https://verskucko.com

Címke: Áprily Lajos

  • Áprily Lajos: Laokoon

    Sötét időkben árnyékát idézted,
    s most benned lüktet vér és test szerint.
    Arcod görcsébe írja már a végzet
    a Laokoon-vonású férfi-kínt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Bartimeus

    Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
    megérintette fénytől szűz szemem,
    világgá lett a bús világtalanság,
    s öröm borzongott át a lelkemen.

    Koldus-kövem felett, a tér derengett,
    arcom felé egy arc világított,
    s káprázva néztem hívó, mély szemébe
    Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.

    Szép volt, anyám, szememmel simogatni
    virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
    vagy messze-húzó út ívét követni
    a dús vetésű Jordán-tájon át.

    Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel,
    a nyári éj, mely csóvákat hajít,
    a virradat, mely kútvízhez kicsalja
    a város nőit és galambjait.

    Jerikó minden színe birtokom lett.
    Egész világ. De meddig lesz enyém?
    Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
    tán elhullatnám s elfelejteném

    a pálma zöldjét, esti domb liláját,
    barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
    De lelkem mélyén hordozom halálig,
    hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Téli út

    Erdőszél. Porhó indult virradóra.
    Zizegve száll, mint a futóhomok.
    Friss fátylakat borít a régi hóra.
    Erre valaki járt már. Friss nyomok.

    Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel –
    vagy egymással? Sok a tiprás jele.
    Itt a halál vitt valakit az éjjel.
    Nem akart menni, birkózott vele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

    Uram, a tél bevert a templomodba.
    Álltam vaspántos portádon belül
    s ámulva néztem botra-font kezemre
    sugárban omló fényességedet.
    Térdelt a nép, én álltam egyedül,
    úgy hallgattam, amit beszélt papod:
    „Ez világot szívedben megutáljad
    és úgy menj ki belőle meztelen -”
    Uram, te ezt így nem akarhatod.

    Tudom, hogy földed nagy területéből
    egyetlen barlangod jutott nekem,
    s megreng az is, ha viharod zenéje
    végigrobajlik fenn a tölgyeken.
    De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
    és jó hozzám az erdő: ennem ad,
    rigószavaddal kelt a kora-reggel
    s odvamba surran este sünfiad.

    Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
    új őszig minden gondot eltemet:
    mezítláb járom harmatos meződet
    s verőfényed füröszti mellemet.
    S ha kóborolni küld a nyugtalanság
    s nótázva fut mellettem patakod,
    kurjantással köszöntöm kék lakásod,
    s fütyörészem s Uram, te hallgatod.

    Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
    otthon-kínáló tűz nem int felém,
    de mondd, volt-e valaha szép világod
    valakié úgy, ahogy az enyém?

    Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
    egy rándítással elhullathatom,
    saruim szíja sem marad velem.
    Uram, utálni nem tudom világod,
    de indulhatok, amikor kívánod,
    igéd szerint: egészen meztelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Áprily Lajos: A finálé

    Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
    kedvem sötét lesz és hajam fehér.
    S mint a csitult patak a torkolatnál,
    lankadt szívemben meglassul a vér.

    Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
    nem melegít az elzúgott tusa,
    s ha támadok, az ugrást elhibázom,
    mint Akela, a dzsungel farkasa.

    Csak csöndre várok és komor követre
    s barlang-homályba visszaroskadok.
    Míg zeng az erdő s forró ütközetre
    rohannak boldog, ifjú farkasok.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Áprily Lajos: Az irisórai szarvas

    Virradt. A fákra egyre csendesebben
    rivallt alá a mély felhő-torok.
    Gáncsot vető boróka-rengetegben
    akadtak rá a csorda-pásztorok.

    A gornyikhoz levitte nemsokára
    tarkóra vetve egy szilaj csobán,
    s megvolt az alku egykettőre: ára
    egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

    A simmentali borjának fogadta
    fakorlátos, legeltető helyen,
    tőgyén mohón csüngött az istenadta,
    és elfeledte, hogy testvértelen.

    És elfeledte a futó erecskét,
    amely bukfenceket kacagva hányt,
    s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
    el a zuzmószakállú ősmagányt.

    És elfeledte a forrás kis odvát,
    amelynek tükre csábító titok,
    s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
    napverte, langyos vályúból ivott.

    Kristály-tükörben nem láthatta mását,
    mikor a szarva büszkén ütközött,
    meg nem sejthette büszke származását,
    és borjúnak nőtt fel, borjak között.

    És lett pompás agancsú háziállat,
    vadász-szívekbe dobbantó remek,
    s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
    csudálkozó kiránduló-szemek…

    De nyárutón, mikor a kék havasról
    omlott a köd s leszállt az ősz vele,
    beláthatatlan ködruhás magasból
    szarvasbőgés búgott a völgybe le.

    S akkor: párát zihált remegve szája,
    idegen lett palánkos otthona,
    idegen lett testvére, mostohája —
    s a ködbe hördült, mint az orgona.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Áprily Lajos: Imádkozom, legyek vidám

    Én Istenem, legyek vidám,
    házamat vidítni tudjam.
    Mosolyogjak, ha bántanak
    és senkire se haragudjam.

    Arcom ne lássa senki sem
    bánkódni gondon és hiányon.
    Legyen szelíd vasárnapom,
    ha mosolyog a kisleányom.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ma minden gondot tűzre vessek.
    Nyújtsam ki kincstelen kezem
    s szegényen is nagyon szeressek.

    Tudom, sokat bűvölt a gyász,
    a hollós téli bút daloltam.
    A bátrakkal hadd mondom el:
    panaszkodtam, mert balga voltam.

    Én Istenem, legyek vidám,
    ujjongjon újra puszta lelkem,
    mint rég, mikor falum felett
    az első forrásvízre leltem.

    Ködökbe csillanó sugár,
    víg fecskeszó bolond viharban,
    tudatlan gyermekhang legyek
    a jajgató világzavarban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Epigramma

    Nyűgösek voltunk. Aki szeretett,
    nem élt mellettünk könnyű életet.
    Kövünkre is ilyen írás való:
    Idege rossz volt, de a lelke jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Órák

    Szívem felett a zsebben,
    nagyon sok éve már,
    szívemnél vérmesebben
    egy régi óra jár.

    Alatta, lomha inga,
    szívem lustán dobog,
    zihálva néha, mint a
    kifáradt vándorok.

    Feleselő nővérek,
    két furcsa gépezet,
    itt versenyezve mérnek
    időt és életet.

    S midőn az óra tik-ja
    nagynéha nem zenél,
    a szív megállapítja:
    az óra most nem él.

    S ha majd – nem is sokára –
    a szív nem muzsikál,
    az óra konstatálja:
    A szív rugója áll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Kézszorítás

    A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
    Itt nem segít rutophyllin s niton.
    De azt mondják: kemény a kézfogásom,
    a szorító kezet megszorítom.

    Szeretném, hogyha végig elkísérne
    ez az erő s nem morzsolódna szét,
    hogy majd a végső pillanathoz érve
    még megszorítsam a halál kezét.

    Forrás: Lélektől lélekig