Címke: Babits Mihály

  • Babits Mihály: Isten fogai közt

        Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
    mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
    És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
    bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
    emelkedéshez, szemben a havassal – fehér sziklák voltak, magányos
    fehér sziklák, egészen kívül a városon – olyan szomorú – – semmit
    sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
    lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
    alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna – nehéz és darabos,
    töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
    – minden hideg és kopár – minden oly ásványi, minden élettelen
    – a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
    mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
    nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
    a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
    hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
    föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt – mert szinte már rám
    estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
    És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
    felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
    Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
    föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
    én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
    meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
    sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
    A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.

        Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, – akik közt örökké
    vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
    Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
    Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
    is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
    fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
    fogakból házakat faragunk magunknak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Az előkelő tél

    Olyan halk és hideg idő van,
    halk és hideg, halk és hideg:
    hallani szinte suhanóban
    a gyöngyház égen a telet.

    Selymesen száll ő rongyaink közt
    s arcba legyez, bár semmi szél…
    Óh láthatatlan, hűvös angyal,
    előkelő, gyönyörű Tél!

    S a hó is itt lesz nemsokára
    s minden egyszerre eleven.
    Aki rápillant ablakára,
    fehér apácák végtelen
    meneteit véli vonulni,
    s ki boltból az utcára lép,
    lágy-fehér könnyek ostromolják
    kemény csomagjait s szívét.

    Estefelé kitisztul néha,
    a csillagok kilátszanak
    s mint gyermekek állunk alélva
    egy nagy karácsonyfa alatt,
    amelynek ágát föl nem érjük,
    de gyertyás fénye ránk sajog:
    gyertyásan és csúfolva néznek
    a karácsonyi csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Reggeli ének

    A reggelt éneklem, az enyhe szépet
    Ó reggeleim!
    jó reggeleim!
    Testem mint egy eleven béke ébred
    Tejjel és mézzel folynak ereim.

    Lelkem kilép az álom fürdejéből
    Megint üde már
    oszlik köde már.
    Kilép az álmok sötét erdejéből
    s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.

    És így néz széllyel hajnala hegyérül
    mély multja fölé,
    mult mélye fölé
    s a tegnap és a tavaly köde gyérül
    lába alatt, amint néz lefelé.

    Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
    a táj köd-egét
    homályüvegét
    s a kukoricaszál, a lenge, délceg
    hogy hajlogatja tollas süvegét.

    S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
    a szerte határ,
    mit a menny kitár
    s egy messze vers ébredő ütemével
    kóvályg benne, mint hajnali madár.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

    Consolatio mystica

    Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz?
    A csillagok örök forgása néked forog
    és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
    a te bűnös lelkedért.

    Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
    Madárka tolla se hull ki – ég se zeng – föld se remeg,
    hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
    aki téged meg nem ért.

    Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
    hogy benned teljesedjenek; – s korok történetét
    szerezte meséskönyvedül – s napba mártotta ecsetét,
    hogy kifesse lelkedet.

    Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
    És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
    hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
    annyi bús szerelmeket,

    szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyu legyen,
    eleve elosztott számodra szépen derüt és borút,
    sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
    mindent a lelkedre mért

    öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
    császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
    amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
    a te bűnös lelkedért!

    Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
    mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
    részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
    tükörében magadat,

    és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
    és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
    ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
    az adamant rudakat.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Szimbolumok (stanzák)

    1. Ne mondj le semmiről

    Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
    egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
    Minden halál gyilkosság (lélekontás):
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
    Isten művét rongálja bármi rontás,
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
    minden vágyad az Isten szava benned
    mutatva, hogy merre rendelte menned.

    2. Szimbolum a holdvilágról

    Fenn sötét vízben arany csónak úszik
    lenn arany vízben úszik barna csónak.
    A menny párkányán amaz lengve kúszik
    ez rengve csúszik tetején a tónak.
    Amaz ében egébe felbucsúzik
    (mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
    mégis a vizet mind aranyba fösti,
    mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

    3. Másik szimbolum (Új magyar költészet)

    Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
    fény nélkül és magadban kushadó
    a sors nagy árja féluton elejtett
    s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
    lusta tó, melyet Isten is felejtett
    nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
    holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
    vigaszul villog sok beteg szivárvány.

    4. Nunquam revertar

    Nunquam revertar – mondta Dante hajdan
    nunquam revertar – mondanám bár én is
    nunquam revertar – harci zivatarban
    nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
    nunquam – legyen az Isten átka rajtam
    revertar – bárha beledögleném is
    üvölteném én is az ő helyébe’
    nunquam revertar – századok fülébe!

    5. Sárga lobogó

    Szálljon a lelkem sárga lobogóval
    messze kerüljön minden gyáva bárka
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    feléd új kórok, új veszélyek árka,
    szabad, magányos, bús, beteg hajóval
    szálljon a lelkem sárga lobogóval.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.
    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.
    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.
    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: saját gyűjtés

  • Babits Mihály: Éji dal

    A tej-szín léget elkeverte
    fekete borával az éj:
    lelkem ma, vágyak büszke lelke,
    megúnt szavakkal ne beszélj,
    húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad,
    szabad szemeddel szertenézz:
    ma messze szállnod
    nem nehéz.

    Mámorosan az éj borától
    szárnycsattogás legyen dalod:
    ki éjt iszik, a kéjre bátor,
    tenéked ez volt italod.
    Sokáig ittad, részegülhetsz,
    azért vagy mostan oly szabad:
    repülhetsz
    magad.

    Forrás: Arcanum

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Olvasás közben

    Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
    hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
    Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
    s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

    S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
    súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
    s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
    elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…

    A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
    és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
    amilyen nem volt száz esztendő óta.

    Megáll… elég vén: meghal az idő;
    a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
    örök búgássá szélesűl egy nóta.

    1. jún.

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek