Ha kiértünk a szép, szabad mezőre,
nagyot kurjantott, mint a pásztorok.
Most a hegyen néma bazalt az őre,
s szabad hegyekre néző sír-sorok.
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: Áprily Lajos
-
Áprily Lajos: Sebezhetetlenül
Támadhatsz – a tőröd méreggel se hat,
megöltem a sárkányt: hiúságomat.
Mennyi vére elfolyt, amíg vége lett –
megfürdettem benne kényes lelkemet.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: Jelentés
1
Jelentem a völgyemből, emberek:
a mogyoró-barkáról por pereg,
a vakondok férget nyomozva túr
s útszéleken zöld már a pipehúr.
Ha volna kislibám vagy kiscsibém,
napfény ragyogna minden kis pihén,
látnák a zöldet, mely bátran kibújt,
s csipegetnék a zsenge pipehúrt.2
Jelentem a völgyemből, emberek:
szitál ködből a hűvös permeteg,
remeg a szirma-hulló rózsa-sor,
borzong a nyír s a mogyoró-bokor.
Halkul a megmaradt madár-világ,
de hangoskodnak fenn a vadlibák,
s ahol szőlőt nevelt a napsugár,
éjjel falánk vaddisznó-csorda jár.3
Október. Itt a nagy halotti tor,
a völgy, mint ossziáni táj, komor.
A szemfedőt terítgeti a nyír,
a kőbányában árva vércse sír.
A Nagy-Villám ködrésen ideint,
az útja csupa sár. Láttam Kaint:
iszalagot vitt s kereste a fát,
melyre felkösse bújában magát.4
Ezek itt nem az “őszi hegedük”,
ezek októbervégi orgonák.
Orkános ős-idő üzen velük,
földig hajolva hallgatják a fák.
Jaj-kórus is búg, óriási kar:
apokaliptikus zarándokok?
Milyen felséges zene-zivatar!
Akit szíven fog, nem sír: felzokog.5
Jelentem a völgyemből, emberek:
az erdő fái búgó hangszerek.
Pár napja fújja egy erős tüdő:
a viharosan hűlő ősz-idő.
Tudom, valakit várnak fenn a fák,
azért harsognak, mint a harsonák.
Jön – látja már egy ormos messzi táj -:
a jegesmedve-bundás Tél-király.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: Assisi, jöjj…
Vadjárta út ez, vadcsapás,
moha-szegélye zúzmarás.Halkul a léptem. De a vad,
az őz s a szarvas megszalad.Pedig kezem fegyvertelen.
Assisi, hívlak. Jöjj velem.Nagyobb erőd van, több hited,
a szarvast megszelídited.A farkashoz is volt szavad:
megállt a gubbiói vad,mert csodát tett keresztjeled…
Az erdőn hadd járjak veled.Assisi, szólj. Én hallgatok.
Űzött és nyugtalan vagyok.Assisi, mellettem haladj.
Lelkemnek békességet adj.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: Egy nap
Egy nap nem ébredsz fel. Kutyád,
hogy láncra kösd, hiába várja.Nem érdekel többé a völgy,
sem meteorológiája.Nem hallod többé, mit jelez
a szajkó-raj, sok éber őrszem.Nem élvezed a drága dalt,
melyet fütyül a csepp ökörszem.S mást borzongat sejtő ebed,
ha ég felé furcsán üvöltöz…S az őz s a szarvas pár napig
nem jön közel az árva völgyhöz.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: Emberek
Közöttünk járnak – jól ismerheted –
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran –
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.S közöttünk járnak – hátha ismered? –
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban –
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: Chopin-albumra
S amikor már lehullt a nyári rózsa
és őszi fényben áll a zongorád,
bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
a mély borongás méla dalnokát.Ezekben a fájdalmas dallamokban
holt álmokon merengő siralom van.
S ahol leghalkabban sír a zene,
fölötte leng a George Sand szelleme.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: A Fejedelemhez
Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.Ma mind, akiknek múltban és jelenben
Te adtál messzehordó szárnyakat,
fészekbe visszavágyó szárnyalással
seregszemlédre visszaszállanak.Imhol Diákod, kit rokont keresni
egy más világrész titka csábított,
adóját hozza… lobogó szemében
ma is kísért az oldatlan titok.Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
meghajtja halvány martir-homlokát,
ki a tudásnak büszke forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte át.És jön Tudósod, számok óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe lép,
a számlálatlan csillagokból hozza
a végtelenség szent üdvözletét.És jön Poétád, éjkomor szemének
tekintetét hálával szegzi Rád,
ki annyiszor sötét márványba véste
a végzetes magyar tragédiát.Seregek jönnek néma áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
Fejedelem, fel az egekre szállna
a hála óriás dallama.Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
Fejedelem, a százados csodát,
hogy milliónyi magrejtő rögödből
virtust nevelt „vitézlő oskolád”.Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a termő határ,
s a napsütésben porladó barázdán
tudás-kalászt vetett a búzaszár.Ó, égre zendülő, sötét viharban
hányszor tiporva állt a drága rög!
Arany kalász helyén hányszor sötétlett
szélfújta perje s hamvadó üszök!Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
csak múltra emlékeztető romok,
hányszor torzulva dermedett az űrbe
villámsújtotta béke-templomod!De tűz kilobbant, villám elviharzott,
ritkult szívekben megfakult a gyász,
s az új tavasszal új vetéseidben
hitet termett a győzelmes kalász.Az újra kezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek –
Fejedelem, a fundamentum állt!…Színed előtt ma is riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi félelem:
árvízzel csap ki fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.Hullámait már templomodra küldi,
zivatarából pusztulás süvölt,
lábunk alatt ijesztő rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.A századok felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
a megrendülő földre hajlanak.Te vonsz majd minket végső számadásra,
Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt hadaknak
adj meg nem rendülő, erős szívet.Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
sokára csendül még a hattyúdal –
s a szellem elrendeltetése: élet,
feltámadás és örök diadal!Forrás: Szeretem a verseket
-
Áprily Lajos: Rábamenti alkonyat
Szeretem ezt a fáradt férfi-sort,
mely síp jelére és sziréna-szóra
megindul tarlón s hűlő réteken
a városvégen surranó folyóra.Lihegve jönnek, izzadt-kormosan,
az izmuk reszket még a kalapácstól,
fülükben búg a lendítő kerék,
reszelő sír, és vasfűrész rikácsol.Ez asztagtól jön s tarlókon csap át,
kiszikkadt testét szúrja még a polyva.
A cséplőgépek forró kórusát
a vére most is zúgja, zakatolja.Vetkőznek. Barnák. Vízbe rontanak.
De egyikük fehér, akár a testem.
Van szíjas testű és torzul sovány,
mint Krisztus teste falusi kereszten.De most erősek. Hősök, hangosak:
kurjantanak s atléta-nagyra nőnek.
Az örömüktől felriadt vízen
lapos kaviccsal, versenyezve, szőnek.Letisztul róluk füst és munka-szenny,
hancúroznak habosra szappanozva.
Aztán tombolnak s szomjú bőrüket
a felcsapó víz végigzáporozza.A parti gyepről int a zubbonyuk.
Áldott-meleg a kormos ing. A Rába
sugártalan. Egy csodakék madár:
szalakóta repül az éjszakába.Éhesek, frissek. Tiszták, pajkosak.
Sötét hajukról vízcseppek peregnek.
Lelkükben tündér jár: a kedvesük,
s a hűs gyepen füttyösen dideregnek.Forrás: Lélektől lélekig
-
Áprily Lajos: A kertbe ment
Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod.
Én nem tudom, virágok ültetését
ágyásaidban hogy igazitod.Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szivével
bánatosan kertedbe ment anyám.Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.Forrás: Szeretem a verseket
