Falusi csöndben, termékeny magányban
Megint utódod lettem, nagy előd,
A nyugalomban gazdag aratás van
És én megállok csűreid előtt:
Te vagy a költő most nekem, ki messze
Viharban jártam, hol jég s vér esett.
És elpártolt a hűtelen szerencse,
Hogy káromolnom kelle az eget.
Ma visszatértem álmok falujába,
Hol ákác bólog és szunnyad a zaj
És elcsitul a balga macskajaj.
Magyar vagyok. Szegény költője árva
Derék fajtámnak s ez ma több nekem,
Mint világhír és világszerelem.
Forrás: MEK
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.
Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.
Hullatja levelét az idők vén fája,
De örök virágzón áll s néz a világra
Arany fája lombja,
Magyar televényben gyökerezve mélyen,
Kevély koronája fölzendül a vészben
Égig magasodva.
Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
És még a mienk Ő,
S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
A magyar Jövendő!
Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
Énekeljünk ottan.
Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
Új magyar dalokban!
Forrás: MEK
Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.
Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kívánok jó utat s jó egészséget.
Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja, hogy: „csütörtök, péntek”,
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.
Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.
(1852)
Forrás: MEK – Arany János összes költeményei
Mélán ültük még az iskolát,
s ittuk már a lelked italát
tejnek, mint a jó bor elejét:
ó csak most érezzük erejét!
Lelked íze lelkünkön maradt
s lelkesebb a lelkünk általad.
Ó most hull a test és hull a vér,
addig élünk míg a lélek él!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Jó költőktül azt tanultam
S adom intésül neked:
Sose fáradj, sok cifrával
Elborítni éneked!
Szólj erővel, és nevezd meg
Ön nevén a gyermeket;
Szólj gyöngéden, hol az illik, –
S ne keríts nagy feneket.
Olykor egy-két szó is jobban
Helyre üti a szeget,
Mint az olyan, ki beléhord
Földet, poklot és eget,
S ordít, amíg elreked.
Forrás: Magyar Kurír
Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az íhlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.
Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
– Tiszta remekké magába’ szülemlő –
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.
Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitujítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Mindezt öregúr, nem mintha kihozná
Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed –
Szövege cikornyás, dallama német.
Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.
Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Gyakorold is, amit valaha tudtál,
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.
(1877. július 12.)
Forrás: Magyar Kurír
Azok a magyarok, kik e hazát
Véren vették, vérrel ótalmazák,
Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
A halál képétől nem messzire búttak.
Lakásuk volt paripájok háta,
Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.
Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
Olvasatlan próbáltak szerencsét;
Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
Kinek szíve még a halálban is bátor.
Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
Szép országok hevert elhagyottan,
Fölveré az isten mindenféle gyoma,
Éktelenné tette török, tatár nyoma.
Rongált zászló lőn az ő formája,
Nem volt annak színe, sem fonákja,
Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.
E becses zászlónak, a hazának,
Védelmében hányan elhullának!
Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
Régi ősapáink! de el nem ereszték.
Így a zászló ránk örökbe maradt,
Ránk hagyák azt erős átok alatt:
Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
Ne legyen az isten istenünk azontul.
Most telik be, vagy soha, ez átok.
A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.
(1848)
Burns: The deil síawa wi’ th’exciseman
Jött az ördög hegedüszóval,
Elvitte a fináncot;
És minden asszony így kiált:
”Belzebub, éljen a táncod!”
Az ördög, az ördög,
Az ördög e tánccal
Oda van, oda van,
Oda van a finánccal.
“Cefrét verünk, főzünk italt,
Lakomát csapunk, nagy táncot:
Szépen köszönjük, Körmös úr,
Hogy viszed a fináncot!”
Az ördög, az ördög,
Az ördög e tánccal
Oda van, oda van,
Oda van a finánccal.
“Van csárda-tánc, kuferces, lánc,
Tudunk polkát és fráncot:
De legjobb tánc az ördögé,
Hogy viszi a fináncot.”
Az ördög, az ördög,
Az ördög e tánccal
Oda van, oda van,
Oda van a finánccal.
A tölgyek alatt
Sokat űltem másszor,
De meg is bántam
E hibámat százszor:
Jutott nekem érte
Keserű falat;
Dehogy űlök többé
A tölgyek alatt!
A tölgyek alatt
Verset gabalyíték;
Ment, – homlokomat
Sem verte veríték;
Vesszőt futa, – hétszer
Föl meg le szaladt
Érte szegény kis vers:
“A tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt
Én űlni ne merjek,
Miután lettem
(Magam írom) gyermek” –
Nagy ménkü levélben
Jött parancsolat –
“Avagy írjak prózát
A tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt
Beteg, ősz poéta
Leűlhet ugyan,
Ha nehéz a séta:
Hanem aki hatvan
Telet ért s nyarat,
Az versbe ne fogjon
A tölgyek alatt.
“A tölgyek alatt
Öreg hernyók másznak,
Melyek ifjan mint
Lepkék karikáztak;
Eg a világ rende,
(Visszára halad):
Aki hernyó, másszon
A tölgyek alatt!
“De tölgyek alól
Pindusra ne másszon,
S ott mint fiatal
Ne is hadonázzon;
Mi vagyunk, babért ki
Ott mostan arat:
Ő fogja be száját
A tölgyek alatt!”
Mert tölgyek alatt
Üte lantján csorbát,
S lánglisztje közé
Elegyíte korpát:
Most, ha mi lisztlángot
Őrölt e garad,
Mind korpa ez egytől:
“A tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt
Babérjain űlve
Még élhet ugyan,
Nem irígylem tűle:
Hanem irjon már más,
Ki fiatalabb
S nem rímel a b-re
Igy: “tölgyek alatt.”
“A tölgyek alatt” –
Küldöm kritizálva:
Minden sora bűn,
Minden szava szálka.
Nincs benne sem érzés
Sem egy gondolat,
Csupa üres léggömb
“A tölgyek alatt.”
“Ki a tölgyek alatt,
Noha csúzos karral,
Üstökbe nem áll
Egy nyári viharral,
S ha érzi szelét, már
Gyáván beszalad:
Hogy’ is írna az jót,
A tölgyek alatt!
“A tölgyek alatt –
Felhők szeme rebben” –
Van-e szép, vagy kép,
Vagy értelem ebben?
“Felhők szeme” ilyen
Csoda-bogarat
Képzelni… ha cédrus,
Nem tölgyek alatt!…
“Ám, tölgyek alatt
Hiú vén poéta
Megszokta nagyon
Olvasni nevét a
Rossz verssel, amelytől
Már fű-fa szalad…
Úgy ontja örökké
A tölgyek alatt.
