Címke: Arany János

  • Arany János: Pázmán lovag

    Víg ballada

    I

    Vára öblös teremében
    Jár alá s fel bajnok Pázmán,
    Lépteit majd csillapitja,
    Majd megindul szaporázván;
    Lába, szíve, egyre tombol,
    Visszadöng a tölgyfa padló:
    Udvaron áll, kész nyeregben,
    Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.

    “Hova férjem? édes férjem?
    Ily korán? ily éhgyomorral?
    Panni! Gunda! hol maradtok?
    Egy, kettő, a mézes borral!
    Menten itt lesz, (boldog Isten!
    Még hajamba’ nem volt fésű) –
    Ha egy percig vár kegyelmed,
    Lesz kalácsom, új sütésű.”

    Hallja Pázmán, elfordúlva,
    Háza zengő fülmiléjét;
    Csak pirosló füle látszik,
    Az mutatja szenvedélyét;
    Feje búbján holdvilág van,
    Melyet érc-sisakkal föd be;
    Nem felel, csak egyszer-kétszer
    Kiköhent az őszi ködbe.

    “Rossz idő van, édes apjok!
    Nem tanácslom… hűs a reggel.”
    Mond az urhölgy, és befordul
    S visszatér nagy köpönyeggel;
    Várva, félve, tűrve, kérve
    Áll mögötte, hogy feladja:
    De bosszúsan tiltja hátrább
    Könyökének mozdulatja.

    “Mire véljem, drága férjem?
    Honnan e rossz kedve márma?
    Nem aludt jól? rosszul ébredt?
    Kénye ellen volt a párna?
    Én vetem fel, két kezemmel,
    Én puhítom minden este -“
    Szól, s mint harmat gyenge fűvön,
    Remeg a szép asszony teste.

    Indul Pázmán, meg se állván
    Könnyes szemnek, rezgő szónak;
    De nem mindjárt leli nyitját
    (Sarka felől) az ajtónak.
    Néz utána egy-két percig
    Szegény ifju asszony, Éva:
    Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!…
    Soha, soha ilyen tréfa.

    Mikor aztán a küszöbnél
    Azt se mondja: Isten áldjon,
    Vas kezére omlik a nő,
    Csókkal hinti, hogy megálljon.
    De az, fogja, visszadobja,
    Egyet mordul: “Vissza, kígyó!”
    Ráfordítja a nagy kulcsot
    S öve mellé szúrja: “Így jó!”

    II

    Visegrádon a király van heverő sorral,
    Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral,
    Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének:
    De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.

    Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány,
    Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.
    “Ki dörömböl? ki csörömpöl?” – “Ismeri fölsége:
    Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége.”

    “Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs!

    • Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs –
      Légy te király, én pedig egyszerü kiséret:
      Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!”

    Összeszedi a bolond sete-suta képét,
    Úgy üli meg a király aranyos karszékét. –
    Odakünn az öreg, ha ki útját állja,
    Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.

    Megkövetem a király fölséges személyét:
    Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét;
    Nem vagyok én boros ember – bor nekem a bánat!
    Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!

    Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények – –
    “Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?”
    Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom:
    Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom – –

    “Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?”
    Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög,
    Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma –
    De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.

    Este magyar lakomán szívet melegíténk,
    A királyért, hazáért, poharat üríténk –
    “Teleitták magukat? összeverekedtek?”
    Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.

    Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást –
    “S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?”
    Beste kura fi…zetésért látni a vendéget!
    Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

    Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen,
    De az egyik visszaoson – ez a bajom épen –
    Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre!
    Megölöm, – ha ma jutok is a gyehenna-tűzre.

    “Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;
    Ilyen eset még nem esett magyar ember házán:
    Útnak ered a vendég, visszaoson egyik;
    Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig.”

    Átkozom is!… Nem vagyok én se bolond, se részeg:
    Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek;
    De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva…
    Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!

    “Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán;
    Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám:
    Feleséged a folyosón – vagy küszöbön álla:
    Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?”

    Gyilkolom is!… Uram király, értse meg a szómat!
    Elrabolá földi kincsem’ és mennybeli jómat;
    Megcsókolta – úgysegéljen! – szemeim láttára;
    Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!

    “Fejedelmi hitemre! – és a hit nem szellő –
    Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!
    Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe!
    Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe.”

    A nevét… azaz hogy… azt nem tudom épen!
    De talán meglelem felséged körében. –
    Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját!

    • S kimutatá a lovag… magyarok királyát.

    III

    Gyűl Visegrád kandi népe,
    Férfi és nő, agg és gyermek:
    Valami lesz a vár alján,
    Hogy sorompót, sátort vernek;
    A poroszlók ütlegéért
    Nem adják e mai látást;
    Otthon macska űl a padkán,
    Ütheti a kő a rántást!

    Kapu kordul, szárnya fordul,
    Lobog a toll, a kürt harsan:
    Jó vitézek, harcra készek,
    Mind lejőnek, gyülve gyorsan.
    Zárt sisakkal két levente
    Olyan, mint a kéményseprő:
    Ujjal mutat rá a gyermek,
    Ölbe sír az aprócseprő.

    “Félre, félre!… pálya mérve!
    Fék szorosan! láncsa szögbe!
    Jól vigyázz… fuss!” – Futnak aztán,
    Dobog a föld, mintha nyögne;
    Fogy a térség, nő az ember,
    Paizs, dárda összeroppan:
    Hátracsuklik a jó Pázmán,
    S úgy leszáll, hogy szinte puffan.

    “Talpra bajnok! semmi, semmi:
    Túlugortál a veszélyen -“
    Szól amaz, felütve siskát;
    A király az: éljen! éljen! –
    “Éljen” mondaná a harcfi
    Amint szeme könnybe lábog,
    De szavak helyt vére buggyan
    S vérrel együtt három zápfog.

    “Isten engem!” a király mond,
    “Nem akartam, jó levente;
    Három ily fog! aranyt érő!
    És még birta volna, nemde?
    Három ily fog! úgy sajnálom,
    Nem mondhatom ki eléggé:
    Jó szerencse ha ezúttal
    Közte nincs a bölcseségé.

    De hogy, íme, jó tanáccsal
    Fűszerezzem e kis tréfát:
    Másszor űlj honn, ha bajod nincs,
    És becsüld meg jobban Évát.”
    Igy a fölség; de tanácshoz
    Kalácsban se lett adósa:
    Három fogért három falu
    Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.

    Vígan kocog haza Pázmán,
    Tarsolyában kutyabőre;
    Ám szekérrel asszonyához
    Vásárfia ment előre.
    Kérdi Éva, ezt is, azt is,

    • Úgy jő neki, mint egy álom –
      De a férje mind ezt hajtja:
      “Tartsa Isten jó királyom!”
  • Arany János: Népdalok

    I

    Sírva jön a magyar nóta világra,
    Bánatos a magyar ember világa.
    Mit keseregsz, atyámfia, rokonság?
    Ez az egész merő élet bolondság.

    Duna vize lefelé foly, nem vissza,
    Régi baját magyar ember elissza!
    Azt miveli széles-magas kedvében,
    Majd megszakad belé a szív keblében!

    II

    Elesett a Rigó lovam patkója,
    Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
    Fölveretem orosházi kovácsnál, –
    Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

    Volt nekem egy rigószőrü paripám,
    Eladatta a szegedi kapitány,
    Ott se voltam az áldomás-ivásnál, –
    Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

    Volt nekem egy fehér házam, leégett;
    A telekem, azt se tudom, kié lett;
    Be van írva vásárhelyi tanácsnál, –
    Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

    Volt szeretőm, esztendeig sirattam,
    Az nekem a mindennapi halottam,
    Most is megvan az a gonosz, de másnál, –
    Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

  • Arany János: Szondi két apródja

    Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
    Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
    Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
    Tetején lobogós hadi kopja.

    Két ifiu térdel, kezökben a lant,
    A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
    Zsibongva hadával a völgyben alant
    Ali győzelem-ünnepet űlet.

    “Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
    Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
    Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
    Odaillőt egy huri nyakra!”

    “Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
    Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
    Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
    És pengeti, pengeti, sírván.”

    …S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
    Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
    Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
    Meg nem marad itt anyaszülte.

    “Szép úrfiak! immár e puszta halom,
    E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
    Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
    Odalenn vár mézizü sörbet. -“

    Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
    Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
    Jézusa kezében kész a kegyelem:
    Egyenest oda fog folyamodni.

    “Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
    Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
    Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
    Ali győzelem-ünnepe van ma!”

    Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
    És pattog a bomba, és röpked a gránát;
    Minden tüzes ördög népet, falat ont:
    Töri Drégel sziklai várát.

    “Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
    Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
    Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A vár piacára ezüstüt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
    Harcos paripái nyihognak alant:
    Szügyeikben tőrt keze forgat.

    “Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
    Zászlós kopiával hős Ali temette;
    Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
    Zengjétek Alit ma helyette!”

    Két dalnoka is volt, két árva fiú:
    Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
    Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
    Vele halni meg, ócska ruhába’!

    “S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
    Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
    Sátrában alusztok, a széltül is ó:
    Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
    Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
    Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
    Kelevéze ragyog vala balján.

    “Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
    Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
    Én láttam e harcot!… Azonban elég:
    Ali majd haragunni fog érte.”

    Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
    Kő módra befolyván a hegy menedékét:
    Ő álla halála vérmosta fokán,
    Diadallal várta be végét.

    “Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
    Dícséretiből az otromba gyaurnak?
    Eb a hite kölykei! vesszeje vár
    És börtöne kész Ali úrnak.”

    Apadjon el a szem, mely célba vevé,
    Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
    Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
    Ki miatt lőn ily kora veszte!

  • Arany János: Bor vitéz

    Ködbe vész a nap sugára,
    Vak homály ül bércen völgyön.
    Bor vitéz kap jó lovára:
    “Isten hozzád, édes hölgyem!”

    Vak homály ül bércen-völgyön,
    Hűs szél zörrent puszta fákat.
    “Isten hozzád, édes hölgyem!
    Bor vitéz már messze vágtat.”

    Hűs szél zörrent puszta fákat,
    Megy az úton kis pacsirta.
    Bor vitéz már messze vágtat,
    Szép szemét a lyány kisírta.

    Megy az úton kis pacsirta:
    Hova megyen? hova ballag?
    Szép szemét a lyány kisírta:
    Szól az apja: férjhez adlak!

    Hova megyen? hova ballag?
    Zúg az erdő éji órán.
    Szólt az apja: férjhez adlak:
    Eskü elől szökik a lyány.

    Zúg az erdő éji órán,
    Suhan, lebben a kisértet.
    Eskü elől szökik a lyány:
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted.”

    Suhan, lebben a kisértet,
    Népesebb lesz a vad tájék.
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted
    Elesett hős, puszta árnyék.”

    Népesebb lesz a vad tájék,
    Szellem-ajkon hangzik a dal.
    “Elesett hős, puszta árnyék,
    Édes mátkám, vígy magaddal!”

    Szellem-ajkon hangzik a dal,
    Indul hosszu nászkiséret.
    “Édes mátkám, vígy magaddal!”

    • “Esküvőre! úgy igérted.”

    Indul hosszu nászkiséret,
    Egy kápolna romban ott áll.
    “Esküvőre! úgy igérted.”
    Zendül a kar, kész az oltár.

    Egy kápolna romban ott áll,
    Régi fényét visszakapja.
    Zendül a kar, kész az oltár,
    Díszruhában elhunyt papja.

    Régi fényét visszakapja,
    Ezer lámpa, gyertya csillog.
    Díszruhában elhunyt papja;
    Szól az eskü: kéz kezet fog.

    Ezer lámpa, gyertya csillog, –
    Künn az erdő mély árnyat hány.
    Szól az eskü: kéz kezet fog;
    Szép menyasszony színe halvány.

    Künn az erdő mély árnyat hány,
    Bagoly sír a bérci fok közt.
    Szép menyasszony színe halvány –
    Halva lelték a romok közt.

  • Arany János: Zách Klára

    Énekli egy hegedős a XIV-ik században

    Királyasszony kertje
    Kivirult hajnalra:
    

    Fehér rózsa, piros rózsa…
    Szőke, leány, barna.

    "Királyasszony, néném,
    Az egekre kérném:
    

    Azt a rózsát, piros rózsát
    Haj, beh szeretném én!

    Beteg vagyok érte,
    Szívdobogást érzek:
    

    Ha meghalok, egy virágnak
    A halottja lészek!”

    "Jaj! öcsém, Kázmér,
    Azt nem adom százér! -
    

    Menj! haragszom… nem szégyelled?…
    Félek, bizony gyász ér!

    Sietős az útam,
    Reggeli templomra:
    

    Ha beteg vagy, hát fekügy le
    Bársony pamlagomra.” –

    Megyen a királyné,
    Megyen a templomba;
    

    Szép virágok, deli szűzek
    Mind követik nyomba.

    Könyörögne, - nem tud,
    Nem tud imádkozni;
    

    Olvasóját honn feledé:
    Ki megyen elhozni?

    "Eredj fiam, Klára,
    Hamar, édes lyányom!
    

    Megtalálod a térdeplőn,
    Ha nem a diványon.”

    Keresi a Klára,
    Mégsem akad rája:
    

    Királyasszony a templomban
    Oly nehezen várja!

    Keresi a Klára,
    Teljes egy órája:
    

    Királyasszony a templomban
    De hiába várja.

    Vissza se megy többé
    Deli szűzek közzé:
    

    Inkább menne temetőbe
    A halottak közzé.

    Inkább temetőbe,
    A fekete földbe:
    

    Mint ama nagy palotába
    Ősz atyja elébe!

    "Hej! lányom, lányom!
    Mi bajodat látom?
    

    Jöszte, borúlj az ölemre,
    Mondd meg, édes lyányom.”

    "Jaj, atyám! nem - nem -
    Jaj, hova kell lennem!
    

    Hadd ölelem lábad porát, –
    Taposs agyon engem…!”

    Harangoznak délre,
    Udvari ebédre;
    

    Akkor mene Felicián
    A király elébe.

    A király elébe,
    De nem az ebédre:
    

    Rettenetes bosszuálló
    Kardja – volt kezébe’.

    "Életed a lyányért
    Erzsébet királyné!"
    

    Jó szerencse, hogy megváltja
    Gyönge négy ujjáért.

    "Gyermekemért gyermek:
    Lajos, Endre, halj meg!"
    

    Jó szerencse, hogy Gyulafi
    Rohan a fegyvernek.

    "Hamar a gazembert...
    Fiaim, - Cselényi...!"
    

    Ott levágák Feliciánt
    A király cselédi.-

    "Véres az ujjad,
    Nem vérzik hiába:
    

    Mit kivánsz most, királyi nőm,
    Fájdalom díjába?”

    "Mutató ujjamért
    Szép hajadon lányát;
    

    Nagy ujjamért legény fia
    Borzasztó halálát;

    A másik kettőért
    Veje, lánya végét;
    

    Piros vérem hullásaért
    Minden nemzetségét!”

    Rossz időket érünk,
    Rossz csillagok járnak.
    

    Isten ója nagy csapástól
    Mi magyar hazánkat! –

  • Arany János: Árva fiú

    Árva fiú sír az ablak alatt,
    Ifi’asszony a szobában múlat.
    “Anyám, anyám! hideg van itt,
    Bocsáss be,
    Bocsáss be.”
    “Megállj, poronty… megyek ki csak,
    Megállj te!”

    Ifi’asszony gyújt lobogó lángot,
    Süti annál a csöröge-fánkot.
    “Anyám, anyám! eressz be már,
    Ehetném,
    Ehetném.”
    “Csak ezt is még a föld alá
    Tehetném!”

    Árva fiú marad a sötétben,
    Özvegyasszony kedvese ölében.
    “Anyám, anyám! nem tudom én
    Mit látok,
    Mit látok;
    Félek nagyon: ne oltsd el a
    Világot!”

    Temetőben árva fiú apja
    Lepedőjét, szemfödelét kapja.
    “Anyám, anyám, az Isten szent
    Nevére,
    Nevére!
    Amott jön az édesapám
    Fehérbe.”

    Kimene az özvegyasszony éjjel,
    Veri fiát a vizes kötéllel,
    “Ne bántsd, ne bántsd, gonosz r…!
    Az árvát,
    Az árvát:
    Te ölted meg, te adod meg
    Az árát.

    Temetőben csendes az én házam,
    Jobb neki ott énvelem egy házban;
    Oda viszem karon fogva
    Magammal,
    Magammal:
    Ne bánjon így senki az én
    Fiammal!”

    S ifi’asszony elszalad egy ingben;
    Ismeri őt a faluba’ minden:
    Körül, körül csatangol a
    Temetőn,
    Temetőn.
    Szegényt, szegényt szánd meg uram
    Teremtőm!

  • Arany János: A vén gulyás temetése

    Viszik Marci bácsit, nem is hozzák vissza,
    Hova ő most indul, nem csekély út lesz a!

    Nincs is benne mód, hogy gyalog odaérjen:
    Mint urat kell vinni fekete szekéren.

    Harminchat ökör van fogva a járomba…
    Majd csak bévontatják a paradicsomba.

    Hát még a kiséret! az egyszer a fényes:
    Előtte a gulya, utána a ménes.

    S a lágyszívü barmok, mintha búsulnának
    Mind olyan ostoba képeket csinálnak.

    De az neki mindegy: ő már deszkát árul,
    Vagy tud, vagy nem is tud e komédiárul.

    A gulyát sem kérdi: hever-e? szalad-e?
    Csak egyszer se mondja: tala te! tala te!

    Csöndesen nyujtózik hátán a szekérnek,
    Már nincs messze a hely, tüstént odaérnek.

    Ott örök bucsút vesz tőle ménes, gulya;
    Mögötte bezárul másvilág kapuja.

    De kiséri két pap, két egyház imája…
    No, hisz valamelyik majd csak eltalálja.

    S amit száz esztendő nyilt kérdésül hagyott,
    E szegény bitang juh fölleli itt, vagy ott.

    Lelje is föl nyáját, lelki üdvösségét:
    Béke födje hamvát… fátyol az emlékét.

  • Arany János: István örökje

    Az időket zengem én, és az idők apját,
    Teliteljes fényiben a dicsőség napját.
    Vajha késő énekem egy Józsua lenne!
    Megállítná e napot, mielőtt lemenne.

    Üle István szent király fejedelmi székén,
    A soknyelvű nemzetet birja vala békén;…

  • Arany János: Szibinyáni Jank

    Ritka vendég Rácországban
    Zsigmond a király, a császár:
    Jól fogadja István vajda,
    István, kinek apja Lázár:
    Hét egész nap látja dúsan,
    Becsülettel, emberséggel;
    Nem felejti, ki a gazda,
    S nem felejti, kit vendégel.

    Majd vigasság: zene, tánc, bor
    Tartja ébren a földházat,
    Majd ujudvar, öklelés áll, –
    Hangos erdőn nagy vadászat:
    Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
    Nyomja össze a vad berket,
    Szorul a rés, a lovag lés,
    Íja pendül, ménje kerget.

    Áll a hajsza, vége-hossza
    Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
    “Magyar a magyar” Zsigmondnak,
    “Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
    “Ámbár – mond ez – udvaromnál
    Van egy apród, csak parányi:
    Az magyar lesz!…Erdély szülte,
    Neve Janko Szibinyáni.

    Hallod-e Jánk”…! Ím azonban
    Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
    Nagy csikasz vad ugrik föl, de
    Visszaperdül, mint a gyűrü –
    “Hallod-e Jánk! ím királyod
    Szeme látja, – s ez jutalma,
    Hogy te nékem azt a farkast
    Megkeríted élve, halva.”

    Rövid a szó, – gyorsan hangzó
    Kísérője büszke jelnek:
    De sokallja, meg se hallja,
    Már nyomúl a hősi gyermek.
    Hol királya, még a tájra
    Szeme egyszer visszalobban,
    S a vad állat meg sem állhat:
    Mind szorítja, űzi jobban.

    S majd a róna sorompója
    Nyílik, amint hajtja ménjén,
    Majd eltűnnek a sürűnek
    Lombos, ágas szövevényén.
    Itt gyalog száll, – paripája
    Fel s alá nyerít gazdátlan;
    Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!…
    Szól a vajda: semmi! bátran!

    Jank azonban mind nyomon van:
    Le, a völgynek, fel, a hegyre,
    Vadcsapáson, vízomláson
    Veri, vágja, űzi egyre.
    A vad olykor hátra horkol,
    Foga csattog, szája résnyi,
    Majd, mint vert eb, kit hevertebb
    Ostor üldöz, szűköl és nyí.

    Már az állat piheg, fárad,
    Nem az ifju, noha gyermek:
    Martalékát addig űzi
    Míg ledobban s vár kegyelmet.
    A királyhoz és urához
    Rabul vonja, szégyenszemre;
    Szól a vajda: ez nem első!
    Szóla Zsigmond: “Istenemre!…

    Tartom a just e fiúhoz!
    Enyim a fa, az gyümölcse:
    Visszakérem. Te kegyelmed
    Ebben most már kedvem töltse.”
    Nem oly hangon volt ez mondva,
    Hogy sokáig, vagy hiába…
    Így kerűlt Jank Szibinyáni,
    Zsigmond király udvarába.

    Ott idővel karral s fővel
    Isten után vitte sokra;
    Másszor is még, többször is még
    Járt vadászni farkasokra;
    Mint védője a keresztnek,
    Megrontója büszke tarnak,
    Idegen nép hőse is lett
    Derék hőse a magyarnak.

    Most is vallják, egyre dallják
    Szerbhon ifjai, leányi,
    Guzlicájok hangja mellett:
    Ki volt Janko Szibinyáni.
    De a magyar ajakon is
    Neve, híre általános:
    Mert hisz él még… él örökké
    A dicső Hunyadi János.

  • Arany János: A bajusz

    Volt egy falu – nem tudom, hol,
    Abba’ lakott – mondjam-é, ki?
    Se bajusza,
    Se szakálla,
    Egy szőrszála
    Sem volt néki;
    Annálfogva helységében
    Nem is hítták egyéb néven:
    Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
    E volt az ő titulája.
    No mert (közbe legyen mondva)
    Azt az egyet meg kell adni,
    Hogy a Szűcs György falujában
    Könnyű volt eligazodni:
    Mivel ottan minden ember
    Névhez jutott olcsó szerrel
    Azon felűl, mit az apja
    Adott neki, meg a papja.
    Nem tudom, ha más vidéken
    Megvan-é e szép szokás,
    Nem tudom; de nagy kár lenne,
    Ha divatból úgy kimenne,
    Mint például – hogy többet ne
    Mondjak… a káromkodás!

    Egyébiránt Szűcs György gazda
    Semmit is el nem mulaszta,
    Hogy bajuszát megnövelje,
    Meglévén… a puszta helye. –
    Kente, fente ő azt írral,
    Kígyóhájjal, medvezsírral,
    Ebkaporral, kutyatéjjel;
    Meg is nőtt az minden éjjel

    • Tudniillik: álmában;
      S ha fölébredt, mennyi kéjjel
      Tapogatta… hiában! Ami pedig Szűcs György gazdát
      Máskülönben illeti:
      Nem bolond ember volt ám ő:
      Ládájába’ pénz, egy bögre,
      Azonkívül juha, ökre
      És – szamara volt neki.
      Sőt az is szent, hogy már régen
      Ott ülne a birószéken,
      Hasa, hája, kéknadrága…
      Minden kész e méltóságra:
      De mit ér, ha nincs bajusz!
      Ily anyám-asszonyos képpel
      Sosem választá a nép el;
      Szavazott rá tíz, vagy húsz.

    Oh ti, kiket a természet
    Bajusz-áldással tetézett,
    Ti nem is gondolhatjátok,
    A csupasz száj mily nagy átok!
    Ti, midőn a szúrós serte
    Sima állotok kiverte,
    Minden szentet sorra szedtek
    S a beretvától sziszegtek!

    Ti, ha egyszer, hébe-korba’
    Beleér levesbe, borba
    Szegény ártatlan bajusz; vagy
    Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
    Már az olyan nagy sor nektek!
    Már ollót mit emlegettek,
    Nem tudván, e szőr mily drága,
    Becsesebb a drága gyöngynél:
    E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
    S lám! hiányzott boldogsága.
    Mily irígyen nézte másnak,
    A legutolsó kapásnak,
    Hogy mohos a szája-széle:
    Bezzeg, cserélt volna véle!
    De mi haszna! mindhiába!
    Nincs orvosság patikába,
    Széles mezőn, drága kertben,
    Vagy más helyen,
    Ami neki szőrt neveljen!
    S már a bajszot úgy gyülölte,
    Hogy legott a méreg ölte,
    Látva, hogy nő más embernek,
    Vagy korommal fest a gyermek
    Sőt csupán ezér’ a macskát
    Sem tűrhette udvarában, –
    S bajuszt kapván áldott nője,
    Elkergette, vén korában.

    Történt, hogy oláhcigányok,
    

    (Tudvalevő nagy zsiványok)
    Kóborlának a vidéken,
    S megszálltak a faluvégen.
    Nosza mindjár’ sátort ütnek,
    Tüzet rakva, főznek, sütnek
    Abból, amit valahonnan
    Más faluból idehoztak,
    Minthogy onnan
    Éhen-szomjan
    Búcsu nélkül eltávoztak.
    Meghíják a rokonságot,
    A helybeli cigányságot,
    És ezeket tőrül hegyre
    Kivallatják mindenképpen:
    Mi van? hogy’ van a helységben?
    S a hallottat szedik begyre.
    Épen mint a jó vezér,
    Ha az ellenséghez ér,
    Minden bokrot és fatörzsöt,
    Minden zegzugat kikémel;
    Lassan mozdul seregével,
    Küld vigyázót, előörsöt,
    Puhatolja, merre gyengébb,
    Hol erősebb az ellenség;
    Nem siet, de csupa szemfül,
    S mikor aztán ütközetre
    Megy a dolog: gyors a tettre,
    Veri a vasat, míg meg nem hűl.
    Nemkülönben a bölcs vajda
    Haditervet kohol mindjárt:
    Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
    Hogy ne tudná csinyja-binját:
    Hol lakik dús özvegy asszony,
    Kit jó móddal megkopasszon?
    Melyik háznál van eladó
    Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
    Ki legény után bolondul?
    Mert az a jövendölést
    Megfizeti ám bolondul!
    Kinek esett holmi kára
    S van szüksége prófétára,
    Hogy nyomába ne jöhessen,
    Sőt, ami több, ráfizessen?
    Ki szeretne gazdagodni,
    Könnyű módon pénzhez jutni:
    Ásni onnan, hova nem tett,
    Vagy, ha tett is,
    A letett kincs
    Időközben elszelentett?
    Mindez a vén vajda gondja,
    Ki nem adná egy vak lóért,
    Hogy a magyar kész bolondja.

    Nem kerülte ki figyelmét
    

    Szűcs György uram nyavalyája,
    Gondolván, hogy ő kigyelmét
    Egy kissé megberetválja.
    Nem kell ahhoz néki szappan,
    Anélkül is mester abban:
    Szőrmentibe, vagy visszára
    Beretválni nincsen párja.
    Kivált most, hogy az idő
    S alkalom oly kedvező;
    Ripeg-ropog
    A sarló-fog,
    Munkától ég a mező;
    Nincsen otthon
    Csak az asszony,
    Hogy megfőzzön,
    Vagy dagasszon;
    Vagy ha néhol egy beteg
    Szalmaágyon fentereg;
    Vagy a seprű, házőrzőnek
    Felállítva küszöbre;
    De ha Isten meg nem őrzi,
    Ott lehet az örökre.

    Egyedül van Szűcs György gazda,
    

    Egy lélek sincs udvarában:
    Hát im! a furfangos vajda
    Beköszön a pitvarában.
    “Ejnye gazduram, a kőbe!
    Mi dolog az, hogy kigyelmed
    Bajuszát levágja tőbe?
    Magyar ember-é kigyelmed?”
    Milyen szemmel nézett rája
    Szűcs György gazda, képzelhetni:
    A vasvillát sem lehetne
    Mérgesebben odavetni;
    De a cigány győzte szóval,
    Hízelgővel, úsztatóval:
    Míg György el nem panaszolta,
    Hogy’ áll a dolog mivolta.

    "Szent Pilátus! minő szégyen!
    

    Hát miér’ nem mondta régen
    Sohasem volt? nem is termett?
    Hát miért nem mondta kelmed?
    Nagy bajusza volna régen:
    Hisz ez az én mesterségem!”

    Megörűle György a szónak,
    

    Hogy bajusza lesz maholnap,
    S mintha nőne a szép sörte,
    Már a helyét is pödörte.
    Sonka, sódar,
    Füstös oldal,
    Liszt, szalonna,
    Főzelék,
    Van elég;
    Ráadásul jó ozsonna,
    S valamit a vajda kére,
    Megalkudva, megigérve.
    Nosza tüzet rak legottan,
    Lobog a láng, bőg a katlan,
    Száll a szikra, fojt a füst,
    Fő a fürdő; forr az üst,
    Benne mindenféle gyimgyom,
    Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
    Ami úton, útfelen
    Elhányódik, vagy terem.
    E bűbájos fürdőlében
    Nő meg a György bajsza szépen;
    S ha hibáznék egy kicsi:
    A babona ráviszi.

    Kész immár a bornyomó kád:
    Szűcs György jó remény fejébe,
    Nyakig ül a szennyes lébe,
    Istennek ajánlva dolgát.
    A cigány sereg azonban
    Beszivárog alattomban;
    Jön elébb egy, aztán kettő,
    Mintha csak úgy történetből:
    Szerencsére a vajdának
    Épen jó, hogy bebotlának!
    Egy tüzet rak, más vizet mer,
    Másik fát hoz… kell az ember;
    Úgy szaladnak! úgy segítnek!
    Dolgot ád a vajda mindnek.

    Hogy pedig a hasznos pára
    Szűcs uram fejét megjárja:
    Elővesznek egy nagy ponyvát
    És a fürdőkádra vonják;
    S a kád mellett körbe-körbe
    Tánc kezdődik, fürge, pörge;
    Kalapácstól dong a donga;
    “Tiktak, tiktak” foly a munka,
    S egy büvös dal
    Ümmög halkal:
    “Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
    Igen biz a, szegénynek.”
    S míg a ponyvát sietősen
    Jó erősen
    Apró szeggel odaszegzi,
    A cigányhad ujra kezdi:
    “Bajusza van Szűcs Györgynek,
    Ne irígyeld szegénynek!”

    Ezalatt a pénzes bögre
    

    Búcsujárni ment örökre,
    Követé a füstös oldal,
    A szalonna, meg a sódar,
    Az ágynémü, fehérnémü,
    A vasféle, meg a rézmű.
    Szóval, ami könnyen mozdult,
    Lába kelvén, mind elpusztult,
    Mert a gazda – “tiktak, taktak” –
    Nem hallá, hogy zárat nyitnak.

    Meddig űle György a kádban
    

    Lepedővel leszögezve,
    Nincs megírva krónikámban.
    Csak annyi van följegyezve,
    Hogy mihelyt abból kilépe,
    Tükröt vévén a kezébe,
    Hogy bajuszát felsodorja:
    Nem tehette, mert nincsen mit!
    Mert bajusza nem nőtt semmit,
    De igen a füle s orra