https://verskucko.com

Címke: ballada

  • Baranyi Ferenc: BALLADA A KUTYÁRÓL MEG A DÉRRŐL

    Elért a méltó büntetés.
    Voltam zsugás a szerelemben,
    rejtett lapokkal nyertem és
    csak cinkezett paklit kevertem,
    de most itt gubbasztok leverten,
    a döntő játszma végetér
    s máris viszi, mit összenyertem –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés,
    mert az, akit most megszerettem,
    rámzúdít annyi szenvedést,
    amennyit meg sem érdemeltem.
    Ölelése attól kegyetlen,
    hogy nékem szól, ha engem ér.
    Így ölelt mást is, egyperegyben –
    eljött a kutyára a dér.

    Elért a méltó büntetés.
    Csak részletébe teljesedtem
    annak, ki oly nagyon egész,
    hogy egyedül több, mintha ketten.
    Kenyerem javát meg sem ettem
    s végtisztesség, amit igér.
    Halálosan kell hát szeretnem –
    eljött a kutyára a dér.

    Herceg, gyönyör és szenvedés
    percenként váltakozva ér,
    áldás ez és istenverés –
    eljött a kutyára a dér.

    🕊️

  • François Villon: Ellentétek balladája

    (fordította Szabó Lőrinc)

    Szomjan halok a forrás vize mellett;
    Tűzben égek és mégis vacogok;
    Parazsas kályhánál vad láz diderget;
    Hazám földjén is száműzött vagyok;
    Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
    Hitetlen várok, sírva nevetek;
    Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
    Víg dáridó bennem a bosszúság;
    Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Nem biztos csak a kétes a szememnek
    S ami világos, mint a nap: titok;
    Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
    S gyanúm az igaz körül sompolyog;
    Mindig nyerek és vesztes maradok;
    Fektemben is fölbukás fenyeget;
    Van pénzem, s egy vasat se keresek,
    És reggel köszönök jó éjszakát;
    Várom, senkitől, örökségemet;
    Befogad és kitaszít a világ.

    Semmit se bánok, s ami sose kellett,
    Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
    Csalánnal a szeretet szava ver meg,
    S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
    Barátom, aki elhiteti, hogy
    Hattyúk csapata a varjú-sereg;
    Igazság és hazugság egyre-megy,
    És elhiszem, hogy segít, aki árt;
    Mindent megőrzök s mindent feledek:
    Befogad és kitaszít a világ.

    Ajánlás
    Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
    Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
    Lázongva vallok törvényt és szabályt.
    S most mi jön? Várom a pályabéremet,
    Mert befogad és kitaszít a világ.

  • Arany János: Tetemre hívás

    A radványi sötét erdőben
    Halva találták Bárczi Benőt.
    Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
    “Ime, bizonyság Isten előtt:
    Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

    Kastélyába vitette föl atyja,
    Ott letevék a hűs palotán;
    Ki se terítteti, meg se mosatja:
    Vérben, ahogy volt, nap nap után
    Hever egyszerű ravatalán.

    Állata őrzeni négy alabárdost:
    “Lélek ez ajtón se be, se ki…”
    “Hátha az anyja, szép huga már most
    Jönne siratni?” – “Vissza neki;
    Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

    Fojtva, teremről rejti teremre
    Halk zokogását asszonyi bú. –
    Maga, pecséttel, “hívja tetemre”
    Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
    Legyen a seb vérzése tanú.

    A palotát fedi fekete posztó,
    Déli verőn sem süt oda nap;
    Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
    Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
    Sárga viaszfényt nyughelye kap.

    “Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
    Jő, kit az apja rendre nevez;
    Hiába! nem indul sebe a holtnak
    Állva fejénél az, vagy emez:
    “Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

    “Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
    “Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
    Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
    Váddal az önnön szívemig ér:
    Mindenki gyanús nekem, aki él!”

    “Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
    Sorra belépdel sok dalia:
    Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
    S nem harc mezején elomlania.
    Erre se vérzik Bárczi fia.

    “Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
    Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
    Megkönnyezetlen senki se hagyja,
    Kedves urára szánva tekint.
    Nem fakad a seb könnyre megint.

    “Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
    Künn a leány, már messze, sikolt;
    Anyja reárogy, öleli búgva:
    Mindre nem érez semmit a holt:
    Marad a tört vér – fekete folt.

    “Jöjjön utolszor szép szeretője,
    Titkos arája, Kund Abigél!”
    Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
    Arca szobor lett, lába gyökér.
    – Sebből pirosan buzog a vér.

    Könnye se perdűl, jajja se hallik,
    Csak odakap, hol fészkel az agy:
    Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
    Döbbenet által a szív ere fagy:
    “Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

    Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
    Hallgat el, aztán így rebegi:
    “Bárczi Benőt én meg nem öltem
    Tanum az Ég, s minden seregi!
    Hanem e tőrt én adtam neki.

    Bírta szivem’ már hű szerelemre –
    Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
    Unszola mégis szóval “igenre”,
    Mert ha nem: ő kivégzi magát.
    Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

    S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
    Szeme szokatlan lángot lövell,
    Kacag és sír, s fennvillogtatja
    S vércse-visongással rohan el.
    Vetni kezet rá senki se mer.

    Odakinn lefut a nyilt utca során,
    Táncolni, dalolni se szégyell;
    Dala víg: “Egyszer volt egy leány,
    Ki csak úgy játszott a legénnyel,
    Mint macska szokott az egérrel!”

  • Arany János: Vörös Rébék

    “Vörös Rébék általment a
    Keskeny pallón s elrepült -” *
    Tollászkodni, már mint varju,
    Egy jegenyefára űlt.
    Akinek azt mondja: kár!
    Nagy baj éri és nagy kár:
    Hess, madár!

    Ő volt az, ki addig főzte
    Pörge Dani bocskorát,
    Míg elvette a Sinkóék
    Cifra lányát, a Terát.
    De most bezzeg bánja már,
    Váltig hajtja: kár volt, kár!
    Hess, madár!

    Pörgé Dani most őbenne
    Ha elbotlik se köszön,
    S ha ott kapja, kibuktatja
    Orrával a küszöbön.
    Pedig titkon oda jár,
    Szép asszonynak mondja: kár!
    Hess, madár!

    Cifra asszony színes szóra
    Tetteti, hogy mit se hajt:
    “Kend meg köztünk ne csináljon
    Háborodást, házi bajt,
    Nem vagyok én csapodár.”
    Rebi néni mondja: kár!
    Hess, madár!

    Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
    Piros kendőt s egyebet:
    “Nesze, lyányom? e mézes bor
    Erősítse a szived:
    Szépnek úgy nem tenni kár!”
    – “Hadd jöjjön hát a kasznár.”
    Hess, madár!

    Háborúság, házi patvar
    Attól kezdve van elég;
    De nem hallik a szomszédba:
    Pörge Dani tűri még.
    A bölcső is ott van már:
    Künn egy varju mondja: kár!
    Hess, madár!

    “Asszony, ördög! vidd apádnak
    Haza ezt a gyermeket –
    Ne! a varjut (hol a puskám?)
    Útra meglövöm neked.”
    Varju azt se mondja: kár!
    El sem is rebbenti már:
    “Hess, madár!

    Híre terjed a helységben: .
    “Tudjátok, mi az eset?
    Pörge Dani egy varjút lőtt
    S Rebi néni leesett!”
    Rebi lelke nem vón’ kár:
    De, mint varju, visszajár
    Hess, madár!

    Gyilkost a törvény nyomozza;
    Szegény Dani mit tegyen?
    Útnak indul, bujdosásnak,
    Keskeny pallón átmegyen.
    Szembe jött rá a kasznár.
    Varju elkiáltja: kár!
    Hess, madár!

    Keskeny a palló kettőnek:
    Nem térhet ki a Dani;
    Egy billentés: lent a vízben
    Nagyot csobban valami.
    Sok eső volt: mély az ár.
    Varju látja, mondja: kár!
    Hess, madár!

    Bujdosónak kín az élte;
    Reszket, ha levél zörög:
    Felvont sárkányt vesz kezébe,
    Hajtja éh: “megállj, görög!”
    Varjú mind’ kiséri: “kár!…
    Fennakadsz te, szép betyár!”
    “Hess, madár!”

    “Most ebédre, hollók, varjak
    Seregestül, aki van!
    De szemét ne bántsa senki:
    Azzal elbánok magam.”
    Fekete volt; mint bogár:
    Asszony ott sír: “mégis kár!
    Hess, madár!”

    Vörös Rébék általment a
    Keskeny pallón: most repűl;
    Egy varjúból a másikba
    Száll a lelke, vég ne’kül
    S kinek ő azt mondja: kár!
    Nagy baj éri és nagy kár.
    Hess, madár!

  • Arany János: Híd-avatás

    Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
    És kártya perdül, kártya mén;
    Bedobta… késő visszavenni:
    Ez az utolsó tétemény:
    “Egy fiatal élet-remény.”

    A kártya nem “fest”, – a fiúnak
    Vérgyöngy izzad ki homlokán.
    Tét elveszett!… ő vándorútnak
    – Most már remény nélkül, magán –
    Indúl a késő éjszakán.

    Előtte a folyam, az új hid,
    Még rajta zászlók lengenek:
    Ma szentelé föl a komoly hit,
    S vidám zenével körmenet:
    Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.

    Halad középig, hova záros
    Kapcsát ereszték mesteri;
    Éjfélt is a négy parti város
    Tornyában sorra elveri; –
    Lenn, csillagok száz-ezeri.

    S amint az óra, csengve, bongva,
    Ki véknyan üt, ki vastagon,
    S ő néz a visszás csillagokba:
    Kél egy-egy árnyék a habon:
    Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

    Elébb csak a fej nő ki állig,
    S körülforog kiváncsian;
    Majd az egész termet kiválik
    S ujjonganak mindannyian:
    “Uj hid! avatni mind! vigan.”

    “Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
    Fehérben ifju és leány
    Ölelkezik s a hídon van már:
    “Egymásé a halál után!”
    S buknak, – mint egykor igazán.

    Taps várja. – “Most a millióson
    Van a sor: bátran, öregem!” –
    “Ha megszökött minden adósom:
    Igy szökni tisztesebb nekem!”
    S elsímul a víz tükre lenn.

    Hivatlanul is jönnek aztán
    A harmadik, a negyedik:
    “Én a quaternót elszalasztám!”
    “Én a becsűletet, – pedig
    Viseltem négy évtizedig.”

    S kört körre hány a barna hullám,
    Amint letűnnek, itt vagy ott.
    Jön egy fiú: “Én most tanúlám
    Az elsőt; pénzem elfogyott:
    Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

    Egy tisztes agg, fehér szakállal,
    Lassan a hídra vánszorog:
    “Hordozta ez, míg birta vállal,
    A létet: mégis nyomorog! –
    Fogadd be, nyílt örvény-torok!

    Unalmas arc, félig kifestve –
    Egy úri nő lomhán kikel:
    “Ah, kínos élet: reggel, estve
    Öltözni és vetkezni kell!”
    Ezt is hullámok nyelik el.

    Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
    Csörtet fel és vigyorgva mond:
    “Enyém a hadvezéri pálca,
    Mely megveré Napleont!”
    A többi sugdos: “a bolond!…”

    Szurtos fiú ennek nyakába
    Hátul röhögve ott terem
    S ketten repűlnek a Dunába:
    “Lábszijjra várt a mesterem:
    No, várjon, míg megkérlelem!”

    “Én dús vagyok” kiált egy másik
    S élvezni többé nem tudom! –”
    “Én hű valék a kézfogásig
    S elvette Alfréd a hugom’!”
    Eltűnnek mind, a járt uton.

    “Párbajban ezt én így fogadtam:
    Menj hát elül, sötét golyó!” –
    “Én a szemérmet félrehagytam,
    És íme, az lőn bosszuló:
    Most vőlegényem a folyó. –”

    Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
    Cikázva, némán ugranak,
    Mint röpke hal a tengerekben;
    Vagy mint csoportos madarak
    Föl-fölreppenve, szállanak.

    Órjás szemekben hull e zápor,
    Lenn táncol órjás buborék;
    Félkörben az öngyilkos tábor
    Zúg fel s le, mint malomkerék;
    A Duna győzi s adja még.

    Néz a fiú… nem látja többé,
    Elméje bódult, szeme vak;
    De, amint sűrübbé, sűrübbé
    Nő a veszélyes forgatag:
    Megérzi sodrát, hogy ragad.

    S nincs ellenállás e viharnak, –
    Széttörni e varázsgyürüt
    Nincsen hatalma földi karnak. –
    Mire az óra egyet üt:
    Üres a híd, – csend mindenütt

  • Arany János: Éjféli párbaj

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Hetekig tart… ma van első napja:
    Szól a zene, tárogató, rézkürt,
    Pörög a tánc, mint az orsó;
    Bende kiált: “Ez utolsó!
    Száraz ajkam eper-ajkat
    Szedegetni készűl.”

    Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
    Elvezeti, hol olyat szakasszon;
    Néma, sötét már az egész kastély –
    S ím, lovag áll ágyok előtt,
    Talpig acél – ismeri őt:
    Sápadt arcra kék lángot vet
    A felütött rostély.

    “Jöttem veled újra víni, Bende!
    Én valék a diadalmas, nem te:
    Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
    Haha! páncélt a nyakadba!
    Most ne remélj szolga-hadba’;
    Kezdjük elől! – e leányért
    Sok viadal vár még!”

    Kél a vitéz: “Nosza kardot, vértet!”
    “Hova édes?” – “Víni, arám, érted!”
    S hallik, amint össze-összevágnak,
    Odaát a fegyverházban
    Harcrobaj is: csengő paizs,
    Tompa nyögés, erőlködés,
    Dobogása lábnak.

    Szép menyasszony szemét le se zárja,
    Szörnyűködik, hova lett a párja;
    Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
    Férje urát fölkeresi,
    Hajnalig ott sírva lesi:
    “Ez is olyan, mint a másik…
    Mint valami holttest!”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Vagyon immár a második napja,
    Szól a zene – borba fuladt e nap,
    Bende úrnak veszett kedve,
    Táncol, iszik erőltetve;
    Szép menyasszony nekiborzad:
    “Ha ma is, mint tennap!…”

    Este hamar az urok föld-részeg,
    Ágyba vivék a szolga-vitézek;
    Szép menyasszony vele menni reszket:
    De hogy titkán ki ne adjon
    – Hová legyen? hol maradjon? –
    Lenyugoszik, s külön ágyban
    Hányja a keresztet.

    Bende riad…s mint a halál, józan:
    Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
    “Hah! Robogány…” s nem akarna menni. –
    “Szeretőm elcsábítója,
    Gyere, víjjunk! üt az óra;
    Míg le nem győzsz, tiltva neked
    Mellette pihenni.”

    Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
    Bende halott, mire meghajnallik,
    Nagynehezen, délfele ha ébred,
    Mikor immár gyűl a vendég;
    Fölkeresik a leventék:
    “Hol vagy uram? mind az egész
    Nép vár az ebédre.”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Legszomorúbb a harmadik napja;
    Szól a zene, öblöget a rézkürt:
    Hanem a tánc csak úgy lézeng,
    Vendégnek a java szétment:
    “Vérbe’ fogant nász sose volt
    Isten átka nélkül!”

    Nos, az új párt rokoni, – egy püspök
    Előveszi, hogy mi esett köztök:
    Bende konok, – a menyasszony gyászba,
    Teste remeg, mint a harmat,
    Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
    Ha lefekszik, küldjenek őrt
    A fegyveres házba.

    Mene oda nagy erős őrízet.-
    Bende kacag: “Meglopom a mézet!”
    Siet is be kakas-elő-szóra:
    Mikor ágyasházát nyitja,
    Másodikat kukoritja,
    Fönn pedig, a kastély tornyán,
    Éjfélt ver az óra.

    “Bende lovag! ez az utolsó nap,
    Lakodalmad félbeszakad holnap;
    Víni ma még!… ölj meg igazábban;
    Mert ha nem ölsz, én megöllek,
    Lelkedet ám, én mint lélek;
    Az a hűtlen hadd sirassa
    Bűnét e világban!”

    Bende vitéz, szemei szikrázva,
    Rohan ismét a fegyveres házba.
    Rettenetes, amit lát az őrség:
    Urok őrjöng… kivont karddal
    Levegőbe szúr és vagdal;
    Közülök is hármat leölt
    Míg lebirák, győzék.

    Földalatti kamarába’, láncon,
    Bende üvölt, viaskodik, táncol;
    Szép menyasszony sem eladó többé
    “Elsőt én nem érdemeltem,
    A második engemet nem:
    Püspök atyám, vígy el Urunk
    Jegyesei közzé!”

  • Arany János: Az ünneprontók

    Zendűl, kondul szent harangszó,
    Csengve, búgva messze hangzó:
    “Imára! imára!”
    Jámbor népe a kis helynek
    Halkan lépve gyűlnek, mennek
    Imára, imára.

    Szép piros a pünkösd reggel,
    Mintha tűzzel, Szentlélekkel
    Menny-föld tele volna;
    E napot fent s lent megűlik.
    E nap oly ragyogva nyílik;
    Mint hajnali rózsa.

    De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
    Rekegő szitok és otromba kacaj,
    Hogy reszket az egyház tornya?…
    Szembe’ Isten hajlokával,
    Nem törődve a szent mával,
    Foly tegnapi dőre tivornya.

    “Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
    Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
    Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
    “A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
    Eszem ezt a pirosítós képét:
    A kufercest majd vele járom.”

    Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
    Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
    Tömlője degeszre fújva;
    Füle táján két kis szarva gidának,

    • Mintha neki volna szarva magának –
      Sípján már billeg az újja.

    “Ide, a Jebuzéus pofádat!
    Mert megkeserűli a hátad.”
    “Uraim, de papolnak ott-benn…”
    “Hát baj neked az; pogány hitünek?
    Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
    Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

    Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
    S rákezdi dudáját halkal a vén,
    Minden sark billeg a táncra;
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
    A tánc is utána pörébb, hevesebb,
    Amint kopog és szaporázza.

    De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
    “Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
    Kihasítom kecske-dudádat.”
    Hanem a muzsikás mindég fujja,
    Mindég szilajabban pörög ujja –
    Az egész tivornya kifáradt.

    Lankadva leűlne az is, meg ez is,
    Hívnák haza őket ebédjekhez is:
    Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
    Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
    Verik bizony a nagy üres levegőt; –
    Gyors híre szaladt e csudának.

    Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
    “Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
    Vasvilla kezébe ragadt ám;
    Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
    “Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
    S kezeit töri, szíve szakadtán.

    Már józanon a fiu, az apa, férj
    Mennének is – íme, közelget az éj –
    Nyújtják kezöket nagy-epedve;
    A táncosok arcán vérkönyü hull:
    De a láb még egyre bokázza vadul,
    Viszi a tánc ördögi kedve.

    Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
    Kénkő fojtó szaga terjedez el;
    S mint szél ha forogva ragad port:
    Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
    (Mondják, a pokol tüzes fenekére)
    Az egész örjöngő csoport.

    (1877 júl. 21)

  • Arany János: Tengeri-hántás

    Ballada

    Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
    Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
    Körülállja egynehány fa,
    Tovanyúlik rémes árnya;
    S körül űli a tanyáknak
    Szép legénye, szép leánya.

    “Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
    Nem is illik összebúva susogni.
    Ki először piros csőt lel,
    Lakodalma lesz az ősszel.
    – Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.

    • Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,
      • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
        Derekának hajladozni.

    Deli karcsú derekában a salló,
    Puha lábán nem teve kárt a talló;
    Mint a búza, piros, teljes,
    Kerek arca, maga mellyes,
    – Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

    Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
    Juha mételyt legel a rossz lapályon,
    Maga oly bús… mi nem éri?
    Furulyája mindig sí-ri,
    – Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

    Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
    Aratókkal puha fűvön pihent ő;
    De ha álom ért reájok,
    Odahagyta kis tanyájok’
    – Töri a vadkan az “irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

    Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
    Tövis, talló piros vérit fakasztja;
    Hova jár, mint kósza lélek,
    Ha alusznak más cselédek?…
    – Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

    Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
    Tovahajtott, furulyáját se fútta;
    Dalos Eszter nem kiséri,
    Maga halvány, dala sí-rí:
    – Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

    Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
    Nem is áll jól semmi dolog kezében;
    Éje hosszú, napja bágyadt,
    Szive sóhajt – csak egy vágyat:
    – De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

    Ködös őszre vált az idő azonban,
    Törik is már a tengerit Adonyban;
    Dalos Eszter csak nem jött ki:
    Temetőbe költözött ki;
    – Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

    Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
    Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
    Ki-kimén a temetőbe
    Rossz időbe’, jó időbe’:
    – Kuvikol már, az ebanyja! –
    “Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

    Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
    Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
    Muzsikát hall nagy-fenn, messze,

    • Dalos Eszti hangja közte,
      • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
        Azt danolja: “gyere! jöszte!”

    Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
    Kapaszkodnék, de nem éri,
    Feje szédűl: mi nem éri?…
    – Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni.- “

    Lohad a tűz; a legények subába –
    Összebúnak a leányok csuhába;
    Magasan a levegőben
    Repül egy nagy lepedő fenn:
    Azon ülve muzsikálnak,
    Furulyálnak, eltünőben.

  • Arany János: A walesi bárdok

    Edward király, angol király
    Léptet fakó lován:
    Hadd látom, úgymond, mennyit ér
    A velszi tartomány.

    Van-e ott folyó és földje jó?
    Legelőin fű kövér?
    Használt-e a megöntözés:
    A pártos honfivér?

    S a nép, az istenadta nép,
    Ha oly boldog-e rajt’
    Mint akarom, s mint a barom,
    Melyet igába hajt?

    Felség! valóban koronád
    Legszebb gyémántja Velsz:
    Földet, folyót, legelni jót,
    Hegy-völgyet benne lelsz.

    S a nép, az istenadta nép
    Oly boldog rajta, Sire!
    Kunyhói mind hallgatva, mint
    Megannyi puszta sir.

    Edward király, angol király
    Léptet fakó lován:
    Körötte csend amerre ment,
    És néma tartomány.

    Montgomery a vár neve,
    Hol aznap este szállt;
    Montgomery, a vár ura,
    Vendégli a királyt.

    Vadat és halat, s mi jó falat
    Szem-szájnak ingere,
    Sürgő csoport, száz szolga hord,
    Hogy nézni is tereh;

    S mind, amiket e szép sziget
    Ételt-italt terem;
    S mind, ami bor pezsegve forr
    Túl messzi tengeren.

    Ti urak, ti urak! hát senkisem
    Koccint értem pohárt?
    Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
    Ne éljen Eduárd?

    Vadat és halat, s mi az ég alatt
    Szem-szájnak kellemes,
    Azt látok én: de ördög itt
    Belül minden nemes.

    Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
    Ne éljen Eduárd?
    Hol van, ki zengje tetteim –
    Elő egy velszi bárd!

    Egymásra néz a sok vitéz,
    A vendég velsz urak;
    Orcáikon, mint félelem,
    Sápadt el a harag.

    Szó bennszakad, hang fennakad,
    Lehellet megszegik. –
    Ajtó megől fehér galamb,
    Ősz bárd emelkedik.

    Itt van, király, ki tettidet
    Elzengi, mond az agg;
    S fegyver csörög, haló hörög
    Amint húrjába csap.

    “Fegyver csörög, haló hörög,
    A nap vértóba száll,
    Vérszagra gyűl az éji vad:
    Te tetted ezt, király!

    Levágva népünk ezrei,
    Halomba, mint kereszt,
    Hogy sirva tallóz aki él:
    Király, te tetted ezt!”

    Máglyára! el! igen kemény –
    Parancsol Eduárd –
    Ha! lágyabb ének kell nekünk;
    S belép egy ifju bárd.

    “Ah! lágyan kél az esti szél
    Milford-öböl felé;
    Szüzek siralma, özvegyek
    Panasza nyög belé.

    Ne szülj rabot, te szűz! anya
    Ne szoptass csecsemőt!…”
    S int a király. S elérte még
    A máglyára menőt.

    De vakmerőn s hivatlanúl
    Előáll harmadik;
    Kobzán a dal magára vall,
    Ez íge hallatik:

    “Elhullt csatában a derék –
    No halld meg Eduárd:
    Neved ki diccsel ejtené,
    Nem él oly velszi bárd.

    Emléke sír a lanton még –
    No halld meg Eduárd:
    Átok fejedre minden dal,
    Melyet zeng velszi bárd.”

    Meglátom én! – S parancsot ád
    Király rettenetest:
    Máglyára, ki ellenszegűl,
    Minden velsz énekest!

    Szolgái szét száguldanak,
    Ország-szerin, tova.
    Montgomeryben így esett
    A híres lakoma. –

    S Edward király, angol király
    Vágtat fakó lován;
    Körötte ég földszint az ég:
    A velszi tartomány.

    Ötszáz, bizony, dalolva ment
    Lángsírba velszi bárd:
    De egy se birta mondani
    Hogy: éljen Eduárd. –

    Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
    London utcáin ez?
    Felköttetem a lord-majort,
    Ha bosszant bármi nesz!

    Áll néma csend; légy szárnya bent,
    Se künn, nem hallatik:
    “Fejére szól, ki szót emel!
    Király nem alhatik.”

    Ha, ha! elő síp, dob, zene!
    Harsogjon harsona:
    Fülembe zúgja átkait
    A velszi lakoma…

    De túl zenén, túl síp-dobon,
    Riadó kürtön át:
    Ötszáz énekli hangosan
    A vértanúk dalát.

    👉 Hallgasd meg Sinkovits Imre előadásában

  • Arany János: Szondi két apródja

    Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
    Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
    Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
    Tetején lobogós hadi kopja.

    Két ifiu térdel, kezökben a lant,
    A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
    Zsibongva hadával a völgyben alant
    Ali győzelem-ünnepet űlet.

    “Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
    Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
    Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
    Odaillőt egy huri nyakra!”

    “Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
    Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
    Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
    És pengeti, pengeti, sírván.”

    …S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
    Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
    Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
    Meg nem marad itt anyaszülte.

    “Szép úrfiak! immár e puszta halom,
    E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
    Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
    Odalenn vár mézizü sörbet. -“

    Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
    Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
    Jézusa kezében kész a kegyelem:
    Egyenest oda fog folyamodni.

    “Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
    Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
    Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
    Ali győzelem-ünnepe van ma!”

    Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
    És pattog a bomba, és röpked a gránát;
    Minden tüzes ördög népet, falat ont:
    Töri Drégel sziklai várát.

    “Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
    Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
    Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A vár piacára ezüstüt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
    Harcos paripái nyihognak alant:
    Szügyeikben tőrt keze forgat.

    “Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
    Zászlós kopiával hős Ali temette;
    Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
    Zengjétek Alit ma helyette!”

    Két dalnoka is volt, két árva fiú:
    Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
    Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
    Vele halni meg, ócska ruhába’!

    “S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
    Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
    Sátrában alusztok, a széltül is ó:
    Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
    Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
    Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
    Kelevéze ragyog vala balján.

    “Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
    Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
    Én láttam e harcot!… Azonban elég:
    Ali majd haragunni fog érte.”

    Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
    Kő módra befolyván a hegy menedékét:
    Ő álla halála vérmosta fokán,
    Diadallal várta be végét.

    “Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
    Dícséretiből az otromba gyaurnak?
    Eb a hite kölykei! vesszeje vár
    És börtöne kész Ali úrnak.”

    Apadjon el a szem, mely célba vevé,
    Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
    Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
    Ki miatt lőn ily kora veszte!