Címke: ballada

  • Arany János: Híd-avatás

    Szólt a fiú: “Kettő, vagy semmi!”
    És kártya perdül, kártya mén;
    Bedobta… késő visszavenni:
    Ez az utolsó tétemény:
    “Egy fiatal élet-remény.”

    A kártya nem “fest”, – a fiúnak
    Vérgyöngy izzad ki homlokán.
    Tét elveszett!… ő vándorútnak
    – Most már remény nélkül, magán –
    Indúl a késő éjszakán.

    Előtte a folyam, az új hid,
    Még rajta zászlók lengenek:
    Ma szentelé föl a komoly hit,
    S vidám zenével körmenet:
    Nyeré “Szűz-Szent-Margit” nevet.

    Halad középig, hova záros
    Kapcsát ereszték mesteri;
    Éjfélt is a négy parti város
    Tornyában sorra elveri; –
    Lenn, csillagok száz-ezeri.

    S amint az óra, csengve, bongva,
    Ki véknyan üt, ki vastagon,
    S ő néz a visszás csillagokba:
    Kél egy-egy árnyék a habon:
    Ősz, gyermek, ifju, hajadon.

    Elébb csak a fej nő ki állig,
    S körülforog kiváncsian;
    Majd az egész termet kiválik
    S ujjonganak mindannyian:
    “Uj hid! avatni mind! vigan.”

    “Jerünk!… ki kezdje? a galamb-pár!”
    Fehérben ifju és leány
    Ölelkezik s a hídon van már:
    “Egymásé a halál után!”
    S buknak, – mint egykor igazán.

    Taps várja. – “Most a millióson
    Van a sor: bátran, öregem!” –
    “Ha megszökött minden adósom:
    Igy szökni tisztesebb nekem!”
    S elsímul a víz tükre lenn.

    Hivatlanul is jönnek aztán
    A harmadik, a negyedik:
    “Én a quaternót elszalasztám!”
    “Én a becsűletet, – pedig
    Viseltem négy évtizedig.”

    S kört körre hány a barna hullám,
    Amint letűnnek, itt vagy ott.
    Jön egy fiú: “Én most tanúlám
    Az elsőt; pénzem elfogyott:
    Nem adtak: ugrom hát nagyot!”

    Egy tisztes agg, fehér szakállal,
    Lassan a hídra vánszorog:
    “Hordozta ez, míg birta vállal,
    A létet: mégis nyomorog! –
    Fogadd be, nyílt örvény-torok!

    Unalmas arc, félig kifestve –
    Egy úri nő lomhán kikel:
    “Ah, kínos élet: reggel, estve
    Öltözni és vetkezni kell!”
    Ezt is hullámok nyelik el.

    Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
    Csörtet fel és vigyorgva mond:
    “Enyém a hadvezéri pálca,
    Mely megveré Napleont!”
    A többi sugdos: “a bolond!…”

    Szurtos fiú ennek nyakába
    Hátul röhögve ott terem
    S ketten repűlnek a Dunába:
    “Lábszijjra várt a mesterem:
    No, várjon, míg megkérlelem!”

    “Én dús vagyok” kiált egy másik
    S élvezni többé nem tudom! –”
    “Én hű valék a kézfogásig
    S elvette Alfréd a hugom’!”
    Eltűnnek mind, a járt uton.

    “Párbajban ezt én így fogadtam:
    Menj hát elül, sötét golyó!” –
    “Én a szemérmet félrehagytam,
    És íme, az lőn bosszuló:
    Most vőlegényem a folyó. –”

    Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
    Cikázva, némán ugranak,
    Mint röpke hal a tengerekben;
    Vagy mint csoportos madarak
    Föl-fölreppenve, szállanak.

    Órjás szemekben hull e zápor,
    Lenn táncol órjás buborék;
    Félkörben az öngyilkos tábor
    Zúg fel s le, mint malomkerék;
    A Duna győzi s adja még.

    Néz a fiú… nem látja többé,
    Elméje bódult, szeme vak;
    De, amint sűrübbé, sűrübbé
    Nő a veszélyes forgatag:
    Megérzi sodrát, hogy ragad.

    S nincs ellenállás e viharnak, –
    Széttörni e varázsgyürüt
    Nincsen hatalma földi karnak. –
    Mire az óra egyet üt:
    Üres a híd, – csend mindenütt

  • Arany János: Éjféli párbaj

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Hetekig tart… ma van első napja:
    Szól a zene, tárogató, rézkürt,
    Pörög a tánc, mint az orsó;
    Bende kiált: “Ez utolsó!
    Száraz ajkam eper-ajkat
    Szedegetni készűl.”

    Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
    Elvezeti, hol olyat szakasszon;
    Néma, sötét már az egész kastély –
    S ím, lovag áll ágyok előtt,
    Talpig acél – ismeri őt:
    Sápadt arcra kék lángot vet
    A felütött rostély.

    “Jöttem veled újra víni, Bende!
    Én valék a diadalmas, nem te:
    Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
    Haha! páncélt a nyakadba!
    Most ne remélj szolga-hadba’;
    Kezdjük elől! – e leányért
    Sok viadal vár még!”

    Kél a vitéz: “Nosza kardot, vértet!”
    “Hova édes?” – “Víni, arám, érted!”
    S hallik, amint össze-összevágnak,
    Odaát a fegyverházban
    Harcrobaj is: csengő paizs,
    Tompa nyögés, erőlködés,
    Dobogása lábnak.

    Szép menyasszony szemét le se zárja,
    Szörnyűködik, hova lett a párja;
    Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
    Férje urát fölkeresi,
    Hajnalig ott sírva lesi:
    “Ez is olyan, mint a másik…
    Mint valami holttest!”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Vagyon immár a második napja,
    Szól a zene – borba fuladt e nap,
    Bende úrnak veszett kedve,
    Táncol, iszik erőltetve;
    Szép menyasszony nekiborzad:
    “Ha ma is, mint tennap!…”

    Este hamar az urok föld-részeg,
    Ágyba vivék a szolga-vitézek;
    Szép menyasszony vele menni reszket:
    De hogy titkán ki ne adjon
    – Hová legyen? hol maradjon? –
    Lenyugoszik, s külön ágyban
    Hányja a keresztet.

    Bende riad…s mint a halál, józan:
    Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
    “Hah! Robogány…” s nem akarna menni. –
    “Szeretőm elcsábítója,
    Gyere, víjjunk! üt az óra;
    Míg le nem győzsz, tiltva neked
    Mellette pihenni.”

    Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
    Bende halott, mire meghajnallik,
    Nagynehezen, délfele ha ébred,
    Mikor immár gyűl a vendég;
    Fölkeresik a leventék:
    “Hol vagy uram? mind az egész
    Nép vár az ebédre.”

    Bende vitéz lakodalmát lakja,
    Legszomorúbb a harmadik napja;
    Szól a zene, öblöget a rézkürt:
    Hanem a tánc csak úgy lézeng,
    Vendégnek a java szétment:
    “Vérbe’ fogant nász sose volt
    Isten átka nélkül!”

    Nos, az új párt rokoni, – egy püspök
    Előveszi, hogy mi esett köztök:
    Bende konok, – a menyasszony gyászba,
    Teste remeg, mint a harmat,
    Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
    Ha lefekszik, küldjenek őrt
    A fegyveres házba.

    Mene oda nagy erős őrízet.-
    Bende kacag: “Meglopom a mézet!”
    Siet is be kakas-elő-szóra:
    Mikor ágyasházát nyitja,
    Másodikat kukoritja,
    Fönn pedig, a kastély tornyán,
    Éjfélt ver az óra.

    “Bende lovag! ez az utolsó nap,
    Lakodalmad félbeszakad holnap;
    Víni ma még!… ölj meg igazábban;
    Mert ha nem ölsz, én megöllek,
    Lelkedet ám, én mint lélek;
    Az a hűtlen hadd sirassa
    Bűnét e világban!”

    Bende vitéz, szemei szikrázva,
    Rohan ismét a fegyveres házba.
    Rettenetes, amit lát az őrség:
    Urok őrjöng… kivont karddal
    Levegőbe szúr és vagdal;
    Közülök is hármat leölt
    Míg lebirák, győzék.

    Földalatti kamarába’, láncon,
    Bende üvölt, viaskodik, táncol;
    Szép menyasszony sem eladó többé
    “Elsőt én nem érdemeltem,
    A második engemet nem:
    Püspök atyám, vígy el Urunk
    Jegyesei közzé!”

  • Arany János: Az ünneprontók

    Zendűl, kondul szent harangszó,
    Csengve, búgva messze hangzó:
    “Imára! imára!”
    Jámbor népe a kis helynek
    Halkan lépve gyűlnek, mennek
    Imára, imára.

    Szép piros a pünkösd reggel,
    Mintha tűzzel, Szentlélekkel
    Menny-föld tele volna;
    E napot fent s lent megűlik.
    E nap oly ragyogva nyílik;
    Mint hajnali rózsa.

    De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
    Rekegő szitok és otromba kacaj,
    Hogy reszket az egyház tornya?…
    Szembe’ Isten hajlokával,
    Nem törődve a szent mával,
    Foly tegnapi dőre tivornya.

    “Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
    Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
    Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”
    “A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
    Eszem ezt a pirosítós képét:
    A kufercest majd vele járom.”

    Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
    Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
    Tömlője degeszre fújva;
    Füle táján két kis szarva gidának,

    • Mintha neki volna szarva magának –
      Sípján már billeg az újja.

    “Ide, a Jebuzéus pofádat!
    Mert megkeserűli a hátad.”
    “Uraim, de papolnak ott-benn…”
    “Hát baj neked az; pogány hitünek?
    Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep
    Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

    Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
    S rákezdi dudáját halkal a vén,
    Minden sark billeg a táncra;
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
    A tánc is utána pörébb, hevesebb,
    Amint kopog és szaporázza.

    De vége szakadni mikor fog, ugyan?…
    “Hagyd el – riad egy rá – aki szele van!
    Kihasítom kecske-dudádat.”
    Hanem a muzsikás mindég fujja,
    Mindég szilajabban pörög ujja –
    Az egész tivornya kifáradt.

    Lankadva leűlne az is, meg ez is,
    Hívnák haza őket ebédjekhez is:
    Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
    Szidják a dudást, – verik, öklözik őt –
    Verik bizony a nagy üres levegőt; –
    Gyors híre szaladt e csudának.

    Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
    “Jössz…? vagy dobom – itt ez a villa – beléd…”
    Vasvilla kezébe ragadt ám;
    Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
    “Apám, fiam, apjokom! untig elég…”
    S kezeit töri, szíve szakadtán.

    Már józanon a fiu, az apa, férj
    Mennének is – íme, közelget az éj –
    Nyújtják kezöket nagy-epedve;
    A táncosok arcán vérkönyü hull:
    De a láb még egyre bokázza vadul,
    Viszi a tánc ördögi kedve.

    Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
    Kénkő fojtó szaga terjedez el;
    S mint szél ha forogva ragad port:
    Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
    (Mondják, a pokol tüzes fenekére)
    Az egész örjöngő csoport.

    (1877 júl. 21)

  • Arany János: Tengeri-hántás

    Ballada

    Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
    Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
    Körülállja egynehány fa,
    Tovanyúlik rémes árnya;
    S körül űli a tanyáknak
    Szép legénye, szép leánya.

    “Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
    Nem is illik összebúva susogni.
    Ki először piros csőt lel,
    Lakodalma lesz az ősszel.
    – Tegyetek rá! hadd lobogjon:
    Te gyerek, gondolj a tűzzel.

    • Dalos Eszti szép leány volt, de árva. Fiatal még a mezei munkára; Sanyarú volt beleszokni: Napon égni, pirosodni,
      • Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
        Derekának hajladozni.

    Deli karcsú derekában a salló,
    Puha lábán nem teve kárt a talló;
    Mint a búza, piros, teljes,
    Kerek arca, maga mellyes,
    – Teli a hold, most buvik fel –
    Az egész lyány ugyan helyes.

    Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
    Juha mételyt legel a rossz lapályon,
    Maga oly bús… mi nem éri?
    Furulyája mindig sí-ri,
    – Aha! rókát hajt a Bodré –
    Dalos Esztert úgy kiséri.

    Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
    Aratókkal puha fűvön pihent ő;
    De ha álom ért reájok,
    Odahagyta kis tanyájok’
    – Töri a vadkan az “irtást” –
    Ne tegyétek, ti leányok!

    Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
    Tövis, talló piros vérit fakasztja;
    Hova jár, mint kósza lélek,
    Ha alusznak más cselédek?…
    – Soha, mennyi csillag hull ma! –
    Ti, leányok, ne tegyétek.

    Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
    Tovahajtott, furulyáját se fútta;
    Dalos Eszter nem kiséri,
    Maga halvány, dala sí-rí:
    – Nagy a harmat, esik egyre –
    Csak az isten tudja, mér’ rí.

    Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
    Nem is áll jól semmi dolog kezében;
    Éje hosszú, napja bágyadt,
    Szive sóhajt – csak egy vágyat:
    – De suhogjon az a munka! –
    Te, halál, vess puha ágyat.

    Ködös őszre vált az idő azonban,
    Törik is már a tengerit Adonyban;
    Dalos Eszter csak nem jött ki:
    Temetőbe költözött ki;
    – Az a Lombár nagy harangja! –
    Ne gyalázza érte senki.

    Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
    Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
    Ki-kimén a temetőbe
    Rossz időbe’, jó időbe’:
    – Kuvikol már, az ebanyja! –
    “Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

    Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
    Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
    Muzsikát hall nagy-fenn, messze,

    • Dalos Eszti hangja közte,
      • Ne aludj, hé! vele álmodsz –
        Azt danolja: “gyere! jöszte!”

    Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
    Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
    Kapaszkodnék, de nem éri,
    Feje szédűl: mi nem éri?…
    – Tizenkettőt ver Adonyban:
    Elég is volt ma regélni.- “

    Lohad a tűz; a legények subába –
    Összebúnak a leányok csuhába;
    Magasan a levegőben
    Repül egy nagy lepedő fenn:
    Azon ülve muzsikálnak,
    Furulyálnak, eltünőben.

  • Arany János: A walesi bárdok

    Edward király, angol király
    Léptet fakó lován:
    Hadd látom, úgymond, mennyit ér
    A velszi tartomány.

    Van-e ott folyó és földje jó?
    Legelőin fű kövér?
    Használt-e a megöntözés:
    A pártos honfivér?

    S a nép, az istenadta nép,
    Ha oly boldog-e rajt’
    Mint akarom, s mint a barom,
    Melyet igába hajt?

    Felség! valóban koronád
    Legszebb gyémántja Velsz:
    Földet, folyót, legelni jót,
    Hegy-völgyet benne lelsz.

    S a nép, az istenadta nép
    Oly boldog rajta, Sire!
    Kunyhói mind hallgatva, mint
    Megannyi puszta sir.

    Edward király, angol király
    Léptet fakó lován:
    Körötte csend amerre ment,
    És néma tartomány.

    Montgomery a vár neve,
    Hol aznap este szállt;
    Montgomery, a vár ura,
    Vendégli a királyt.

    Vadat és halat, s mi jó falat
    Szem-szájnak ingere,
    Sürgő csoport, száz szolga hord,
    Hogy nézni is tereh;

    S mind, amiket e szép sziget
    Ételt-italt terem;
    S mind, ami bor pezsegve forr
    Túl messzi tengeren.

    Ti urak, ti urak! hát senkisem
    Koccint értem pohárt?
    Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
    Ne éljen Eduárd?

    Vadat és halat, s mi az ég alatt
    Szem-szájnak kellemes,
    Azt látok én: de ördög itt
    Belül minden nemes.

    Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
    Ne éljen Eduárd?
    Hol van, ki zengje tetteim –
    Elő egy velszi bárd!

    Egymásra néz a sok vitéz,
    A vendég velsz urak;
    Orcáikon, mint félelem,
    Sápadt el a harag.

    Szó bennszakad, hang fennakad,
    Lehellet megszegik. –
    Ajtó megől fehér galamb,
    Ősz bárd emelkedik.

    Itt van, király, ki tettidet
    Elzengi, mond az agg;
    S fegyver csörög, haló hörög
    Amint húrjába csap.

    “Fegyver csörög, haló hörög,
    A nap vértóba száll,
    Vérszagra gyűl az éji vad:
    Te tetted ezt, király!

    Levágva népünk ezrei,
    Halomba, mint kereszt,
    Hogy sirva tallóz aki él:
    Király, te tetted ezt!”

    Máglyára! el! igen kemény –
    Parancsol Eduárd –
    Ha! lágyabb ének kell nekünk;
    S belép egy ifju bárd.

    “Ah! lágyan kél az esti szél
    Milford-öböl felé;
    Szüzek siralma, özvegyek
    Panasza nyög belé.

    Ne szülj rabot, te szűz! anya
    Ne szoptass csecsemőt!…”
    S int a király. S elérte még
    A máglyára menőt.

    De vakmerőn s hivatlanúl
    Előáll harmadik;
    Kobzán a dal magára vall,
    Ez íge hallatik:

    “Elhullt csatában a derék –
    No halld meg Eduárd:
    Neved ki diccsel ejtené,
    Nem él oly velszi bárd.

    Emléke sír a lanton még –
    No halld meg Eduárd:
    Átok fejedre minden dal,
    Melyet zeng velszi bárd.”

    Meglátom én! – S parancsot ád
    Király rettenetest:
    Máglyára, ki ellenszegűl,
    Minden velsz énekest!

    Szolgái szét száguldanak,
    Ország-szerin, tova.
    Montgomeryben így esett
    A híres lakoma. –

    S Edward király, angol király
    Vágtat fakó lován;
    Körötte ég földszint az ég:
    A velszi tartomány.

    Ötszáz, bizony, dalolva ment
    Lángsírba velszi bárd:
    De egy se birta mondani
    Hogy: éljen Eduárd. –

    Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
    London utcáin ez?
    Felköttetem a lord-majort,
    Ha bosszant bármi nesz!

    Áll néma csend; légy szárnya bent,
    Se künn, nem hallatik:
    “Fejére szól, ki szót emel!
    Király nem alhatik.”

    Ha, ha! elő síp, dob, zene!
    Harsogjon harsona:
    Fülembe zúgja átkait
    A velszi lakoma…

    De túl zenén, túl síp-dobon,
    Riadó kürtön át:
    Ötszáz énekli hangosan
    A vértanúk dalát.

    👉 Hallgasd meg Sinkovits Imre előadásában

  • Arany János: Szondi két apródja

    Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
    Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
    Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
    Tetején lobogós hadi kopja.

    Két ifiu térdel, kezökben a lant,
    A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
    Zsibongva hadával a völgyben alant
    Ali győzelem-ünnepet űlet.

    “Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
    Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
    Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
    Odaillőt egy huri nyakra!”

    “Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
    Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
    Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
    És pengeti, pengeti, sírván.”

    …S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
    Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
    Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
    Meg nem marad itt anyaszülte.

    “Szép úrfiak! immár e puszta halom,
    E kopja tövén nincs mér’ zengeni többet:
    Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
    Odalenn vár mézizü sörbet. -“

    Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
    Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
    Jézusa kezében kész a kegyelem:
    Egyenest oda fog folyamodni.

    “Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
    Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
    Jó illatu fűszer, és drága kenőcs…
    Ali győzelem-ünnepe van ma!”

    Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
    És pattog a bomba, és röpked a gránát;
    Minden tüzes ördög népet, falat ont:
    Töri Drégel sziklai várát.

    “Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
    Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
    Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”

    A vár piacára ezüstüt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
    Harcos paripái nyihognak alant:
    Szügyeikben tőrt keze forgat.

    “Aztán – no, hisz úgy volt! aztán elesett!
    Zászlós kopiával hős Ali temette;
    Itt nyugszik a halmon, – rövid az eset -;
    Zengjétek Alit ma helyette!”

    Két dalnoka is volt, két árva fiú:
    Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
    Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
    Vele halni meg, ócska ruhába’!

    “S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó;
    Lány-arcotok’ a nap meg nem süti nála;
    Sátrában alusztok, a széltül is ó:
    Fiaim, hozzá köt a hála!”

    Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
    Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
    Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
    Kelevéze ragyog vala balján.

    “Rusztem maga volt ő!… s hogy harcola még,
    Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
    Én láttam e harcot!… Azonban elég:
    Ali majd haragunni fog érte.”

    Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
    Kő módra befolyván a hegy menedékét:
    Ő álla halála vérmosta fokán,
    Diadallal várta be végét.

    “Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
    Dícséretiből az otromba gyaurnak?
    Eb a hite kölykei! vesszeje vár
    És börtöne kész Ali úrnak.”

    Apadjon el a szem, mely célba vevé,
    Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
    Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
    Ki miatt lőn ily kora veszte!

  • Arany János: Bor vitéz

    Ködbe vész a nap sugára,
    Vak homály ül bércen völgyön.
    Bor vitéz kap jó lovára:
    “Isten hozzád, édes hölgyem!”

    Vak homály ül bércen-völgyön,
    Hűs szél zörrent puszta fákat.
    “Isten hozzád, édes hölgyem!
    Bor vitéz már messze vágtat.”

    Hűs szél zörrent puszta fákat,
    Megy az úton kis pacsirta.
    Bor vitéz már messze vágtat,
    Szép szemét a lyány kisírta.

    Megy az úton kis pacsirta:
    Hova megyen? hova ballag?
    Szép szemét a lyány kisírta:
    Szól az apja: férjhez adlak!

    Hova megyen? hova ballag?
    Zúg az erdő éji órán.
    Szólt az apja: férjhez adlak:
    Eskü elől szökik a lyány.

    Zúg az erdő éji órán,
    Suhan, lebben a kisértet.
    Eskü elől szökik a lyány:
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted.”

    Suhan, lebben a kisértet,
    Népesebb lesz a vad tájék.
    Szól vitéz Bor: “Jöttem érted
    Elesett hős, puszta árnyék.”

    Népesebb lesz a vad tájék,
    Szellem-ajkon hangzik a dal.
    “Elesett hős, puszta árnyék,
    Édes mátkám, vígy magaddal!”

    Szellem-ajkon hangzik a dal,
    Indul hosszu nászkiséret.
    “Édes mátkám, vígy magaddal!”

    • “Esküvőre! úgy igérted.”

    Indul hosszu nászkiséret,
    Egy kápolna romban ott áll.
    “Esküvőre! úgy igérted.”
    Zendül a kar, kész az oltár.

    Egy kápolna romban ott áll,
    Régi fényét visszakapja.
    Zendül a kar, kész az oltár,
    Díszruhában elhunyt papja.

    Régi fényét visszakapja,
    Ezer lámpa, gyertya csillog.
    Díszruhában elhunyt papja;
    Szól az eskü: kéz kezet fog.

    Ezer lámpa, gyertya csillog, –
    Künn az erdő mély árnyat hány.
    Szól az eskü: kéz kezet fog;
    Szép menyasszony színe halvány.

    Künn az erdő mély árnyat hány,
    Bagoly sír a bérci fok közt.
    Szép menyasszony színe halvány –
    Halva lelték a romok közt.

  • Arany János: Zách Klára

    Énekli egy hegedős a XIV-ik században

    Királyasszony kertje
    Kivirult hajnalra:
    

    Fehér rózsa, piros rózsa…
    Szőke, leány, barna.

    "Királyasszony, néném,
    Az egekre kérném:
    

    Azt a rózsát, piros rózsát
    Haj, beh szeretném én!

    Beteg vagyok érte,
    Szívdobogást érzek:
    

    Ha meghalok, egy virágnak
    A halottja lészek!”

    "Jaj! öcsém, Kázmér,
    Azt nem adom százér! -
    

    Menj! haragszom… nem szégyelled?…
    Félek, bizony gyász ér!

    Sietős az útam,
    Reggeli templomra:
    

    Ha beteg vagy, hát fekügy le
    Bársony pamlagomra.” –

    Megyen a királyné,
    Megyen a templomba;
    

    Szép virágok, deli szűzek
    Mind követik nyomba.

    Könyörögne, - nem tud,
    Nem tud imádkozni;
    

    Olvasóját honn feledé:
    Ki megyen elhozni?

    "Eredj fiam, Klára,
    Hamar, édes lyányom!
    

    Megtalálod a térdeplőn,
    Ha nem a diványon.”

    Keresi a Klára,
    Mégsem akad rája:
    

    Királyasszony a templomban
    Oly nehezen várja!

    Keresi a Klára,
    Teljes egy órája:
    

    Királyasszony a templomban
    De hiába várja.

    Vissza se megy többé
    Deli szűzek közzé:
    

    Inkább menne temetőbe
    A halottak közzé.

    Inkább temetőbe,
    A fekete földbe:
    

    Mint ama nagy palotába
    Ősz atyja elébe!

    "Hej! lányom, lányom!
    Mi bajodat látom?
    

    Jöszte, borúlj az ölemre,
    Mondd meg, édes lyányom.”

    "Jaj, atyám! nem - nem -
    Jaj, hova kell lennem!
    

    Hadd ölelem lábad porát, –
    Taposs agyon engem…!”

    Harangoznak délre,
    Udvari ebédre;
    

    Akkor mene Felicián
    A király elébe.

    A király elébe,
    De nem az ebédre:
    

    Rettenetes bosszuálló
    Kardja – volt kezébe’.

    "Életed a lyányért
    Erzsébet királyné!"
    

    Jó szerencse, hogy megváltja
    Gyönge négy ujjáért.

    "Gyermekemért gyermek:
    Lajos, Endre, halj meg!"
    

    Jó szerencse, hogy Gyulafi
    Rohan a fegyvernek.

    "Hamar a gazembert...
    Fiaim, - Cselényi...!"
    

    Ott levágák Feliciánt
    A király cselédi.-

    "Véres az ujjad,
    Nem vérzik hiába:
    

    Mit kivánsz most, királyi nőm,
    Fájdalom díjába?”

    "Mutató ujjamért
    Szép hajadon lányát;
    

    Nagy ujjamért legény fia
    Borzasztó halálát;

    A másik kettőért
    Veje, lánya végét;
    

    Piros vérem hullásaért
    Minden nemzetségét!”

    Rossz időket érünk,
    Rossz csillagok járnak.
    

    Isten ója nagy csapástól
    Mi magyar hazánkat! –

  • Arany János: Árva fiú

    Árva fiú sír az ablak alatt,
    Ifi’asszony a szobában múlat.
    “Anyám, anyám! hideg van itt,
    Bocsáss be,
    Bocsáss be.”
    “Megállj, poronty… megyek ki csak,
    Megállj te!”

    Ifi’asszony gyújt lobogó lángot,
    Süti annál a csöröge-fánkot.
    “Anyám, anyám! eressz be már,
    Ehetném,
    Ehetném.”
    “Csak ezt is még a föld alá
    Tehetném!”

    Árva fiú marad a sötétben,
    Özvegyasszony kedvese ölében.
    “Anyám, anyám! nem tudom én
    Mit látok,
    Mit látok;
    Félek nagyon: ne oltsd el a
    Világot!”

    Temetőben árva fiú apja
    Lepedőjét, szemfödelét kapja.
    “Anyám, anyám, az Isten szent
    Nevére,
    Nevére!
    Amott jön az édesapám
    Fehérbe.”

    Kimene az özvegyasszony éjjel,
    Veri fiát a vizes kötéllel,
    “Ne bántsd, ne bántsd, gonosz r…!
    Az árvát,
    Az árvát:
    Te ölted meg, te adod meg
    Az árát.

    Temetőben csendes az én házam,
    Jobb neki ott énvelem egy házban;
    Oda viszem karon fogva
    Magammal,
    Magammal:
    Ne bánjon így senki az én
    Fiammal!”

    S ifi’asszony elszalad egy ingben;
    Ismeri őt a faluba’ minden:
    Körül, körül csatangol a
    Temetőn,
    Temetőn.
    Szegényt, szegényt szánd meg uram
    Teremtőm!

  • Arany János: Szibinyáni Jank

    Ritka vendég Rácországban
    Zsigmond a király, a császár:
    Jól fogadja István vajda,
    István, kinek apja Lázár:
    Hét egész nap látja dúsan,
    Becsülettel, emberséggel;
    Nem felejti, ki a gazda,
    S nem felejti, kit vendégel.

    Majd vigasság: zene, tánc, bor
    Tartja ébren a földházat,
    Majd ujudvar, öklelés áll, –
    Hangos erdőn nagy vadászat:
    Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
    Nyomja össze a vad berket,
    Szorul a rés, a lovag lés,
    Íja pendül, ménje kerget.

    Áll a hajsza, vége-hossza
    Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
    “Magyar a magyar” Zsigmondnak,
    “Szerb a szerb” Lazárevicsnek;
    “Ámbár – mond ez – udvaromnál
    Van egy apród, csak parányi:
    Az magyar lesz!…Erdély szülte,
    Neve Janko Szibinyáni.

    Hallod-e Jánk”…! Ím azonban
    Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
    Nagy csikasz vad ugrik föl, de
    Visszaperdül, mint a gyűrü –
    “Hallod-e Jánk! ím királyod
    Szeme látja, – s ez jutalma,
    Hogy te nékem azt a farkast
    Megkeríted élve, halva.”

    Rövid a szó, – gyorsan hangzó
    Kísérője büszke jelnek:
    De sokallja, meg se hallja,
    Már nyomúl a hősi gyermek.
    Hol királya, még a tájra
    Szeme egyszer visszalobban,
    S a vad állat meg sem állhat:
    Mind szorítja, űzi jobban.

    S majd a róna sorompója
    Nyílik, amint hajtja ménjén,
    Majd eltűnnek a sürűnek
    Lombos, ágas szövevényén.
    Itt gyalog száll, – paripája
    Fel s alá nyerít gazdátlan;
    Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!…
    Szól a vajda: semmi! bátran!

    Jank azonban mind nyomon van:
    Le, a völgynek, fel, a hegyre,
    Vadcsapáson, vízomláson
    Veri, vágja, űzi egyre.
    A vad olykor hátra horkol,
    Foga csattog, szája résnyi,
    Majd, mint vert eb, kit hevertebb
    Ostor üldöz, szűköl és nyí.

    Már az állat piheg, fárad,
    Nem az ifju, noha gyermek:
    Martalékát addig űzi
    Míg ledobban s vár kegyelmet.
    A királyhoz és urához
    Rabul vonja, szégyenszemre;
    Szól a vajda: ez nem első!
    Szóla Zsigmond: “Istenemre!…

    Tartom a just e fiúhoz!
    Enyim a fa, az gyümölcse:
    Visszakérem. Te kegyelmed
    Ebben most már kedvem töltse.”
    Nem oly hangon volt ez mondva,
    Hogy sokáig, vagy hiába…
    Így kerűlt Jank Szibinyáni,
    Zsigmond király udvarába.

    Ott idővel karral s fővel
    Isten után vitte sokra;
    Másszor is még, többször is még
    Járt vadászni farkasokra;
    Mint védője a keresztnek,
    Megrontója büszke tarnak,
    Idegen nép hőse is lett
    Derék hőse a magyarnak.

    Most is vallják, egyre dallják
    Szerbhon ifjai, leányi,
    Guzlicájok hangja mellett:
    Ki volt Janko Szibinyáni.
    De a magyar ajakon is
    Neve, híre általános:
    Mert hisz él még… él örökké
    A dicső Hunyadi János.