Most kiállok az esőbe,
elszántan és
födetlen fővel.
És a csattanó villám
átszalad a szívemen,
és a zuhogó zápor
széjjeláztatja szénfekete
testemet,
és beszívnak magukba
a föld pórusai
ezerkilencszázhuszonnyolc
június tizenhetedikén.
De holnap
rózsaként nyílok ki
ablakod alatt
és minden eljövendő
igaz ember
szíve alatt.
Forrás: Lélektől lélekig
Keresztek ülnek a tarlón,
Keresztek a temetőben,
Keresztek a vállon, szívünkön,
Keresztek messze mezőkben
S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.
Keresztek az egész földön,
Keresztek tornyon és mellen,
Keresztek a földi jóságon
S égi szózat: »Megérdemlem,
Keresztet mért vállaltam ezekért?«
Forrás: Lélektől lélekig
Egyetlen egyszer
halhattam csak meg érted.
Élned neked kell.
Forrás: Lélektől lélekig
Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,
S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,
S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.
Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.
A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön – ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.
Elválás, búcsú – akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,
Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.
Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.
Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.
S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,
Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.
Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
„Lélegzem, mert élek – szeretek,
A szerelem ad csak életet.”
(Baka István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Vihar ment végig a hegyélen. –
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.
Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.
A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.
Forrás: Lélektől lélekig
Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.
Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.
Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.
Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntúli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.
Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.
Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,
csak jobbra dőlve egyszerűn,
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fújdogált,
lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.
Forrás: Lélektől lélekig
Másnak –
csak egy templom,
tengernyi kő és üveg.
Nekem –
a beszédes csendben
lehajtott fejek,
halk imaszó és
szerelemért könyörgő,
összekulcsolt kezek.
Hűvös termeiben
gyertyalángok játszanak,
fényük reményt ébreszt,
jeget, páncélt olvasztanak.
A templom két tornya
fenséges, szilárdan áll,
falai közé, be-beszökdös
egy eltévedt napsugár,
hogy szétszórja fényét,
a színpompás rozettán.
Hallod a zenét?
Egyszer – régen –
zsivajos vásárnapon,
gyönyörű muzsika
lágy hangjai között,
a templom falai közé,
szerelem költözött.
Ott élt a torony őre,
ki rút volt és nyomorék,
nem hihette senki,
hogy a szívében,
mély szeretet lángja ég.
(Ó, ha hallanád,
mily fájdalmas
gyönyörűn énekli
– a Szerelem dalát!)
Szemében nincs fény,
bicegve jár, púpot
hord a hátán, de lelke
ép, megérintette egy
csodaszép cigánylány,
– ki táncával varázsolt –
aki látta, nem volt
se élő, se holt, a
férfiszívekbe, égő
vágyakat korbácsolt.
A történet szomorú,
hiszen a lány halott,
az élet mocskos
színpadán megbukott,
megölték szennyes
férfikezek, melyek
hozzá, soha nem érhettek,
hiába szeretett tiszta
szívvel, bűnnel sározták,
mert titokban imádták,
tiltott szenvedéllyel.
Meghalt vele a rút is,
összetörte a bánat,
ráborult a törékeny testre,
a kis cigánylányban
a szépséget szerette,
féltette és óvta,
nélküle nem élhetett,
a Halál, megváltotta.
Nincsenek kínjai,
nem csúfolják többé,
emlékét írás őrzi,
dala halhatatlan,
örökkön-örökké.
Mikor hallom a muzsikát,
az én szívem is fájdalom
járja át,
az a Dal, az én dalom,
bennem él, s amíg élek –
dúdolom.
Forrás: Lélektől lélekig
Akkor már minden viszonylat kihamvadt.
Megfeszültünk a legelőbb kereszten.
Az üdvözülés verítéke rajtunk.
Az önkívület lándzsája a testben.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc,
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc,
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
