https://verskucko.com

Címke: Babits Mihály

  • Ismeretlen szerző – Micimackó és barátai Babits Mihály versét éneklik (átirat)

    De szép is lenne, ha egy este, elalvás előtt
    Betoppanna Micimackó, hogy látogatóba jött
    És megkérdezné: Véletlenül akadna egy kis méz
    És bölcsen megbeszélnénk, hogy a méz mindig kevés

    És eljönnének Micimackónak az ismerősei
    És Nyuszival együtt barátai és üzletfelei
    S egy égi kar intene, hogy énekelhető egy dal
    amit a Babits Mihály bácsi írt nekünk

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    És beszélgetnénk arról is, hogy a lélek mire való
    Mire Micimackó megjegyezné, hogy énekelni jó
    És Bagoly persze mondaná, hogy a pszichózis bonyolult
    És Malacka meg szégyellné, hogy erről nem tanult

    És Nyuszinak eszébe jutna, hogy épp valamit nagyon keres
    De Füles csak legyintene, hogy szóra sem érdemes
    És Zsebibabának elmagyarázni a problémát nehéz
    De Micimackó azt mondaná, tudod, ez olyan, mint a méz

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    És Micimackóval együtt most már te is jól tudod
    Hogy énekelni mindenképpen kellemes dolog
    És szorult helyzetünkben jó, ha kéznél van egy dal
    Mit együtt énekelhetünk, és senkit nem zavar

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    És a saját lelkét hallja minden dalban
    És akinek szép a lelkében az ének
    Az hallja a mások énekét is szépnek

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Babits Mihály: „Mindenik embernek a lelkében dal van” – szabad átirat, ismeretlen szerző)

  • Elizabeth Barrett-Browning – Mondd újra

    Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
    hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
    kakukknótához hasonlítanak,
    emlékezz rá, hogy se mező, se domb
    nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
    újul tavasszal, s kizöldül a mag.
    Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
    sötétben zeng el, és kétség borong
    nyomában. Ismételd… szeretsz… Ki fél,
    hogy a rét túl sok virággal veres
    s az ég túl sok csillaggal ékszeres?

    mint ezüst csengő, újrázva… Beszélj;
    de ne feledd, hogy némán is szeress…

    fordította: Babits Mihály

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Emlékezés

    A pókhálóra harmat esett:
    bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

    A hold az égen párt keresett,
    a széles égen hasztalan kereste!

    Már elhallgattak a madarak,
    annál hangosabban szóltak a tücskök.

    És szinte láttam a fény alatt
    ellengni a világot, mint a füstöt.

    A fényen valami átfutott,
    bársonyok kápráztak előttem.

    A hangod is eszembe jutott,
    mely elszállt az örök időkben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az Ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom: –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Mint különös hírmondó…

    Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot
    mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
    kigyúltak a város lámpái alatta, nem látta őket
    sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

    s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?
    vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
    tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
    vernek lenn kőművesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

    gépfegyvert próbál – oly mindegy volt neki! tudta,
    balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
    százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
    újra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

    jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és
    a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
    szellem és szerelem – jól tudta ezt a hegyi hírnök
    s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

    korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap
    kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
    bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
    mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

    akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes
    völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
    és ha kérdik a hírt, nem bír mást mondani: ősz van!
    nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

    úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
    forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
    úgy feszül a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
    bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

    versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült
    népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
    nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
    állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

    tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké –
    óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
    ritmusa, Isten versének ritmusa – mily kicsi minden
    emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

    jő a fehér tigris, majd elnyújtózik a tájon,
    csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
    tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
    megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

  • Babits Mihály: Húnyt szemmel…

    Húnyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról

    Épen olyanok mint otthoni dombjaim:
    alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
    Távolabb a város, és túlnan látszik a
    szemközti dombról a komoly bazilika.

    Hoc erat in votis… S ne jutna legalább
    a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
    nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a
    lélek, mint dómjával ott a bazilika?

    Rossz föld, de megterem itt legalább a csend
    virága, nyugtató lótuszom, s odalent
    kertem az egész táj, hol óriás csiga
    kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.

    De túl már cseh határ… Idegen katonák
    s szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
    mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika:
    áldástalan nézi a hűs bazilika.

    Egy kis darab enyim… De hát hol a mienk,
    amit épúgy védjen a törvény és a rend?
    Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
    legyen, miért hagyod, óh szent bazilika?

    Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár
    minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár
    tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
    nemzetek, és a Menny külömb bazilika.

    Óh ős Templom! azúr architrávod alatt
    tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
    Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga
    zörg föl a városból, s zeng a bazilika.

    Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar
    erretoppan olykor szürke lábaival:
    az se soká marad; elszáll és nincs hiba:
    mint orgona után néma bazilika.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Karácsonyi ének

    Mért fekszel jászolban, ég királya?
    Visszasírsz az éhes barikára.
    Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
    mégis itt rídogálsz, állatok közt.

    Bölcs bocik szájának langy fuvalma
    jobb tán mint csillag-űr szele volna?
    Jobb talán a puha széna-alom,
    mint a magas égi birodalom?

    Istálló párája, jobb az neked,
    mint gazdag nárdusok és kenetek?
    Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
    kezed csak bús anyád melléért nyúlt…

    Becsesnek láttad te e földi test
    koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
    s nem vélted rossznak a zord életet?
    te, kiről zengjük, hogy megszületett!

    Szeress hát minket is, koldusokat!
    Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
    Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
    törékeny játékunkat, a reményt.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek