https://verskucko.com

Címke: Baranyi Ferenc

  • Baranyi Ferenc: Elfognám szél-szerelmedet

    Mióta biztosan tudod
    hogy létezésed éltet engem:
    képzelt fölény duruzsoló
    biztonságát se szítja bennem
    kétségeid sóhaj-szele –
    hamuvá lett lobogó gőgöm,
    elfognám szél-szerelmedet,
    hogy örökké nálam időzzön.

    Már gyermekláncfű-bolyhait
    lefújtad mind a kétkedésnek,
    a „szeret – nem szeret” pihék
    úgy fogytak el, ahogy remélted;
    szeret – vallott a sorsvirág
    s lehet: e vallomás a veszte…
    Talán szeretlek? – megszeretsz.
    Szeretlek! – s talán nem szeretsz te.

    Úgy vagyok, mint aki magát
    megadta épp a harcmezőkön,
    s várja, hogy ellensége most
    elfogja vagy szívébe lőjön,
    rejtélyességem fegyverét
    önként, feladva félredobtam,
    s hogy foglyul ejts – azt várom én
    végleges-kiszolgáltatottan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Kék madár – zöld fák

    A mesebeli madarat
    elfogjuk olykor, hogy utána
    úgy dönthessünk: legyen szabad.
    S szorosan az ablakhoz állva
    eresztjük el a messzi ég
    felé, mely húzza ismerősen —
    s akkor a madár színe kék.
    Csak akkor. Mindig eltűnőben.

    Nincs más, csak ez a pillanat,
    mely tollait kékkel befújja,
    hiszen pihéin átszalad
    a sugárzó mennybolt azúrja
    és hiteti, hogy élni szép:
    van Kék Madár, mely visszaszállhat!
    S engedek én is kicsikét
    az illúzió igazának,

    hisz ez a szárnyalás visz el
    a boldogsághoz, mert iránya
    cikcakkos, tört íveivel
    ráröpteti szemünk a fákra,
    s meglátjuk végre a csodát,
    mit addig is kínált az ablak:
    zöldellnek, zöldellnek a fák!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számizével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Nézni

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    csak nézni kell és nem beszélni,
    se kérdeni, se válaszolni,
    csak nézni kell, csak nézni, nézni.

    Lesni, amit szép arcod izmán
    parancsolnak csöpp rándulások,
    s ha keskeny űr szakad közébünk:
    felmérni az arasznyi távot.

    Szemekkel mindent megbeszélni
    ékesszóló sugarak által,
    s meleg, bársonyos egyességre
    jutni egy titkos kézfogással.

    Megérezni, amit te érzel,
    kimondani, mi nyelveden van,
    előbb dobbani a szívednél,
    csókod előzni csókjaimban.

    Itt már a szavak mitsem érnek,
    ne szólj a száddal, csak szemeddel,
    a szerelem akkor beszédes,
    amikor beszélni már nem kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc – Staccato

    Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
    csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
    vezekelünk a rég megérdemelt nász
    visszaeső kis bűnözőiként,
    akié vagy, elvesz naponta tőlem,
    s ha néha visszakaplak egy napig:
    megint sután, csak félig-ismerősen
    puhatolom felejtett titkaid,

    heteken át, míg várom folytatását
    egy-két lopott órának, meglopok
    minden varázst, mit új találkozás ád,
    mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
    már messze vagy, mikor megérkezel.
    Karomba kaplak s mégsem érlek el.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Baranyi Ferenc – Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számízével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Baranyi Ferenc – Tanítás a szerelemről

    Pethes Máriának

    Bolygók robbanhatnak szét,
    összekuszálódhat
    a világmindenség évmilliárdos rendje,
    de a „primo amore”
    – az elsődleges, az ősszerelem –
    lebegni fog az elnéptelenedett világűrben is,
    mint az Úr lelke a vizek felett.

    És ha moccanó életet észlel
    bárhol az univerzumban:
    azonnal beleköltözik,
    mert a halhatatlan szerelem
    csakis halandók izzó tavaszában
    hajthat virágot, csodaszépet.

    Ám ehhez az kell,
    hogy újra halandók legyünk,
    nem pedig gépek.

    Így vetve véget rosszkedvünk telének.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: TUDOD-E, MIT TESZEL?

    Mikor csalóra adod a voksod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor mosolygod csak, ami sanda:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor vak, süket vagy készakarva:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor nem hallod kételyedet meg,
    s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
    tudod-e, mit teszel?

    Ha tudod – sírig élj megvetésben.
    Ha nem – megbocsát Isten.
    De én nem.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: SZÉP ÚJ VILÁG

    (A „Gyöngyhalászok” – 2021 – című kötetből, Jóna Dáviddal közösen)

    Megértük,
    hogy nem égi manna,
    hanem maga a bemocskolt levegőég
    halálos permete hullik alá
    tátogó reményeinkre.

    Megértük,
    hogy hivatalos
    horgászengedéllyel is
    lehet pecázni a zavarosban.

    Megértük,
    hogy legtöbbet az kaszál,
    aki búzatáblák helyén
    sáskákat legeltet.

    Megértük,
    hogy aki vermet másnak ás,
    biztos lehet abban,
    hogy ő maga
    sosem esik bele.

    Megértük,
    hogy vizet se prédikál már,
    aki bort iszik –
    sajnálja azt is a szomjazóktól.

    Megértük,
    hogy az árvák könnyét
    palackozva árusítják,
    akik felszárítani lennének
    hivatottak.

    Megértük,
    hogy a botok boldogabbik vége
    a boldogtalanokat tanítja újra
    a régi móresre.

    És azt is megértük,
    hogy fűbe-fába,
    agyba-ágyba
    sáros lábbal besurran az állam.

    Szertenézek s nem lelem
    honom a hazában.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: TÓTÁGAS

    (A „Tótágas” – 2018 – című kötetből)

    A baltás gyilkos mennybe megy –
    pokolra nem jutnak ma latrok,
    a sas repesve fog legyet,
    farkasfalkák lakják az aklot,
    szobor szarja le a galambot,
    amely talapzatára szállt,
    babért tövisre vált a bajnok,
    mert itt már minden fejreállt.

    Mohamedhez megy – lám – a hegy,
    s Rómába nem mennek harangok,
    mínusz kettő az egy meg egy –
    a nulla is fölé magaslott,
    az ördög hirdet békeharcot
    s angyalt mímelve szít viszályt,
    ma csicskás is lehet parancsnok,
    mert itt már minden fejreállt.

    Gazdit pórázon tart az eb,
    pásztort terelgetnek a barmok,
    sügér delfinre vet szemet,
    szeleket zörgetnek harasztok,
    bércnek vakondtúrásnyi halmok
    szabnának magasság-határt,
    hogy zerge tiszteljen varangyot,
    mert itt már minden fejreállt.

    Herceg, a harcot jobb feladnod,
    gazokban úgysem tenne kárt…
    Itt élned-halnod, mondd, maradt ok?
    Miután minden fejreállt?

    🕊️