz;
    a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Versenyen kívül

    Én nem futok.
    Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág.
    Útszélen; árokparton,
    A versenyen kívül
    Szedem a novemberi ibolyát.
    Én nem futok,
    Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
    A Janus-arcú dicsőségtől,
    Rendezgetem csokorba ibolyámat,
    Ha valakit tarlómra fúj a szél,
    A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
    Más virág híján, mutatom neki
    Novemberben kinyílott ibolyámat.
    Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
    Én nem futok.
    Én nem akarok senkit utolérni.
    Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
    Vágyom a virágomat kicserélni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Jó lelkek

    Vannak jó lelkek még a földön;
    De elrejtőznek a világ elül.
    A csacska hír hallgat felőlük,
    Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

    Éltük, szerény, csöndes, magános,
    Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
    Erényüknek cégére nincsen;
    Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

    Vásári zajt, hűhót kerülnek.
    Nem lökdösődnek lármás utakon.
    Lelkük zománcát féltve őrzik.
    Amerre járnak, csend van s nyúgalom.

    A sors csapási, szenvedések
    Között értékük legszebben ragyog.
    A rózsa is, ha eltiporják:
    Akkor terjeszt legédesb illatot.

    Vannak jó lelkek még a földön!
    Vigasztalásul vallom és hiszem.
    Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
    És nem irígyli sorsuk’ senki sem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    Szédületes sziklák szorosán,
    És néztem a mélyből
    Az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    Meredek, nagy szürke falak,
    Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    Meredeztek elő
    Idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    Bújó völgy sárborított fenekén,
    Szirtekközi szélben
    Szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    Por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    Mit akarsz a magasban,
    Sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    A keménység kőbirodalma,
    Ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    Füvet se, fenyőt se találsz,
    Ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    Bús tábora jár,
    Csak a förgetegek,
    Szilajon rohanó szelek ajka dalol
    Rettentő énekeket,
    Miket emberi fülnek
    Meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    Fátyol fut a szemre,
    Kemény köveken
    Megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    Férgek fia, sár unokája,
    Mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    Felkúsztam a kőmagasokba,
    És szívtam az ormi szelet,
    S megtelt a szívem
    A kemény nagyság,
    Az égreszökő nagy erők
    Érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    S hallottam verni völgynek
    Lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    Csörgő kicsi forrás
    Kristály vize mellől:
    Az égreszökő magasokba,
    A sziklavilágba
    Úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig