Címke: Babits Mihály

  • Babits Mihály: A felnőtt karácsony

    Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
    azt várod, hogy a fal, aminek nekirepülsz,
    mint gyermekjátékot rugója, visszadob
    utadnak elejére ahelyett,
    hogy az Idő fenéktelen
    gödrébe suhintana?

    Karácsony csenget a szörnyű télben.
    Alig hallom csengését. Sárga
    arcokat látok a hóverésben
    s koldus kezeket reszkedni, ujjaikon
    kékül a gyűrűk nyoma, s torkomat
    fojtja az ünnepek kalácsa.

    Nézd ezt a kort, amelynek legnagyobb
    s elérhetetlen éden-álma, hogy
    enni legyen kinek-kinek
    elég! Nézz a gonosz nyájra, mely
    naiv báránykora múltán
    nem vél többé magáról semmi jót.

    Nem kell neki szalag és csengő.
    A gyermek megnőtt s szép játékjait
    elrúgta. Nézd, milyen üres ünnep ez!
    A szív hideg és kemény, mint a föld.
    Tudjuk már, hogy ölni s halni születtünk.

    Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
    a földet, mely a sírok rothadását
    s csontok pőreségét takarja,
    s az eget, a Mennyek csillagos
    homlokzatát, a kivilágított
    Potemkin-frontot, mely mögött
    nincsen még levegő sem…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Karácsonyi ének

    Mért fekszel jászolban, ég királya?
    Visszasírsz az éhes barikára.
    Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
    mégis itt rídogálsz, állatok közt.

    Bölcs bocik szájának langy fuvalma
    jobb tán, mint csillag-űr szele volna?
    Jobb talán a puha széna-alom,
    mint a magas égi birodalom?

    Istálló párája, jobb az neked,
    mint gazdag nárdusok és kenetek?
    Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
    kezed csak bús anyád melléért nyúlt…

    Becsesnek láttad te e földi test
    koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
    S nem vélted rossznak a zord életet?
    Te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!

    Szeress hát minket is, koldusokat!
    Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
    Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
    törékeny játékunkat, a reményt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Egy szomorú vers

    Nekem nem volt barátom,
    tőlem mindenki fut,
    társaim elkerültek
    mint idegen fiút,
    idegent, megvetettet,
    ki mindég mostoha,
    kit senki sem szerethet,
    nem is szeret soha.

    Magányosnak születtem,
    baráttalan vagyok,
    így lettem, ami lettem,
    mindentől elhagyott,
    mindég a szenvedésre
    vitézül víni kész:
    magányosság vitéze,
    magam ellen vitéz,
    barangoló borongó,
    ki bamba bún borong,
    borzongó bús bolyongó,
    baráttalan bolond.

    Nekem nem volt barátom,
    nem is lehet soha,
    örökre már belátom,
    maradtam mostoha
    nincs szem, amely szememben
    a lelket lelje meg,
    szív, mely setét szívemben
    lakozni nem remeg,
    lelkekkel lelkesülni
    lelkem hiába vágy,
    lelkeknek egyesülni
    nincsen menyasszonyágy.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Fekete ország

    Fekete országot álmodtam én,
    ahol minden fekete volt,
    minden fekete, de nem csak kívül:
    csontig, velőig fekete,
    fekete,
    fekete, fekete, fekete.

    Fekete ég és fekete tenger,
    fekete fák és fekete ház,
    fekete állat, fekete ember,
    fekete öröm, fekete gyász,
    fekete érc és fekete kő és
    fekete föld és fekete fák,
    fekete férfi, fekete nő és
    fekete, fekete, fekete világ.

    Áshatod íme, vághatod egyre
    az anyagot, mely lusta, tömör,
    fekete földbe, fekete hegybe
    csap csak a csáklyád, fúr be furód:
    s mélyre merítsd bár tintapatakját
    még feketébben árad, ömöl
    nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
    gerle tojását, csíragolyót,
    fekete, fekete, fekete,
    fekete kelme s fekete elme,
    fekete arc és fekete gond,
    fekete ér és fekete vér és
    fekete velő és fekete csont.

    Más szín a napfény vendég-máza,
    a nap a színek piktora mind:
    fekete belül a földnek váza,
    nem a fény festi a fekete színt
    karcsú sugárecsetével
    nem:
    fekete az anyag rejtett lelke,
    jaj,
    fekete, fekete, fekete.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Húsvét előtt

    S ha kiszakad ajkam, akkor is,
    e vad, vad március évadán,
    izgatva bellül az izgatott
    fákkal, a harci márciusi
    inni való
    sós, vérízű széltől részegen,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű malomnak:
    ha szétszakad ajkam, akkor is,
    ha vérbe lábbad a dallal és
    magam sem hallva a nagy Malom
    zugásán át, dalomnak ízét
    a kinnak ízén
    tudnám csak érzeni, akkor is
    – mennyi a vér! –
    szakadjon a véres ének!

    Van most dicsérni hősöket, Istenem!
    van óriások vak diadalmait
    zengeni, gépeket, ádáz
    munkára hűlni borogatott
    ágyúk izzó torkait:
    de nem győzelmi ének az énekem,
    érctalpait a tipró diadalnak
    nem tisztelem én,
    sem az önkény pokoli malmát:
    mert rejtek élet száz szele, március
    friss vérizgalma nem tűri géphalált
    zengeni, malmokat; inkább
    szerelmet, embert, életeket,
    meg nem alvadt fürge vért:
    s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
    ez inni való sós vérízű szélben,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű Malomnak,
    mely trónokat őröl, nemzeteket,
    százados korlátokat
    roppantva tör szét, érczabolát,
    multak acél hiteit,
    s lélekkel a testet, dupla halál
    vércafatává
    morzsolva a szűz Hold arcába köpi
    s egy nemzedéket egy kerék-
    forgása lejárat:

    én mégsem a gépet énekelem
    márciusba, most mikor
    a levegőn, a szél erején
    érzeni nedves ízét
    vérünk nedvének, drága magyar
    vér italának:
    nekem mikor ittam e sós levegőt,
    kisebzett szájam és a szók
    most fájnak e szájnak:
    de ha szétszakad ajkam, akkor is,
    magyar dal március évadán,
    szélnek tör a véres ének!

    Én nem a győztest énekelem,
    nem a nép-gépet, a vak hőst,
    kinek minden lépése halál,
    tekintetétől ájul a szó,
    kéznyomása szolgaság,
    hanem azt, aki lesz, akárki,
    ki először mondja ki azt a szót,
    ki először el meri mondani,
    kiáltani, bátor, bátor,
    azt a varázsszót, százezerek
    várta lélekzetadó szent
    embermegváltó, visszaadó,
    nemzetmegmentő, kapunyitó,
    szabadító drága szót,
    hogy elég! hogy elég! elég volt!
    hogy béke! béke!
    béke! béke már!
    Legyen vége már!

    Aki alszik, aludjon,
    aki él, az éljen,
    a szegény hős pihenjen,
    szegény nép reméljen.
    Szóljanak a harangok,
    szóljon alleluja!
    mire jön új március,
    viruljunk ki újra!
    Egyik rész a munkára,
    másik temetésre
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Ó béke! béke!
    legyen béke már!
    Legyen vége már!
    Aki halott, megbocsát,
    ragyog az ég sátra,
    testvérek, ha túl leszünk,
    sohse nézünk hátra!
    Ki a bűnös, ne kérdjük,
    ültessünk virágot,
    szeressük és megértsük
    az egész világot:
    egyik rész a munkára,
    másik temetésre:
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Babits Mihály: Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró,
    a hegyek ormán lilul a hó,
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta,
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem,
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad,
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.

    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Dante

    (Szekszárd, 1921)

    1.

    Egeit az Ember, e vándor állat,
    az évek nyári nappalára s téli
    éjére fülledt üngökként cseréli
    s nyugalmat nyugalomban nem találhat.
    S nem boldog, ha nem pólyázhatja pállott
    életét friss legek selymébe; déli
    édeneit, mint otthonát, kiéli;
    de visszatér megint, s a régi tájat,
    mint régi kedvest, uj szépségben éri.
    Igy én is, amint visszatérek egyre
    anyaföldemre – ama drága Hidra,
    melyen át percem az Örököt éri,
    amelyből jöttem –: az otthoni hegyre:
    úgy térek vissza, Dante tájaidra!

    2.

    Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
    s jól ismerem a Tisztulás hegyének
    fájó lépcsőit, és az Ég kegyének
    csillagos távlatait; sírva botlom
    lelkem rongyára minden árkon-bokron
    (mint papirkákra, miket útjegyének
    szórt el a vándor), merre a Nagy Ének
    visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
    tikkadtan e különös nyaralásra;
    bár minden tulvilágból hazavásva
    fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
    hol mint poklát cipelő útas-ördög
    vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
    tengek, lekötve, s mégis számkivetve.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: Eucharistia

    Az Úr nem ment el, itt maradt.
    Őbelőle táplálkozunk.
    Óh különös, szent, nagy titok!
    Az Istent esszük, mint az ős
    törzsek borzongó lagzikon
    ették-itták királyaik
    húsát-vérét, hogy óriás
    halott királyok ereje
    szállna mellükbe – de a mi
    királyunk, Krisztus, nem halott!
    A mi királyunk eleven!
    A gyenge bárány nem totem.
    A Megváltó nem törzsvezér.
    Ereje több, ereje más:
    ő óriásabb óriás!
    ki két karjával általér
    minden családot s törzseket.
    Egyik karja az igazság,
    másik karja a Szeretet…

    Mit ér nekünk a Test, a Vér,
    ha szellemében szellemünk
    nem részes és úgy vesszük Őt
    magunkhoz, mint ama vadak
    a tetemet vagy totemet?
    Áradj belénk hát, óh örök
    igazság és szent szeretet!
    Oldozd meg a bilincseket
    amikkel törzs és vér leköt,
    hogy szellem és ne hús tegyen
    magyarrá, s nőjünk ég felé,
    testvér-népek közt, mint a fák,
    kiket mennyből táplál a Nap.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Babits Mihály: [Lelkem kiszikkadt mezején…]

    (1938. március)

    Lelkem kiszikkadt mezején
    pár szál virágot keresek
    annak, ki lelkem lelke és
    minden virágnál kedvesebb,

    kit boldog lennék boldogan
    tudni, álomnál édesebb
    életben, s mégis én teszem,
    hogy az élete csupa seb.

    Fojtó szélverte zord mezőn
    böngészve, sírva keresek…
    Szegény, szegény virágaim,
    be fonnyadók, be kevesek,

    bús menekültek, mint magam,
    s halálra szántak, s kékesek,
    s utolsó pár szál ez talán,
    amit most lábadhoz teszek.

    Tünődöm olykor, édesem,
    jobb lesz-e, ha már nem leszek?
    Lesz-e nyaradnak ősze még
    vidámabb, és virága szebb?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás