https://verskucko.com

Címke: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Hunyt szemmel

    Hunyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: verpeletamk.lapunk.hu

  • Babits Mihály: Beteg-klapancia

    Látom a ködöket,
    téli reggeleket,
    hétfőket, keddeket,
    napokat, heteket…
    Nem írok verseket,
    Beteg vagyok, beteg.

    Beteg vagyok, beteg.
    Nem írok verseket,
    nem zengek éneket…
    Csak egypár szót nyögök
    vagy inkább köhögök:
    beteg vagyok, beteg.

    Régi időm elmult,
    régi kedvem fordult.
    Ki volt hivem, elbujt,
    hírem, nevem elhullt,
    erőm veszni indult,
    pénzem sohasem volt…

    Mondd, van-e jussod már
    hogy így nyögj és kántálj
    mint unott koldusszáj?
    Ki hallgat terád már?
    Naphosszat motyogd bár
    hogy itt fáj, hogy ott fáj…

    Künn a fagy közelít.
    Öröm, gond közelit.
    Karácsony közelit.
    A hegyek hátait,
    fenyőfák sátrait
    ünnepre meszelik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Őszi csengő

    A drótcsengő a parkban
    megszólal lágyan, halkan,
    mert rázza az őszi szél;
    zöld fönn a kapubálvány,
    de sárgul, hulldogálván
    fáról a gyenge levél.

    A drótcsengő a szélbe
    oly szomorún zenél be
    s a szívnek bánata kél.
    Fenn zöld a kapu rácsa,
    de zörg az év harácsa
    a földön: őszi levél.

    S a csengő csengve mindég
    mert rázza durva vendég,
    hivatlan északi szél,
    bejő a zárt kapún át,
    s hordozva hosszú gúnyát
    söpörget, sárga levél.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

    Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy
    állatban, emberben.
    Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy
    telet decemberben.
    A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
    mintha dunyhán menne.
    Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
    milyen édes lenne!…

    A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát
    futja hótalpakon,
    akármennyit zuhan, puha combocskáját
    nem üti meg nagyon.
    És az állástalan szegény ember, aki
    nem mer még meghalni,
    örül hogy reggeltől estig szabad neki
    havat lapátolni.

    Végig a városon nem csilingel a szán,
    mint gyerekkoromba.
    Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán.
    A kocsit gép vonja.
    Angyalok elszálló csengője se csenget
    a fehér utcákon.
    Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
    gazdagok házában.

    Nem édes a világ, de mégis szép látni…
    És én már gyógyulok…
    Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi;
    mindent elgondolok…
    Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem…
    Tapintom tagjaim…
    Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem,
    s vár a fény odakinn…

    Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél,
    jere, add kezedet:
    a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél,
    vezess ki engemet!
    Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
    Én megyek… indulok…
    s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul,
    ha én meggyógyulok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: RITMUS A KÖNYVRŐL

    (A magyar Könyv ünnepére.)

    Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
    hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
    mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
    így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

    Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
    mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
    mostoha vagy édes: az Élet leánya
    lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

    De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
    Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
    Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
    mióta az Írást legyőzte az Élet.

    És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
    hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
    s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
    ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

    Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
    s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
    de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
    Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

    Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
    melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
    bora érik, s melynek sodrán a tanodás
    fiú messze tenger öbléig csónakáz!

    Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
    Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
    Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
    de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

    Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
    messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
    mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
    ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

    Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
    emlékezet! áradj szerte a magyarba!
    Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
    jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

    Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
    köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
    S elszorított, fájó tagokba is érj el:
    ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

    Különös háló, mely országokat fog be!
    Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
    Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
    s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

    az Emberszellem szent hálójába, amely
    idegent is szelíd testvérségbe emel,
    mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
    szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

    1. tavasz

    Forrás: internet

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Az előkelő tél

    Olyan halk és hideg idő van,
    halk és hideg, halk és hideg:
    hallani szinte suhanóban
    a gyöngyház égen a telet.

    Selymesen száll ő rongyaink közt
    s arcba legyez, bár semmi szél…
    Óh láthatatlan, hűvös angyal,
    előkelő, gyönyörű Tél!

    S a hó is itt lesz nemsokára
    s minden egyszerre eleven.
    Aki rápillant ablakára,
    fehér apácák végtelen
    meneteit véli vonulni,
    s ki boltból az utcára lép,
    lágy-fehér könnyek ostromolják
    kemény csomagjait s szívét.

    Estefelé kitisztul néha,
    a csillagok kilátszanak
    s mint gyermekek állunk alélva
    egy nagy karácsonyfa alatt,
    amelynek ágát föl nem érjük,
    de gyertyás fénye ránk sajog:
    gyertyásan és csúfolva néznek
    a karácsonyi csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Reggeli ének

    A reggelt éneklem, az enyhe szépet
    Ó reggeleim!
    jó reggeleim!
    Testem mint egy eleven béke ébred
    Tejjel és mézzel folynak ereim.

    Lelkem kilép az álom fürdejéből
    Megint üde már
    oszlik köde már.
    Kilép az álmok sötét erdejéből
    s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

    És így néz széllyel hajnala hegyérül
    mély multja fölé,
    mult mélye fölé
    s a tegnap és a tavaly köde gyérül
    lába alatt, amint néz lefelé.

    Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
    a táj köd-egét
    homályüvegét
    s a kukoricaszál, a lenge, délceg
    hogy hajlogatja tollas süvegét.

    S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
    a szerte határ,
    mit a menny kitár
    s egy messze vers ébredő ütemével
    kóvályg benne, mint hajnali madár.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

    Consolatio mystica

    Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
    A csillagok örök forgása néked forog
    és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
    a te bűnös lelkedért.

    Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
    Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
    hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
    aki téged meg nem ért.

    Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
    hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
    szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
    hogy kifesse lelkedet.

    Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
    És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
    hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
    annyi bús szerelmeket,

    szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
    eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
    sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
    mindent a lelkedre mért

    öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
    császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
    amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
    a te bűnös lelkedért!

    Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
    mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
    részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
    tükörében magadat,

    és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
    és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
    ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
    az adamant rudakat.

    Forrás: Kedvesch versek