Koponyát szorító vaspánt,
sötétség glóriája,
letéplek fejemről!
S ha bőröm ragaszkodik hozzád,
lenyúzom,
a vályoggödör sarkába dobom.
Szemem csak új sugarakban fürdik.
Csontom visszaver minden
színtelen színt.
Tenyeremen a Nap parazsa ég.
Árnyainkra visító átkot mondok,
és kést fenek
megmaradt nyomorunkra.
Forrás: Magyarul Bábelben
Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez
S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
S a szőke fényben az éjet betöltőn
A vizek népe mind nászdalt dalolt.
Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
És sírvavigad, mint a honi ének.
Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!
Forrás: MEK
Tudom, hogy lehetetlen.
Azért csinálom!
Légvár – bevehetetlen.
Halálos álom.
Tudom, hogy megtorpanok.
Erősebb nálam.
Tengerre szállnék gyalog,
lehúz az áram.
Szemembe árad a fény,
igéz a Minden;
szavakba hogy önteném?
Messze van innen,
hol renddé rendeződik,
mi volt s mi lesz még,
s az ég leér a földig…
Tenni szeretnék!
Teremteni világot,
egyet az Egyben.
De térdig sárban állok.
Ki húz ki engem?
Istennek sem volt tréfa,
pedig ő isten…
Megingok nagyon néha
erőben, hitben.
Lehetetlent akarok
esztelen áron.
Tudom, hogy belehalok.
Azért csinálom.
Forrás: Art-Poétika
(1950)
Aranyat vassá ront kezem.
— Baudelaire
A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
és surrog és ragyog, akár az értelem.
Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
lobog a kései gyümölcsök bíborán.
A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
időben hullva szét, sem későn, sem korán.
A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.
Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
ki dúsan látta el két alkotó kezed.
Mit alkottál?
„Nyomán futottam az útnak,
mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
s ha szemem végül is arcára tágítottam,
új titkot szült, s tovább, új útra csábított.
Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
most már közel a cél. Tán holnap érem el.
Szerelmesen, sután és ostobán követve
egyre titoktudóbb szférákban énekel.
Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
és holnap talán enyém a Teljes Élet!
Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.
Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
a tág köröknek, és van már elég vasam.
Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.
Holnap talán! Addig várj még a számadással!
Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!
Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
s gazdag áldásom ül törekvő népemen.
És ha művészetem harcában mégse győzne:
a Teljeset akartam, túl a határokon.
Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
Én már nem változom.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Nem siratni gyűltünk össze és nem gyászolni, halottat
se mosdassunk. Az a költő, aki ma ötven éve visszaadta
romlandó testét az öntudatlan anyagnak, nem halt
meg földbe-némult szájjal. Hamis hősök, csorbult
szívűek, ember képében is szőrruhás ragadozók sorsa a
teljes halál – Ady Endre máig is Világ Vitézeként ragyog.
Január baltanyél-kopár fái hajolnak sírja fölé,
de őt ott ne keressük: keressük inkább a megvadult
Márciusok fűszál-rohamában, virág-förgetegében.
Pedig volna miért siratni szerelembe, sorsunkba, a
közös bűnvallásba beleárvult arcát.
Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve
hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket
akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak
lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya vagy megkövezik.
Csillagként csodáljuk hát, ha kinő egy lélek a sárból
és ágkoronája sértetlen marad.
Ady velünk jön, mint ahogy eddig is velünk tartott a
hitek és csalattatások éveiben, százszor próbálták bár
kiherélni a tudatlanságban díszelgő doktorok. Dacol az
elmúlással, minden tilalommal, pöröl a temető-nagyobbító
idővel. Piros és fekete vonulat jelzi az útját, kocogunk
mögötte Mesebeli János rongyszőrű csikaján.
Bús, nagy szeme elszigorodva tanít:
dolgozz, virrassz, reménykedj!
Élete parancs és példa, hogy száj és szem meg ne alkudjék soha.
Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.
Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kívánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.
Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság:
Helóta nép, helóta költő,
Találkoztunk, ti meg én.
Bennünk nagyságos erők várnak,
Hogy életre ébredjenek,
Bennünk egy szép ország rejtőzik,
Mint gím a fekete csalitban
S leskődnek a vérebek.
Ha nem láttok testvéreteknek,
Megsokasodnak a redők
Bús homlokomon és lelkem táján,
De még mindig ifjan állok meg
Bősz Júdásaim előtt.
Még csak mártír-fényt sem akartam,
Csak amiről a Sors tehet:
Odaadni magamtól, szépen,
Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
Forradalmas lelkemet.
Tietek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek, vagy kellek-e.
Egy a Napunk gyönyörű égen.
Jaj, hogy elfed e Naptól néha
A gonoszság fellege.
Forrás: MEK
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Forrás: MEK
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Forrás: MEK
Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.
Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.
Új horizontok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizontok libegnek elébed.
Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson Szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Forrás: MEK
Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.
A nem-hazúdást, nem-csalást
hagyja abba az ilyen ember.
Így állunk, öcsém, bizony evvel.
A sorssal se mégy semmire
viták haragos érve nélkül.
S ha költő hallgat, belekékül,
mint kinek fogy a levegője
s vele sápadnak mind, zihálva,
kiknek ő volna nyíló szája.
Különös bibliát-idéző
ragály! – De birodalmak estek,
nem kapva lélekzetnyi verset.
Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
kik nem adják ki igazunkat –
rászolgálnak, ha belefulnak!
