Címke: alkony

  • Babits Mihály: Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró,
    a hegyek ormán lilul a hó,
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem,
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad,
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.

    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kisfaludy Károly – Alkonyi dal

    Im kedvesem édes! kék hegyen túl
    a nap remegő sugára leszáll,
    és tiszta gyepágyon lágy pihenésre
    oly biztosan int a berki homály.

    Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
    s hű párja körül a fülmile zeng,
    és illatözönben zöld koszorúkkal
    a boldog aranykor képe dereng.

    Ott messze irígylő vizsga szemektől
    a földi szokás rabféke szakad:
    csak a szerelmemnek égi hatalma
    vesz kényeket és új kénybe ragad.

    S mint parti virággal víg ölelésben
    a feldagadó habba vegyül,
    úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
    míg a gyönyörűség mélyibe dűl.

    S mint a füzes ingó lombjain által
    a holdnak ezüst világa ragyog:
    a teljesülés szép álma felettünk
    még bájos alakban lengeni fog.

    Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
    s a fülmile nyájas zengzete múl,
    majd éji leheltén a komor ősznek
    a csermelye fagy, a rózsa lehull.

    Míg bátor erőben kérkedik a lét,
    és a liget ernyős rejteket ad,
    most éljük az éltet, hervad is az bár,
    a múltnak azért emléke marad.

    Nézd a magas égnek csillagirását,
    mely érzeni és szeretni tanít!
    O hadd szemeidben visszaragyogni,
    mit lelkem epedve s égve gyanít.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Tóth Árpád: Tetemrehívás

    Olykor a bíbor alkonyatban
    Elnehezedik a szivem –
    Felnézek a nagy, csuda égre,
    És látást látok, úgy hiszem.

    Boldogtalan fantáziámnak
    Úgy rémlik, a felhők felett
    Azért a csönd: meghalt az Isten,
    És ravatalra tétetett.

    Fejénél roppant arany lángok,
    Antares s Orion ragyog,
    Körüle térdre rogyva sírnak
    Az árván maradt angyalok.

    Valaki megölte az Istent,
    És fekszik némán és hanyatt;
    S reszketve a gazdátlan űrnek
    Lakói hozzá bolyganak.

    Jönnek a sárga Hold-lakók és
    A Mars bölcs óriásai,
    Saturnus-népek hat szivükkel
    S Vénusz szirom-leányai.

    És olykor egy-egy emberlélek,
    A gennyes Földnek hirnöke
    Jön, és láttára szerterezzen
    A gyászolók kövült köre.

    Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
    Az alvadt sebből fölfakad,
    Legördül lassan, s átzuhogja
    A végtelen világokat.

    Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
    S a földön bíbor alkonyat
    Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
    S én fölemelem arcomat,

    És úgy érzem, e fájó arcnak
    Nem lehet többé mosolya,
    Mert ember vagyok én is, én is,
    Az isten véres gyilkosa…