https://verskucko.com

Címke: alkony

  • Márk Miklós – Sóhaj

    Bőrömön száradó emlékcseppek,
    alkony ölén menekülő nap.
    Homokváram elnyelte a dagály,
    kétezer éve nem láttalak…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró
    a hegyek ormán lilul a hó
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc – Alkonyati zsoltár

    Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
    ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

    Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
    fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

    Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
    fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

    Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
    rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
    Csak védlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Oláh András – tisza-parti alkony

    iszapba fúrt fejű
    részeg fatörzs
    fuldoklik a vízben

    távoli templomtorony
    szólítja meg a csöndet

    félénk alázattal
    kutatom arcod melegét

    te csillagokat szimatolsz
    az estben: belénk szivárgó
    szerelmes szavakat

    fáradt hullámok
    loccsannak a partnak
    – tenyerem álma vagy…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

    Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
    ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

    Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
    fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

    Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
    fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

    Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
    rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
    Csak védlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.

    S az ónszín égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Rainer Maria Rilke: Íme a kertek

    Íme a kertek, mikben hiszek még,
    mikor halványul mind a virág,
    kihúny a lomb s a kavicsra esték
    csendje csobog a hársakon át.

    Egy hattyú úszik a tó vizén fel-le,
    gyűrűk redőit hajtva szét,
    csillámló szárnnyal hozza sietve
    az elmosódó parti fövenyre
    a szelíd holdsugár ködét.

    Fordította: Fodor András

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Nagy Imre – Év’ utolján

    Ismét leboronga egy évi idő,
    Gyors napjaival soha vissza se jő.
    Gyors napja, miként fejedelmi madár,
    Csattogva odább kél és tova jár.

    Még egyszer óh szép nap az isten’ egén!
    Nézz vissza mosolygva az ég’ üregén.
    Hozd vissza repítve a’ múlt’ idejét,
    Ringass kebelünkre hőn édeni kéjt.

    Lágy alkonyatodban az esti vidék –
    Mint tűz szerelemben a’ csók’ heve – ég.
    ’S míg arczod az éjjel’ ölébe borúl,
    Tűkör ragyog a’ víz’ hullámairúl.

    Üdv messze vonúló futásaidért,
    Fény ’s hála kisérje az égi vezért.
    ’S míg fény lebeg arczaid’ alkonyatán,
    Ifjudva derűlj hosszu évek után.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád – Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött,
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.

    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény,
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,

    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren –
    Fekvőszékem útrakél,
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:

    Mindaz, ami sohse lesz,
    Mindaz, ami sohse volt –
    Így indultam ma is el,
    Húnyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.

    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.

    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy, és jaj nekem.

    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.

    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.

    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot,
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Pasztell

    Nézel hajló tölgyfa-ágat,
    gyomokat, miket kivágat
    mord paranccsal zordon kertész,
    széles paddal vár a kert-rész
    sűrűje, hogy tűnj el, vessz el
    jobbkezedben Sokratesszel.

    Délutánra enyhe, szőke
    fény esik a háztetőkre
    s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
    galamb búg az eresz alján.

    Alkonyatra sásos zugnak
    mélyén futó vizek zúgnak,
    csupa sötét, furcsa, hűlt nesz,
    bús suhogás, mi körülvesz.

    Ebben a nagy félig-csendben
    asszonyszemek cseppje cseppen,
    csak a lélek füle hallja:
    nyirkos lesz a lombok alja.

    Sok imbolygó, halk kísértet
    lábujjhegyen jön el érted
    s pillantván a barna fákra,
    gondolsz régi balladákra.

    Nappal-éjjel így terül szét
    fölötted az egyedüllét,
    lassan tompa, fullatag, nagy
    csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
    nem akar a könny fakadni,
    sem a szó könnyen szakadni,
    mind nagyobb a néma sejtés,
    mindig több a mélyre-rejtés,
    minden nappal, amit élsz,
    több, amiről nem beszélsz.

    Forrás: arcanum.com/hu