Címke: ballada

  • Sik Sándor – Ballada a szépség szomorúságáról

    (Radványi Kálmánnak)

    Megmondom: Sokszor megcsodáltam
    Egy tölgyet a park sűrüjén,
    Hogy félig már halálra váltan,
    Oly súlyos, komor és kemény.
    De egyszer a vén fa tövén,
    Korhadt kérgű gyökere mellett,
    Kis gyöngyvirágot leltem én.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Tikkadt, tüzes nyárban,
    A forró nap fojtó delén
    Virágos szőnyeg réten jártam,
    És harsogott a nap felém,
    De ha a rőt nap estelén,
    Szelíden, mint egy halk lehellet,
    A hűs hold mosolygott elém:
    Akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Megmondom: Férfiút találtam,
    Vérvesztő harcok mezején
    Megállott mosolyogva, bátran.
    És én ujjongtam erején.
    De egyszer kacagón elém
    Egy piros gyermekarc szökellett,
    Egy táncoló tavaszi fény.
    S akkor, jaj, akkor sírni kellett.

    Vedd kérlek: ím e versbe zárom
    Szívem, mely búsan énekel.
    Minden mosolygó rózsaszálon
    Mindig, jaj, mindig sírni kell!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája

    (fordította: Kosztolányi Dezső)

    I
    Skárlátszínű fegyverkabát
    nincs rajta, mint előbb,
    mert vér és bor csorgott kezén,
    úgy is fogták el őt:
    az ágyában gyilkolta meg
    kit szeretett, a nőt.

    Fegyencek közt járt, szürke-rossz
    darócruhát kapott;
    fejébe kis sportsipka volt
    s ment fürgén, vígan ott;
    de nem láttam embert, ki így
    bámulta a napot.

    Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben

  • Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

    Igricnóta

    A váradi püspök lánya!
    Rózsaszál a szöghajába.
    Tisza mentén, Bihar táján
    Nem akad több olyan szál lány.

    Patyolat a teste, lelke,
    A legények veszedelme,
    Szava bűbáj, tánca örvény,
    Mért is nincsen rája törvény?

    Cserhalomnál csata van ma,
    Pogány kunság riadalma,
    Hull a tar fej, mint az alma,
    Magyaroknak diadalma.

    László vezér lova táltos,
    Vezeti a Boldogságos,
    László vezér bárdja talál,
    És ha talál, az a halál!

    Ott fut egy kun. A nyergében
    Drága teher hever szépen.
    A nyergében – csípje kánya! –
    A váradi püspök lánya!

    Nosza rajta, rajta, rajta!
    László lova rárófajta,
    Széltől vemhes anya lánya,
    Utoléri nemsokára!

    Rövid a harc. Kun legénynek
    Búcsút int a drága élet,
    De a karját esdve tárja
    A váradi püspök lánya!

    „Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
    Szeretem én szívem szerént,
    Vagy ha bántod, magad bánod,
    Letörsz akkor egy virágot!”

    László vezér karja lankad,
    – Soha még ily diadalmat! –
    Karja lankad, szíve bágyad,
    A pusztának nekivágtat.

    Igric ajkán új nóta szól
    A bihari sátrak alól.
    László vezér sír a dalon:
    „Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”

    László hősnek neve támad,
    Visszazengi minden század!
    Csak a szíve maradt árva,
    …Hej, váradi püspök lánya!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ódon ballada

    A kocsma pállott, kék ködében
    Lócán ül Villon és dalol,
    Veszett láng villog a szemében
    S visszás hang kél a húr alól:
    „Múlandó minden e vidéken,
    Elrothad mind, ki szép, ki jó.
    Szeme agát volt, haja ében,
    Most alszik az Úr békéjében,
    Fehér sír fekete éjében.
    De hol van a tavalyi hó?”

    Asztalnak dől a sok borissza,
    Az egyik horkol ágy alatt,
    Villon a hegy levét kiissza,
    Az óra jár, a pillanat szalad.
    „Voltam nemes, gavallér, tiszta,
    Nem látott éj, se dáridó,
    De jaj, az marja, aki bírja,
    Oda a jószág, nem tér vissza,
    Folt hátán folt a mente, csizma.
    De hol van a tavalyi hó?…”

    A varjú várja már a koncot
    És áll a szégyen fája már.
    Oda a csókok, oda a hordók:
    Mors Imperator csókja vár.
    Voltam gyerek, szomorú, boldog,
    Volt kikelet és annyi jó.
    Roptam a táncot, a bolondot,
    Csókoltam Bertát meg Izoldot,
    Most várnak a vörös koboldok,
    De hol van a –
    De hol van a tavalyi hó?

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: Ballada

    Tumultus, tömény emberevés!
    Szerencse-lovak barbár ügetése!
    Arany patátok józan kopogása
    csituljon, s ti jól megszerkesztett
    üzletpapírok, repedjetek szét,
    mi közöm hozzátok, bánom is én:
    Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
    csontjaimból is emelek tornyot annak,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Csak ez az ember fontos, teste
    piros udvaraiban az éneklő madár,
    a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
    kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
    úgy volt: a Hatszárnyú Relju
    ereje is kevés volt, ó kellett végül
    a rokon tollak sötét fedezéke –
    hát ő a nyomort vette feleségül.

    Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
    kéjlakok köré árván a sódert
    s árvábban az igék nehezékét,
    de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
    a hölgyikék, s fejükön viselték
    tollas kalapnak a költészetet –
    ó, szeresd őket halálra! s azután:
    te irtóztató luxus megteremtője,
    eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
    gyere, fűtsük be a szobát,
    főzzünk három szívre ebédet,
    mi egymásnak maradtunk örökségül,
    évszázadok elmaradt csókja csattant,
    mikor a nyomort vetted feleségül.

    A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
    muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
    mert nem szelídek a mi örömeink,
    késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
    borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
    legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
    mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
    testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
    akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
    nem csinált házat, csak Művet az,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
    egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
    a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
    eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
    villamoson hozom a karácsonyfát,
    élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
    dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
    úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
    mert a szívem bele nem békül,
    hogy csak magammal fizethetek Neked,
    aki a nyomort vetted feleségül.



  • Baranyi Ferenc: BALLADA A KUTYÁRÓL MEG A DÉRRŐL

    Elért a méltó büntetés.
    Voltam zsugás a szerelemben,
    rejtett lapokkal nyertem és
    csak cinkezett paklit kevertem,
    de most itt gubbasztok leverten,
    a döntő játszma végetér
    s máris viszi, mit összenyertem –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés,
    mert az, akit most megszerettem,
    rámzúdít annyi szenvedést,
    amennyit meg sem érdemeltem.
    Ölelése attól kegyetlen,
    hogy nékem szól, ha engem ér.
    Így ölelt mást is, egyperegyben –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés.
    Csak részletébe teljesedtem
    annak, ki oly nagyon egész,
    hogy egyedül több, mintha ketten.
    Kenyerem javát meg sem ettem
    s végtisztesség, amit igér.
    Halálosan kell hát szeretnem –
    eljött a kutyára a dér.

    Herceg, gyönyör és szenvedés
    percenként váltakozva ér,
    áldás ez és istenverés –
    eljött a kutyára a dér.


    🕊️

  • François Villon: Ellentétek balladája

    (fordította Szabó Lőrinc)

    Szomjan halok a forrás vize mellett;
    Tűzben égek és mégis vacogok;
    Parazsas kályhánál vad láz diderget;
    Hazám földjén is száműzött vagyok;
    Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
    Hitetlen várok, sírva nevetek;
    Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
    Víg dáridó bennem a bosszúság;
    Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Nem biztos csak a kétes a szememnek
    S ami világos, mint a nap: titok;
    Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
    S gyanúm az igaz körül sompolyog;
    Mindig nyerek és vesztes maradok;
    Fektemben is fölbukás fenyeget;
    Van pénzem, s egy vasat se keresek,
    És reggel köszönök jó éjszakát;
    Várom, senkitől, örökségemet;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Semmit se bánok, s ami sose kellett,
    Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
    Csalánnal a szeretet szava ver meg,
    S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
    Barátom, aki elhiteti, hogy
    Hattyúk csapata a varjú-sereg;
    Igazság és hazugság egyre-megy,
    És elhiszem, hogy segít, aki árt;
    Mindent megőrzök s mindent feledek:
    Befogad és kitaszít a világ.

    Ajánlás
    Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
    Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
    Lázongva vallok törvényt és szabályt.
    S most mi jön? Várom a pályabéremet,
    Mert befogad és kitaszít a világ.

  • Arany János: Tetemre hívás

    A radványi sötét erdőben
    Halva találták Bárczi Benőt.
    Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
    “Ime, bizonyság Isten előtt:
    Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

    Kastélyába vitette föl atyja,
    Ott letevék a hűs palotán;
    Ki se terítteti, meg se mosatja:
    Vérben, ahogy volt, nap nap után
    Hever egyszerű ravatalán.

    Állata őrzeni négy alabárdost:
    “Lélek ez ajtón se be, se ki…”
    “Hátha az anyja, szép huga már most
    Jönne siratni?” – “Vissza neki;
    Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

    Fojtva, teremről rejti teremre
    Halk zokogását asszonyi bú. –
    Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
    Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
    Legyen a seb vérzése tanú.

    A palotát fedi fekete posztó,
    Déli verőn sem süt oda nap;
    Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
    Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
    Sárga viaszfényt nyughelye kap.

    “Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
    Jő, kit az apja rendre nevez;
    Hiába! nem indul sebe a holtnak
    Állva fejénél az, vagy emez:
    “Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

    “Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
    “Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
    Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
    Váddal az önnön szívemig ér:
    Mindenki gyanús nekem, aki él!”

    “Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
    Sorra belépdel sok dalia:
    Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
    S nem harc mezején elomlania.
    Erre se vérzik Bárczi fia.

    “Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
    Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
    Megkönnyezetlen senki se hagyja,
    Kedves urára szánva tekint.
    Nem fakad a seb könnyre megint.

    “Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
    Künn a leány, már messze, sikolt;
    Anyja reárogy, öleli búgva:
    Mindre nem érez semmit a holt:
    Marad a tört vér – fekete folt.

    “Jöjjön utolszor szép szeretője,
    Titkos arája, Kund Abigél!”
    Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
    Arca szobor lett, lába gyökér.
    – Sebből pirosan buzog a vér.

    Könnye se perdűl, jajja se hallik,
    Csak odakap, hol fészkel az agy:
    Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
    Döbbenet által a szív ere fagy:
    “Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

    Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
    Hallgat el, aztán így rebegi:
    “Bárczi Benőt én meg nem öltem
    Tanum az Ég, s minden seregi!
    Hanem e tőrt én adtam neki.

    Bírta szivem’ már hű szerelemre –
    Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
    Unszola mégis szóval “igenre”,
    Mert ha nem: ő kivégzi magát.
    Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

    S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
    Szeme szokatlan lángot lövell,
    Kacag és sír, s fennvillogtatja
    S vércse-visongással rohan el.
    Vetni kezet rá senki se mer.

    Odakinn lefut a nyilt utca során,
    Táncolni, dalolni se szégyell;
    Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
    Ki csak úgy játszott a legénnyel,
    Mint macska szokott az egérrel!”

  • Arany János: Vörös Rébék

    “Vörös Rébék általment a
    Keskeny pallón s elrepült -” *
    Tollászkodni, már mint varju,
    Egy jegenyefára űlt.
    Akinek azt mondja: kár!
    Nagy baj éri és nagy kár:
    Hess, madár!

    Ő volt az, ki addig főzte
    Pörge Dani bocskorát,
    Míg elvette a Sinkóék
    Cifra lányát, a Terát.
    De most bezzeg bánja már,
    Váltig hajtja: kár volt, kár!
    Hess, madár!

    Pörgé Dani most őbenne
    Ha elbotlik se köszön,
    S ha ott kapja, kibuktatja
    Orrával a küszöbön.
    Pedig titkon oda jár,
    Szép asszonynak mondja: kár!
    Hess, madár!

    Cifra asszony színes szóra
    Tetteti, hogy mit se hajt:
    “Kend meg köztünk ne csináljon
    Háborodást, házi bajt,
    Nem vagyok én csapodár.”
    Rebi néni mondja: kár!
    Hess, madár!

    Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
    Piros kendőt s egyebet:
    “Nesze, lyányom? e mézes bor
    Erősítse a szived:
    Szépnek úgy nem tenni kár!”
    – “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
    Hess, madár!

    Háborúság, házi patvar
    Attól kezdve van elég;
    De nem hallik a szomszédba:
    Pörge Dani tűri még.
    A bölcső is ott van már:
    Künn egy varju mondja: kár!
    Hess, madár!

    “Asszony, ördög! vidd apádnak
    Haza ezt a gyermeket –
    Ne! a varjut (hol a puskám?)
    Útra meglövöm neked.”
    Varju azt se mondja: kár!
    El sem is rebbenti már:
    “Hess, madár!

    Híre terjed a helységben: .
    “Tudjátok, mi az eset?
    Pörge Dani egy varjút lőtt
    S Rebi néni leesett!”
    Rebi lelke nem vón’ kár:
    De, mint varju, visszajár
    Hess, madár!

    Gyilkost a törvény nyomozza;
    Szegény Dani mit tegyen?
    Útnak indul, bujdosásnak,
    Keskeny pallón átmegyen.
    Szembe jött rá a kasznár.
    Varju elkiáltja: kár!
    Hess, madár!

    Keskeny a palló kettőnek:
    Nem térhet ki a Dani;
    Egy billentés: lent a vízben
    Nagyot csobban valami.
    Sok eső volt: mély az ár.
    Varju látja, mondja: kár!
    Hess, madár!

    Bujdosónak kín az élte;
    Reszket, ha levél zörög:
    Felvont sárkányt vesz kezébe,
    Hajtja éh: “megállj, görög!”
    Varjú mind’ kiséri: “kár!…
    Fennakadsz te, szép betyár!”
    “Hess, madár!”

    “Most ebédre, hollók, varjak
    Seregestül, aki van!
    De szemét ne bántsa senki:
    Azzal elbánok magam.”
    Fekete volt; mint bogár:
    Asszony ott sír: “mégis kár!
    Hess, madár!”

    Vörös Rébék általment a
    Keskeny pallón: most repűl;
    Egy varjúból a másikba
    Száll a lelke, vég ne’kül
    S kinek ő azt mondja: kár!
    Nagy baj éri és nagy kár.
    Hess, madár!