https://verskucko.com

Címke: Babits Mihály

  • Babits Mihály: HIMNUSZA PÉTER-PÁL NAPJÁRA

    Aranyfénnyel és rózsadísszel, sugarak
    sugara, elöntöttél minden századot.
    Nagy mártirok vérével fested az eget
    e szent napon is, mely a bűnbocsánaté.

    Mennyek kapussa, és e földnek Doktora,
    korunk bírái, világ igaz fényei,
    egyik kereszttel, másik karddal győztesen,
    babérban ülik az Élet szenátusát,

    Péter, jó pásztor, már imáinkat fogadd,
    ki mindnyájunknak szóddal zársz és társz eget!
    S Pál, híres Doktor, oktass erkölcsöt belénk:
    segíts, lélekkel mennyországba szállani!

    Egyetlen szentség kettős olajága, add
    hogy hitben híven és reményben izmosan,
    szent szerelemmel tellve szent szerelmetek
    iker-kútjából, éljük majdan túl a húst!

    Legyen a Háromságnak dicsőség örök!
    Legyen tisztelet, ujjongás és hatalom!
    Akié egységében minden uralom,
    most és majd, századoknak századain át.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: HAJADNAK NYÍROTT LOMBJÁT

    Hajadnak nyírott lombját, arcod üdvöz
    rózsaszínjét, szemed acélát
    amit a lélek halk ezüstje ötvöz

    s tested, meleg méhkasát vágyaimnak
    orvosság módra issza színvak
    szemem, amely minden világot
    mindig egy színnel sötétebbre látott.

    Oh jaj minden világ csak bellül ég
    s a testek csunyán elernyőzik,
    de a tied átlátszó, mint az ég
    melyen aki jól átnéz, ott az Isten!

    Igy látom én a szemeidben
    a lélek paradicsomát
    felhőknek és fényeknek otthonát.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: VONATON, TÁTRA FELÉ

    Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni, és milyen csunya!

    • Még szép volt reggel, bár a Tél,
      mint egy levetkezett tavasz,
      csontig mezítlen és kacér…
      De jött a hó, s régi Hegy,

    a Három Hegyek elseje!
    (Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni, és milyen csunya!)
    A hegy, a hegy a régi még,
    noha, úgy vélném, a fenyők
    rosszkedvűn rázzák águkat.

    De nem! cukros kép, elcsuszó
    Karácsony-ábrák, szenvtelen!
    (Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni és milyen csunya!)
    …És mord zsivaj, szoros kupé,
    s a nyelv… s a táj is… idegen:

    csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
    Ily könnyű, otthonos vidék,
    elkenni ismert arcotok?
    Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni, és milyen csunya!
    (Nevükből vetkezett csucsok!)

    De mindegy! élek és futok!
    Név, ember, birtok, balgaság!
    Övék? Miénk? A hó vakít
    s már mámor ez a hóderű!
    Világ, világ, mily gyönyörű
    tudsz lenni! (Mi vagyunk csunyák.)

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: MILYEN IDEGES NAPOK!

    Milyen ideges napok! – a levegő zug-zubog.
    Óriás fürésztelep! – Árad hideg és meleg.
    Hideg szél és meleg nap – sivít, lenget és borzogat.

    Mintha üstökös kél a kegyetlen égen
    vagy itélő ércet emelne kezében
    az utolsó trombitás:
    jajgat a kedves táj és szinte menekül.
    Futnak a, futnak a füvek a szél elül:
    millió láb, egy futás.
    Karjaikat a fák lengetik kapdosva;
    kutyáktól a város egy veszett zsolozsma,
    lángba borult ugatás.

    Minden fut és mégse fut – menekülne, de nem tud.
    Menekül egy hete már – menekül, de helyben áll.
    Csak az a csöpp papírlap – száll el amit a por fölkap.
    Mert a holt tárgyak is táncra kelnek szerte,
    mint riadt szellemek egy halottaskertbe’,
    ha dudál a csontdudás.
    S ki söpri szórt porként a vak gondolatot?
    Ki keveri gonosz fürdőként a napot?
    milyen égi uszodás?
    Már kiáltó torkunk zihál és elakad,
    és csupa görcs uszó karunk, az akarat –
    ólomhullám, fulladás…

    Valami nagy mennyei – Klytaemnestra keveri.
    Csöpp királyok elveszünk – mi is hullámok leszünk.
    Nem is hullám, nem hullám – csak nád amit a hullám hány.

    Sűrü süket hullám! óh nehéz varázs szél!
    Éled a holt, s holtként hányódik ami él.
    Veti a vak áradás!
    Mint a füvek, mint a füvek, mintha futnánk,
    pedig csak a szél fut és mi nem is tudnánk:
    velünk is a szél csatáz.
    Soha ennyi mozgás, és ilyen bénaság!
    Soha ennyi sereg – de hol a katonák?
    Szólhatsz, szólhatsz, trombitás!

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: OLYAN-OLYAN GAZDAG VOLTAM

    Olyan-olyan gazdag voltam: gazdagságommal nem törődtem
    Olyan-olyan szomorú voltam: mi hasznom lett volna belőle?
    Elástam minden kincsemet mélyre, s mélyebben a mélynél:
    fölötte föld és kő és víz és évek és álmok és éjfél.

    Elástam minden kincsemet víz alá, könnyek alá,
    s ahonnan hajdan kivájtam, kegyetlen kövek alá,
    kenyértermő mindennapok fösvény, bús földje alá,
    mit csak gyáva eke tár, mely kincset nem talál.

    De most tavasz szelei fújnak, és kedvesem biztat
    és kezek nyúlnak felém, és szivem is izgat.
    Mi lenne ha kincseim újra fölásnám?
    Mert erős vagyok én, és gazdagabb mindenki másnál.

    (Óh jaj vigyázz, a nagy vizeket kiszabadítani vészes!
    Kincsed tán nem is volt arany, csupa rozsdás és penészes
    vagy elrabolták azóta, s ha talán meg is találod,
    tolvajok ujjnyomatával szennyezve máris utálod.)

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: [A NAPSUGÁR ECSETJE…]

    A napsugár
    ecsetje jár
    már
    a sivár
    tűzfalon;
    eszedbe jut-e angyalom
    a régi fal, a régi rom
    Itáliában,
    ahol szerelmünk
    csitrikorában
    láttunk annyi
    fürge gyíkot suhanni?

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: [MERT SZENNYES LETTEM ÉN IS SZENNYETEKKEL…]

    Mert szennyes lettem én is szennyetekkel
    amint keresztüljöttem köztetek
    s ki oly bizton indultam büszke reggel
    delemre tévedezve csüggedek,
    mint aki frissen kel föl idegenben
    hogy induljon egy tiszta csucs felé,
    mely hivón villog ablakára szemben;
    estére tán eléri – de elébb
    az utcákon kell átmenni, a sáros
    piacon ahol annyi szem köpi
    s a messze csucsot ellopják a város
    törtető, írigy emeletjei
    leszűkült látköréből mig megállva
    habozni kezd s már szédeleg szegény,
    lökések érik s oly komisz a lárma
    s leülne már a piac közepén
    de mindenünnen szitok veri zúzott
    füle dobját – gyanus mert idegen.

    “Milyen csúcs? mi nem látunk semmi csucsot”
    riadnak rá vakon és siketen.
    “Csucsokról jajgat s már hozzánk csücsülne!
    Verjétek el mert nem közénk való!
    Áruhelyünket messze keserülje
    az üzletrontó s jövevény csaló!” –
    bolond kufárok! sárosan, sebekkel
    futlak én s megcsufolva szaladok,
    s mert szennyes lettem én is szennyetekkel
    ugy érzem jaj már testvértek vagyok
    kivert testvértek – de egyszerre házak
    közül szabadba jutva a szabad
    csucs áll előttem! és a régi lázak
    ébrednek s boldog könnyem fölfakad.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: REGGEL VAN, FÉNYES REGGEL

    Reggel van, fényes reggel,
    de látszik a holdvilág –
    Mi tart még téged ébren,
    miért nem tudsz meghalni, holdvilág?

    Csorg a fény, ád az Isten
    még pár szép őszi napot:
    s te ott fönn, halk kisértet,
    az élet zaj-zenéjét hallgatod?

    Nem félsz az erős Napnak
    féltékeny szemeitől,
    aki minden sötétet
    éltet és minden fényeset megöl?

    Nem bánt hogy a fű ujját,
    a fa ezer tenyerét
    s a virág szomjas arcát
    felé fordítja mind és nem feléd?

    Tudod, hogy a halottnak
    élnie rettenetes,
    mégis sápadt világod
    a földre néz és az életre les!

    Eredj vissza az árnyak
    közé és add hírül ott,
    hogy megyünk mind utánad,
    megyünk bizony, megyünk, hisz itt se jobb…

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: POSHADÓ KISVÁROS A ZÖLDBEN

    A két fa közt a Mária-szobor
    mint csipkés fülke zöld lombjaiból
    imád Istent, s az égen a barokk
    felhők arany cirádák s angyalok.
    Régi présház: vinis hujatibus
    s bús kulipintyó fönn a dombtetőn
    bitangul: az egész hegy gazban usz,
    mely lábánál az ósdi temetőn
    kiárad, és – mindent elöntve, vad
    csőcselékmód – fullasztón összecsap.
    Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
    mint kőtutajok a fűtengeren,
    s még lentebb a városka, melyre sok
    poéta mondaná, hogy épen oly
    temető mint amaz, hol “lomb susog”
    s fehér kövek közt fojtón körbefoly,
    poshadást rejtő kövek közt – de én
    tudom, hogy ez is élet, mint ahogy
    élet a lomb amelybe belerogy,
    sírban a féreg, sír fölött a gaz,
    és akármire nézhetsz, élet az;
    hegyen a szőllő, pincében a must,
    s tekintsd a fölburjánzott juniust!
    Ennyi élettel mit akar az Ur,
    fakasztva egyre céltalan s gazul?
    vagy kell a rossz, s kivánja Mária
    hogy legyen miért imádkoznia?
    vagy kell a jó, s árny nélkül isteni
    ecset se tudna fényeket festeni?
    Pedig nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
    egének abroszán az esti bor:
    s most színes égen, arany fák alatt
    maga sötét a Mária-szobor.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: A festő halála

    Rippl-Rónai József emlékének

    Mikor lassan, mint hajnal a szürkület organtinjain,
    oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon a Szin;
    vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked előtt,
    mint áttetsző függöny egy fényes és szines színpad előtt,
    s nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
    s éreztük, a vászon mögött már csak maga a Lélek lehet –
    a Lélek s lakói: meghitt emlékek, otthoni táj,
    vén szoba és rokoni arcok, s hány puha asszonyi árny,
    Páris visszfénye, s magyar rétek – de nem így ahogy a szürke Rim
    nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen lelke, a Szin,
    amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap –
    mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
    mint meleg lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
    tudtuk, láttuk, hogy hajnal ez, s egy új világ született.
    Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic, s finom,
    mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom,
    szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül – – –

    Ím a Nap, a színek apja, az Élet, elmerül;
    de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
    így időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
    kép-függönyödön – óh varázs-függöny! – s amint messzebb száll el életed,
    mint ki messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
    mind nagyobb lesz és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
    ugy nő előttünk árnyad, amint távozik kedves alakod;
    és ami szemeid kincses golyóiból kikölt,
    szabadon, mint a madár, ha tojása összetört,
    suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut –
    csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tűz-anyjuk kialudt.

    1927. nov.
    Nyugat, 1927. dec. 16.

    Forrás: Arcanum