https://verskucko.com

Címke: áldozat

  • Rainer Maria Rilke: Áldozat

    Ó, mióta ismerlek, hogy árad
    testem s benne hogy virul a csont;
    frissebb lettem, járásom sudárabb,
    mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?

    Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
    mint levél, lehullt, mi régi volt.
    S csillagként ragyog fel majd felettem
    a mosoly, mely rajtad bujdokolt.

    S mindaz, gyermekéveim ködébül,
    mely mint víz ragyog s még névtelen,
    rólad kap nevet, az oltár épül,
    rajta izzó hajzatod sötétül
    s melled fénylik, mint az értelem.

    (Radnóti Miklós fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Weöres Sándor: Nő a dér, álom jár

    Nő a dér, álom jár,
    hó kering az ág közt.
    Karácsonynak ünnepe
    lépeget a fák közt.

    Én is, ládd, én is, ládd,
    hóban lépegetnék,
    ha a jeges táj fölött
    karácsony lehetnék.

    Hó fölött, ég alatt
    nagy könyvből dalolnék
    fehér ingben, mezítláb,
    ha karácsony volnék.

    Viasz-szín, kén-sárga
    mennybolt alatt járnék,
    körülvenne kék-eres
    halvány téli árnyék.

    Kis ágat öntöznék
    fönn a messze Holdban.
    Fagyott cinkék helyébe
    lefeküdnék holtan.

    Csak sírnék, csak rínék,
    ha karácsony volnék,
    vagy legalább utolsó
    fia-lánya volnék.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ecsedi Éva: Hiányzol

    Mily messze vagy tőlem.
    A holdfényén repülnék hozzád,
    Szelek szárnyába kapaszkodva
    A szivárvány bíborán,
    Csak odaérhetnék, és betölthetném
    Magányod, nekem adnád az álomvilágod.

    Várj rám, s én jövök, az idő meg nem állít,
    Vagy fekete szárnyaimon, mint tetszhalálból ébredt
    Sötét angyal, bánom is én mivé lettem
    Érted eladnám az ördögnek is a lelkem!
    Emelj magadhoz, és ne engedj el soha.
    Ez az élet velem eddig olyan volt, mint egy gonosz mostoha…

    Hiányzol. Látod, a szívem téptem ki, hogy neked adjam.
    Fogadd el, vedd magadhoz és érezd minden lüktetését.
    De ha nem kell már, dobd el és taposd szét.
    Inkább a halállal egyesülök akkor.
    Nem lesz szükségem rá, nem viszem magammal,
    Csak egy fekete lepel lesz, mi testemet betakarja.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán – Akit az Isten nem szeret

    Akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti,
    a szívébe a szeretet
    bokrát elülteti.

    Nem fonnyadnak el soha e
    bokron a levelek,
    dús televénybe bújtak el
    a szomjú gyökerek.

    Tüdőd érte zihál, dagad,
    szolgál lélegzeted,
    hozzá futnak, miként patak,
    véreddel az erek.

    Ágra új ágak hajtanak,
    levélre új levél,
    zúgásuk belepi agyad,
    nincs nappal, nincsen éj,

    nincs éjjeled, nincs nappalod,
    nincsen egy perced is,
    örök zúgásuk hallgatod:
    „Segíts! Segíts! Segíts!”

    „Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
    zúg, zúg csak szüntelen,
    vijjogva osztják életed
    aggódás, szerelem.

    Álmában sikolt kedvesed,
    riadva rémeken?
    neked fúl el lélegzeted,
    lidérc ül melleden.

    Láz marja, kiveri hideg?
    a te fogad vacog.
    Szívük verését önszíved
    verésén hallgatod.

    Míg élsz, nem múlik sohasem
    rólad a büntetés,
    nem érint meg a kegyelem,
    amíg, mint puha kéz

    oldó magányod, fekhelyed
    a halál megveti:
    akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor – Karácsonyi készülődés

    Azt mondják holnap lesz karácsony –
    Tornyos fenyőfám fölcicomázom
    csillaggal angyalhaj-felhőkkel,
    tulipán-szívű csengőkkel
    s alárakom a kerék Földet,
    ajándékként ígért jövőnket,
    kicsomagolt vad álmainkat,
    értünk vérző halottainkat,
    lemondásaink jaj-nyugalmát,
    mint horpadt, sápadt aranyalmát.
    Aztán majd én is alá állok
    és míg a Borzas fényesség lobog,
    gajdolgatok, mint kancsal pásztorok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Komjáthy Jenő: Ábrándos fiú

    A milliókat átöleltem,
    Átkarolám a végtelent;
    Ragyogó fényben, égdörejben
    Éreztem az örök jelent.
    Föllengő, óriás szivemmel
    Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!
    Bántottak s én szerettem őket,
    Hímeztem álmát a jövőnek.
    De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:
    “Amért rajongsz: hiú;
    Bolond vagy, és az is léssz mindörökre
    Ábrándaiddal, jó fiú!”

    Koszorút fontam dalaimból
    És álmaimból főm köré;
    És dal fakadt, virág a sírból,
    Szivem vérével öntözé.
    Mártírszivemmel a kereszten
    Világ szivét, Istent kerestem.
    Túláradó, eszményi vágyban
    Embert emberré tenni vágytam.
    És szóltak ők haraggal messze lökve:
    “Merész álmod hiú;
    Légy átkozott és számüzött örökre,
    Pusztulj, te vakmerő fiú!”

    De én azért most is rajongok
    S átölelem a végtelent,
    Felhőzik lelkem égi gondon,
    Agyam lángképeket teremt;
    Bántottak s én szerettem őket,
    Látom szent árnyát a jövőnek.
    Embert szabaddá tenni vágyom,
    Meglátni Istent hőn kivánom.
    S legyen, miért szivem lángokra lobbant,
    Törekvésem hiú:
    Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,
    A régi ábrándos fiú.

    Szenic, 1890. szeptember 21., 1892. május 2.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Babits Mihály: Fiatal katona

    Még élni sem érte az életet,
    egy bátor pillantást ha vetett
    s az ég, a föld mind ránevetett –
    de nem lesz birtoka semmi:
    a szépség, épség, ifjui vér,
    tudás, tanulás, az isteni ér,
    nők biztató szeme – mind mit ér,
    ha menni kell neki, menni?

    De megy szívesen, nem alkuszik,
    anyjától könnytelen búcsúzik,
    bár lelke szeretetben úszik:
    sohasem tanult gyűlölni.
    S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
    s minden szeretetet szeretett,
    nem élhet, aminek született,
    mert ölni kell neki, ölni.

    Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
    szívet cserélt aranyat vasért,
    oly kincse volt, ami többet ért,
    mihez e föld aranya talmi:
    arany szíve, arany mosolya –
    mind értünk ingyen adja oda,
    s győzünk-e, meg sem tudja soha,
    mert halni kell neki, halni.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Vörösmarty Mihály – Ábránd

    Szerelmedért
    feldúlnám eszemet
    és annak minden gondolatját,
    s képzelmim édes tartományát;
    eltépném lelkemet
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    fa lennék bérc fején,
    felölteném zöld lombozatját,
    eltűrném villám s vész haragját,
    s meghalnék minden év telén
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    lennék bérc-nyomta kő,
    ott égnék földalatti lánggal,
    kihalhatatlan fájdalommal,
    és némán szenvedő,
    szerelmedért.

    Szerelmedért
    eltépett lelkemet
    Istentől újra visszakérném,
    dicsőbb erénnyel ékesítném,
    s örömmel nyújtanám neked
    szerelmedért!

    1843. március előtt

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ady Endre – A Léda szíve

    Boszorkák dobáltak meg
    A bús csodáknak ligetében.
    Én nem féltem. Én sohse féltem.
    De a szeretőm elszaladt.
    Szép szeretőm: az ifjú Mosoly.

    Sírtak s nevettek a boszorkák.
    Köd volt és a gyászos, vak éjben,
    A bús csodáknak ligetében
    Zuhogva hulltak a szivek
    S én elfödtem az arcomat.

    Sziveket dobtak a boszorkák.
    Én nem féltem. Én sohse féltem.
    A bús csodáknak ligetében
    Állottam búsan, egyedül.
    A ködből hulltak a szivek,
    Csúnya, kicsiny, kemény szivek.

    Egyszerre szétszálltak a boszorkák,
    Könnyesen, csöndben és fehéren,
    A bús csodáknak ligetében,
    Egy asszony jött fényben felém
    S én ráemeltem arcomat.

    Szemembe nézett s szivéért nyúlt,
    Az arcomon még most is érzem:
    A bús csodáknak ligetében
    Arcomhoz vágta a szivét,
    Meleg, beteg, szegény szivét.

    Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei