Címke: Babits Mihály

  • La Fontaine: A csíptető

    fordította Babits Mihály

    Megfogadtam, hogy többet nem beszélek
    apácákról. Hisz már ugyis tele
    velük minden írásom. Szinte félek,
    az olvasó is elfárad bele.

    Minden hősnőm apácafőkötőben,
    muzsám apácafőkötőt visel,
    apácáinkat száz mesébe szőttem,
    s habár még százat mondhatnék is el

    szerelmeikrül – mert a szerelemnek
    nagy menetében első sorba mennek –
    vagy még ezer hamis históriát,
    amennyit le nem írna tíz diák,

    elég volt, s ez lesz utolsó, ígérem.
    Egy szőke fiú egyszer, nagy ledéren,
    mivel apáca-szeretőt talált,
    lányruhát vett föl, s a klastromba állt.

    Bajusztalan fiú volt, tejes arcú,
    egész gyermek még, és lány-módra karcsú.
    Colette nővér! ez lett az új neve.
    S a kis Colettet dédelgette Ágnes,
    nem vélve, hogy mily drága mulatság lesz…
    amíg egyszer csak megszűkült öve.

    No volt is a zárdába lárma, botrány,
    meglátva egy váratlan csecsemőt.
    Egymás fülébe vihogott a sok lány:
    »Ez a kis gomba lám, hogy idenőtt!«

    Honnan jött? Tán csak nem pottyant az égbül?
    És a főnöknő vad haragba kékül:
    így beszennyezni ezt a szent tanyát!
    Előbb karcerba vetik a mamát,
    azután kezdik a papát keresni.

    Hogy jöhetett be? Mellyik oldalon?
    Magas fal, dupla rács, és nagy torony…
    ablak, amin alig lehet belesni…
    »Tán lányruhában jött be a betyár« –
    szólt a főnöknő – »s juhaink sorában
    egy ifjú farkas báránybőrbe jár.

    Nos… levetkezünk, mentül szaporábban
    mindannyian – nincs semmi irgalom:
    az igazságot tudni akarom!«

    Ki volt jobban lesújtva zavarában,
    mint a hamis bárányka! Semmi mód
    nem látszott kettészelni a csomót.
    Kihez, mihez forduljon nagy bajában,
    hogy ebből a csávából mentse ki?
    A szükség végre megsugott neki
    egy egyszerű módot, lekötni szépen…
    lekötni… mit? Nos, ez a huncut épen.

    Hogy mondjam el? Hogy írjam ezt körül?
    Lekötni azt… minek a nő örül.
    Lekötni, nehogy áruló lehessen,
    vékony cérnával, lapossan, ügyessen…
    És lekötötte, míg oly sima lett,
    mint az apácák combjai felett.

    De cérna vagy selyemfonál, ha vékony,
    Úristen! szakadékony, pattanékony:
    szentet köss így le, vagy angyalokat,
    s hozz elibük húsz ifjú zárdalánykát,
    mint ott – kik minden köntösük lehányták –
    s félek, a cérna mégis elszakad.

    Képzelhetik! Oly ritka, büszke bájak
    jöttek ott napvilágra! Melegebb
    földeknek napja láthat ilyeket
    szabadon – boldog, buja, messze tájak
    láthatnak tán ilyeket szabadon,
    vagy Hellasz hajdan… Éden… mit tudom?

    A főnöknő föltette csíptetőjét,
    hogy jól megvizsgálhassa az ügyet.
    Jelt ad, s húsz ifjú nővér lép előrébb
    (az élet fáján gyenge szép rügyek),
    oly toalettben, melyet láthatólag
    nem a klastromnak szabója szabott.

    Gondolhatják, az ifjú lánycsalónak
    ez a látvány mily kínokat adott!
    Hogyisne! bokros liliomtagok
    bokroztak föl előtte, telt arányok;
    keblet mutattak, dús csípőt, a lányok –
    csak ő takarta mellét érthető
    okokból, szegény, balga szerető!

    Bár mást is! – de már nincs ami megója,
    a masinának működött rugója
    s kiugrott, mint a puszták vad csikója,
    a főnöknő szemébe – csíptető
    messze röpült a padlón – visszahökkent
    a főnöknő, majd hátra nem bukott.

    Bolond csikó! Ilyen nagyot rugott!
    De erre már a klastrom összeröffent
    s a főnöknőben gyúlt szörnyű harag.
    Hamar kapitulumot tartanak
    s az ifjú farkast vén juhok kezére
    bízzák büntetni. E vének pedig

    az udvar közepére cipelik,
    miként meghagyta csapatuk vezére,
    s odaállítják egy nagy törzs elé,
    de a hátsó felével kifelé,
    s bilincset vonva lábára, kezére,
    elszéledtek, otthagyva a legényt

    a pellengéren, tűnődve, miként
    lakoljon a gazember; s míg az egyik
    összeszedett minden seprőt, botot,
    a másik szent korbácsokért futott
    (miket vezeklésül használtak eddig);
    a harmadiknak cellák kulcsa csörgött

    kezében, miket a gyanúsított
    ifjabb hölgyekre duplán fordított:
    elég az, hogy mind elvivé az ördög,
    pártfogolván a rajtért huncutot.

    És lám, jön egy molnárlegény az utcán,
    zömök fiú, lányok után futó,
    kártyázni, inni, … jól tudó,
    meglátja és szól: »Ej öcsém, de furcsán
    kötöttek itt le! Szép szent, mondhatom!
    Mi bűnért bűnhődsz e szégyenpadon?

    Tán valamelyik ifjabb zárdalánykán
    követtél el erőszakot? No lám, lám…
    Mondd, jól esett? Csinos volt? Érdemes?
    Látom, vidám fiú vagy és szemes:
    no félhet is bármely apáca tőled!…«

    S amaz felelt: »Jaj, ép ellenkezőleg:
    hiába kérték ők szerelmemet,
    azért ütöttek és karmolva téptek,
    és a fához kötöztek engemet.
    Nem mertem tenni ily szörnyű vétket,
    s nem mernék, bár aranyat oly nagyot
    adnának érte, mint magam vagyok.«

    Nevet a molnár, és többre se várva
    feloldja őt és így szól: »Ostoba!
    Még ily szentet nem láttam soha!
    A mi papunk bezzeg nem így csinálna.
    No fuss hamar, hagyj engem itt helyedbe:
    én nem leszek mindjárt úgy megijedve

    pár apácától, mint te, bús legény;
    csak jöjjenek! elbánok velük én!«
    Amaz kétszer se mondatá magának.
    És most a molnár fordult be a fának.
    Odakötözte jól és elszaladt.

    Nos, ezalatt jön ám nagy sorban az apáca-had.
    Csakhogy ezúttal nincsen gyertya nála,
    hanem bot s korbács. – S a molnárlegényt
    körülállják és páholják szegényt,
    míg az kétségbeesve kiabálja:
    »Csalódnak, hölgyek! Nézzenek meg engem!

    Ne véljék bennem azt az ostobát!
    Hadd fusson ő! Próbáljanak meg engem,
    és csodát fognak látni majd, csodát!
    Egynéhány szép nő nem riaszt meg engem!
    Csak a korbáccsal ne verjenek engem!
    Megteszek minden tőlem tellhetőt…«

    »Hát ez a bolond megint mit beszél itt?« –
    tűnődtek a fogatlan zárdanénik –
    »Nem te kerestél nálunk szeretőt?
    Nem te vagy, aki gyereket csináltál?…
    Annál rosszabb neked, hogy ideálltál!«…

    És záporeső módra verik őt…
    Hiába nyögi: »Hölgyeim… bocsánat…
    megteszek minden… tőlem tellhetőt…«

    Öszvére akközt a lisztes komának
    kényelmesen legel az út gyepén –
    s odakacsint, hogy jajgat a szegény…

  • La Fontaine: Jancsi úr gyűrűje

    Rabelais meséje, fordította Babits Mihály

    Vén napjaira Jancsi úr
    fiatal nőt hozott a házba.
    No főtt is irgalmatlanul
    feje szegénynek gondba-lázba!

    Bábika (így hítták a lányt)
    csinos, derék, jószőrű lány volt,
    birólány, hát sokat kívánt,
    s a szerelemben csupa láng volt.

    Volt mit törődni a komának,
    hogy ne legyen fölszarvazott:
    szerelmes versek és románok
    helyett olvasni asszonyának
    csak erkölcsös mesét hozott,
    és tartott erkölcsös beszédet,
    szidta a sok tágszívű szépet,
    sok romlott híut és kacért,
    amint csak a torkán kifért.

    De az asszonyka nem szerette
    a morált s prédikációt,
    nem tűrte az orációt,
    ám az udvarlást jól bevette.
    Így lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
    annyira félt a csúfolóktól,
    inkább kívánta a halált;
    de volt néhány jó perc is olykor,
    amikor megnyugvást talált.

    Egy éjjel, melyet jól betöltött
    gyomorral Bábi mellett töltött
    (étel-itallal jóllakott
    s aztán kedvére hortyogott),
    álmában megjelent az ördög,
    s újjára egy gyűrűt dugott,
    és mondta: »Látom a keserved,
    mely tőled minden nyugtot elvett,
    s az nálam irgalomra lelt:
    vedd e gyűrűt és jól viseld.

    Míg újjadról nem fog leesni,
    az, ami aggódásba ejt,
    tudtod nélkül nem fog megesni.«

    »Hogy háláljam meg? Nagy öröm!« –
    mondta Jancsi úr bölcs szavakkal –
    »Isten fizesse meg kamattal;
    irgalmas atyám, köszönöm!«

    És az örömtől fölriasztva
    s fölnyitva kissé szemeit,
    hogy hol találta Jancsi gazda
    dugva az újját – sejthetik.

  • Alexis Piron: A szép combok

    fordította Babits Mihály

    Colin, akit bolond szerelme
    egész megbűvöl s elvakít,
    vizsgálta egy nap kedvetellve
    Rózája márvány combjait.

    Egyszer a bal, másszor a jobb comb:
    melyik szebb rajz, melyik nagyobb gond?
    „Nem is tudom… Szívem oly kétségek kinozzák:
    egyforma szép a két comb és a láb!”

    »Barátom« – szólt a nő – »ne késs tovább:
    jere: a kettő közt van az igazság!«

  • Earl of Rochester: Találós mese

    fordította Babits Mihály

    Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
    Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
    A szép Corinna mellettem hever,
    s a kezem játszik – találd el, mivel!

    Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
    Szeretni és nem mondani valók!
    Szent készülődés… percet perc söpör…
    míg elalélunk – tudod már, mitől!

    Amikor föltakartam, elpirúlt;
    Először: harcolt, aztán: rámborúlt
    s már maga kérte, hogy játsszak vele
    s még és még vágyott – jól láttam, mire!

    De jaj! heves tűz hamarább elég,
    Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
    A mi kéjünk is hamar véget ért
    s már nem folytattam – ne kérdezd, miért!

  • William Shakespeare: Szonett I.

    fordította Babits Mihály

    A szégyen is mily szép lesz, hogy tiéd!
    mely, mint a hernyó rózsaillatot,
    szennyezi bimbós neved örömét!
    s bűnöd mily édességbe iktatod!

    A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
    trágár híreknek szórja fűszerét,
    nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
    neveddel megszentelve rosszhírét.

    Óh mily csodás lakása lett a boldog
    bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
    hol szépség fátyla fedi el a foltot,
    s minden gyönyör lesz, ami látható!

    Ügyelj, szívem, mert nagy jogod jele:
    s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!


    William Shakespeare: Szonett II.

    fordította Babits Mihály

    Lányarcot festett néked ős kezével,
    vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
    s gyenge szíved, mint gyenge asszonyé, ver:
    de nincsen benned csalfa női lengés.

    Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
    s megaranyozza mind, amire nézel,
    ki férfialakoddal asszonyálmot
    és férfiszemet egyenlőn igézel.

    S talán először asszonytestre szánta
    Természet-asszony, – de belészeretve
    ébredő formád fiúvá kivánta
    vágyam számára hasztalan keretbe.

    Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
    hadd nékik gyönyöröd – s nekem szerelmed!

  • Francesco Berni: Szerelmesemhez

    fordította Babits Mihály

    Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
    Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
    mint árva kandúr, űzekedve járjak.

    De ha megöl majd a szerelmi bánat,
    vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
    és megenyhítem rajtad szomju számat.

    Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
    beléd hatolok én, buja kisértet,
    s teherbe ejtem büszke testedet.

    Én be fogom mocskolni félve féltett
    szűzességed, s úgy fogok lubickolni
    hasadon, mint ki máshoz sohse értett.

    S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
    papocska: engem el nem űz! miattam
    papolhat, hogyha kedve van papolni.

    »Egy őrült ördög!« – mondja majd riadtan.
    Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
    a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.

    S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
    mely tested kincse, mint kutya a csonton:
    megtanítlak majd, szűzen élni, bölcsen!

    Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
    hogy mihamarább ágyadban legyek már,
    s belédhatoljak ama féltett ponton.

    De ha magad tán meggondolnád; megvár
    imádód még, hogy reggelig felelhess;
    holnap reggelre én halott leszek már.

    No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
    mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
    furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)

    Különös és vad pózokra kapatlak,
    hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
    ha egy tükörkép megmutat magadnak.

    Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
    kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
    kedvemre inkább megölelnél akkor.

    De nincs más hátra, mint magam megölni:
    megbosszúlván mit vétettél irántam,
    úgy fogok tested szentélyébe törni!

    Minden ruhádat eltépem, lehántom,
    de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
    ha akonámat hordódból kirántom,

    ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
    és akkor nézheted majd azt a poklot,
    mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,

    s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
    ha meghalok, míg nem leszek kegyelmes,
    és minden varázst rólad föl nem oldok:

    S ha nem kivánod, hogy kínokban elvessz,
    hogy szellememtől megszállott maradj,
    légy vágyaimmal szemben engedelmes,

    és minden makacskodást abbahagyj:
    mert hogyha nem adsz írt sebemre nékem,
    megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,
    és minden szoknyád és inged letépem!

  • Pietro Aretino: A bujaság szonettjeiből

    fordította Babits Mihály

    Tárd szét a combod, hogy bódulva nézzem
    farod tövét, s a kéjek völgyes fészkét –
    Látvány amelytől dagad minden érzék!
    Fészek mely méltó, hogy Édent idézzem!

    S míg ennyi csábon szemem égve néz szét,
    s csókolni őket, vágyam kelni érzem:
    Nárcisszként nékik tükrét tartja készen
    hasam alatt a szent szerelmi készség.

    Ah, jer az ágyba! vár a lázas éjjel!
    készülj, kis szajhám, készülj! Jer az ágyba
    vad gyönyöröm alatt zuzódni széjjel!

    Gyere már! Ördög bujjon vén anyádba!
    »Jövök, mucuskám! Ily isteni kéjjel
    lecsalhatsz a legmélyebb alvilágba.

    Óh nincs, ki többre vágyna
    s kevésbbé elégedne meg csekéllyel,
    mint én! – Jerünk már, lubickolni, ágyba!«

  • Walter von der Vogelweide: A hársfaágak csendes árnyán…

    fordította Babits Mihály

    A hársfaágak
    csendes árnyán,
    ahol kettőnknek ágya volt,
    ott láthatjátok
    a gyeppárnán,
    hogy fű és virág meghajolt.
    Fölöttünk az ág bogán
    ejhajahujj!
    dalolt ám a csalogány!

    Vigan futottam
    ki a rétre
    és kedvesem már várt reám.
    Oly izgatottan
    jött elémbe! –
    Mily boldogság volt, Máriám!
    Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
    Ejhajahujj!
    Most is pirúl belé a szám.

    S tréfás-kacagva
    hamar ágyat
    vetett szép pázsitos helyen.
    Nevethet rajta
    s titkon vágyat
    érezhet aki arra jön,
    mert jól láthatja a nyomot,
    ejhajahujj!
    amit a fejem nyomott.

    Ha tudná más azt,
    hogy mi jártunk
    ott: óh hogy szégyelném magam!
    Nem sejti más azt,
    mit csináltunk,
    csak ő maga, meg én magam,
    meg egy kis madár a fán,
    ejhajahujj!
    az nem árul el talán!

  • Petronius Arbiter: A valódi gyönyörűség

    fordította Babits Mihály

    Csúf és kurta a Teljesűlés kéje;
    megvolt, s törve sohajtasz: „Kár, hogy megvolt!”
    Kedvesem, ne siessünk, mint a barmok,
    vágyainkát a Pillanatba ölni:
    mert ellankad a tűz, elvész az érzés.

    Inkább végtelen – így, így! – ünnepelvén
    nyujtsuk a boldog heverést s a csókot!
    Így majd semmi csömör nem ér el, semmi
    lankadás; gyönyörünk volt, van, lesz, mindig
    újra kezdődik, soha sincsen vége…

  • Petronius Arbiter: A hitves és a fizetés

    fordította Babits Mihály

    Törvényes hitvesre tekints mint fix fizetésre:
    nem jó volna csupán élned a fixum után!