Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
csontjaimból is emelek tornyot annak,
aki a nyomort vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyú Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke –
hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet –
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője,
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant,
mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül,
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.
