https://verskucko.com

Címke: Babits Mihály

  • Meleagrosz: A megtérő hajnalhoz

    fordította Babits Mihály

    Ó, nyomorult hajnal! hol késel most, amikor más
    öleli Démót, s más élvez a paplan alatt?

    Hej, mikor én vígadtam ölén, be sietve dobáltad
    rám kárörvendő gúnymosolyod nyilait!

  • Philodémosz: A görög antológiából

    fordította Babits Mihály

    Ó, láb, ó, lábszár, s amikért elzülleni nem kár,
    ó, comb, ó, lágyék, tompora s gömbölyű far!
    Ó váll, ó, emlők, s te megejtő karcsú nyak íve,
    ó gyönyörű két kéz! ó, szemek, őrületem!

    Ó, buja mozdulatok s szájt szájrafűző buja nyelvek
    csókjai, ó, ideget fölkavaró buja hang!
    Nem görög asszony szült, Flórám, és nem dalolod bár
    Sapphót – Perseus is hindu leányt szeretett!

  • Anakreón: Szüret

    fordította Babits Mihály

    A sötétbogyóju szőllőt
    kosarakba gyüjtve vállon
    viszik ifjak és leányok;
    de a kádba öntve már csak
    a legény tiporja vígan
    locsogó musttá a fürtöt;
    kiabál s dicséri Bacchost
    vidám taposó-dalokkal,
    amikor csobogni hallja
    a toroknak kedves újbort,
    amiből vének ha isznak,
    remegő bokájuk ugrál
    s lobog ősz hajuk a táncban.

    A szerelmes ifju árnyas
    lugasok hüsébe surran,
    hol a karcsutestü lányka
    pihen, és mig alszik, esdve
    csalogatja már előre
    élvezni a hitves-ágyat.
    De ha az szavára nem hajt,
    leszorítja, kényszeríti:
    fiatalság, csintalanság,
    ez a bor gonosz hatalma!

  • Babits Mihály: Énekek éneke

    Salamon király könyvéből

    Szép vagy, óh szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
    tomporodnak körülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyü.

    Lábadszára mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
    a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

    Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze;
    Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése,
    Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
    karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürükkel aranyosan gazdag.

    Balkezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
    nyakad mint a karcsu torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

    Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
    fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

    Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
    szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

    Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
    mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.

    No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák,
    már a szőllő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941