Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága közt az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ó mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen…
Forrás: szeretem a verseket
Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsíros
papiros szendereg.
Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb,
hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.
Hát dolgoztam híven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.
Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszket, mint a fű
és mint a csillagok.
1929. augusztus
Forrás: Szeretem a verseket
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Forrás: Szeretem a verseket
Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
olyan az alkonyati táj,
ahogy ráfonódik a fákra
csipkézve, lassan a homály.
Mint ákombákom az irkában,
a házak úgy dülöngenek,
úgy billen a madarak szárnya
s a tintaszínű fellegek.
És kéz a kézben, mint a rajzon
a kedves bámész figurák:
megyünk, míg fölöttünk az alkony
kibontja barnuló haját.
Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
és köröttünk az emberek
arc és hang nélkül, mint a lengő,
a szélben lengő levelek.
Egy kecske jő most vélünk szembe,
mögötte bottal kisleány…
a földön járnak vagy füzetbe? –
Hold ég a kislány varkocsán.
Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
s a sötétedő színeken
látom, ahogy felcsillan fénye
s véle a félszeg szerelem.
Forrás: DIA – PIM
A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.
Alkony porában, nagy magyar magányban
Így áll a költő sorsa magasán
S az alkonyatnak egyre nő az árnya
És egyre bánatosabb a magány.
Forrás: MEK
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű újjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.
Forrás: magyar-versek.hu
Itt van az alkony, jó takaró,
a hegyek ormán lilul a hó,
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a fény és fölvillan a dal.
Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam, amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem,
s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.
A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az alkony annak, aki lázad,
és kedves az alkony annak, ki szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az alkonyat, itt van az áldás.
Forrás: Magyar Kurír
Im kedvesem édes! kék hegyen túl
a nap remegő sugára leszáll,
és tiszta gyepágyon lágy pihenésre
oly biztosan int a berki homály.
Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
s hű párja körül a fülmile zeng,
és illatözönben zöld koszorúkkal
a boldog aranykor képe dereng.
Ott messze irígylő vizsga szemektől
a földi szokás rabféke szakad:
csak a szerelmemnek égi hatalma
vesz kényeket és új kénybe ragad.
S mint parti virággal víg ölelésben
a feldagadó habba vegyül,
úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
míg a gyönyörűség mélyibe dűl.
S mint a füzes ingó lombjain által
a holdnak ezüst világa ragyog:
a teljesülés szép álma felettünk
még bájos alakban lengeni fog.
Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
s a fülmile nyájas zengzete múl,
majd éji leheltén a komor ősznek
a csermelye fagy, a rózsa lehull.
Míg bátor erőben kérkedik a lét,
és a liget ernyős rejteket ad,
most éljük az éltet, hervad is az bár,
a múltnak azért emléke marad.
Nézd a magas égnek csillagirását,
mely érzeni és szeretni tanít!
O hadd szemeidben visszaragyogni,
mit lelkem epedve s égve gyanít.
Forrás: Szívzuhogás
Olykor a bíbor alkonyatban
Elnehezedik a szivem –
Felnézek a nagy, csuda égre,
És látást látok, úgy hiszem.
Boldogtalan fantáziámnak
Úgy rémlik, a felhők felett
Azért a csönd: meghalt az Isten,
És ravatalra tétetett.
Fejénél roppant arany lángok,
Antares s Orion ragyog,
Körüle térdre rogyva sírnak
Az árván maradt angyalok.
Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.
Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.
És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.
Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.
Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,
És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az isten véres gyilkosa…
