Akkor már minden viszonylat kihamvadt.
Megfeszültünk a legelőbb kereszten.
Az üdvözülés verítéke rajtunk.
Az önkívület lándzsája a testben.
Forrás: Lélektől lélekig
Akkor már minden viszonylat kihamvadt.
Megfeszültünk a legelőbb kereszten.
Az üdvözülés verítéke rajtunk.
Az önkívület lándzsája a testben.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc,
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég,
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc,
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a hold,
ajkadon alkonyok égnek.
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem s benne hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?
Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.
S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.
(Radnóti Miklós fordítása)
Forrás: Szeretem a verseket
Nő a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.
Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.
Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.
Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.
Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
Forrás: Szeretem a verseket
Mily messze vagy tőlem.
A holdfényén repülnék hozzád,
Szelek szárnyába kapaszkodva
A szivárvány bíborán,
Csak odaérhetnék, és betölthetném
Magányod, nekem adnád az álomvilágod.
Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt
Sötét angyal, bánom is én mivé lettem
Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
Emelj magadhoz, és ne engedj el soha.
Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha…
Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
De ha nem kell már, dobd el és taposd szét.
Inkább a halállal egyesülök akkor.
Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti,
a szívébe a szeretet
bokrát elülteti.
Nem fonnyadnak el soha e
bokron a levelek,
dús televénybe bújtak el
a szomjú gyökerek.
Tüdőd érte zihál, dagad,
szolgál lélegzeted,
hozzá futnak, miként patak,
véreddel az erek.
Ágra új ágak hajtanak,
levélre új levél,
zúgásuk belepi agyad,
nincs nappal, nincsen éj,
nincs éjjeled, nincs nappalod,
nincsen egy perced is,
örök zúgásuk hallgatod:
„Segíts! Segíts! Segíts!”
„Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
zúg, zúg csak szüntelen,
vijjogva osztják életed
aggódás, szerelem.
Álmában sikolt kedvesed,
riadva rémeken?
neked fúl el lélegzeted,
lidérc ül melleden.
Láz marja, kiveri hideg?
a te fogad vacog.
Szívük verését önszíved
verésén hallgatod.
Míg élsz, nem múlik sohasem
rólad a büntetés,
nem érint meg a kegyelem,
amíg, mint puha kéz
oldó magányod, fekhelyed
a halál megveti:
akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Azt mondják holnap lesz karácsony –
Tornyos fenyőfám fölcicomázom
csillaggal angyalhaj-felhőkkel,
tulipán-szívű csengőkkel
s alárakom a kerék Földet,
ajándékként ígért jövőnket,
kicsomagolt vad álmainkat,
értünk vérző halottainkat,
lemondásaink jaj-nyugalmát,
mint horpadt, sápadt aranyalmát.
Aztán majd én is alá állok
és míg a Borzas fényesség lobog,
gajdolgatok, mint kancsal pásztorok.
Forrás: Szeretem a verseket
A milliókat átöleltem,
Átkarolám a végtelent;
Ragyogó fényben, égdörejben
Éreztem az örök jelent.
Föllengő, óriás szivemmel
Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
Bántottak s én szerettem őket,
Hímeztem álmát a jövőnek.
De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
“Amért rajongsz: hiú;
Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
Ábrándaiddal, jó fiú!”
Koszorút fontam dalaimból
És álmaimból főm köré;
És dal fakadt, virág a sírból,
Szivem vérével öntözé.
Mártírszivemmel a kereszten
Világ szivét, Istent kerestem.
Túláradó, eszményi vágyban
Embert emberré tenni vágytam.
És szóltak ők haraggal messze lökve:
“Merész álmod hiú;
Légy átkozott és számüzött örökre,
Pusztulj, te vakmerő fiú!”
De én azért most is rajongok
S átölelem a végtelent,
Felhőzik lelkem égi gondon,
Agyam lángképeket teremt;
Bántottak s én szerettem őket,
Látom szent árnyát a jövőnek.
Embert szabaddá tenni vágyom,
Meglátni Istent hőn kivánom.
S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
Törekvésem hiú:
Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
A régi ábrándos fiú.
Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.
Forrás: Versek mindenkinek
Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,
Ó csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény.
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
S imbolyogjon a szűk szobák falán,
Mindegy, hogy mi lesz velem azután.
Forrás: Versek mindenkinek
Még élni sem érte az életet,
egy bátor pillantást ha vetett
s az ég, a föld mind ránevetett –
de nem lesz birtoka semmi:
a szépség, épség, ifjui vér,
tudás, tanulás, az isteni ér,
nők biztató szeme – mind mit ér,
ha menni kell neki, menni?
De megy szívesen, nem alkuszik,
anyjától könnytelen búcsúzik,
bár lelke szeretetben úszik:
sohasem tanult gyűlölni.
S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
s minden szeretetet szeretett,
nem élhet, aminek született,
mert ölni kell neki, ölni.
Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
szívet cserélt aranyat vasért,
oly kincse volt, ami többet ért,
mihez e föld aranya talmi:
arany szíve, arany mosolya –
mind értünk ingyen adja oda,
s győzünk-e, meg sem tudja soha,
mert halni kell neki, halni.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei