Ne csak magyarul,
de magyarán is
engedj szólni, Uram,
azaz egyenesen,
mint a kaszasuhanás.
Vágjon rendet a szó a
dudvarostú beléndek-beszédben,
hogy szárban bátorodva égre szökjön
az értelem aranyfejű kalásza.
Hozz bénakórt nyelvemre, hogyha méreg-
be mártott heggyel döfni készül
s nem rendet vágni ezüst suhogással.
Métely tőrének, sandaság nyilának
ne légyen barlangbiztos arzenálja –
míg szólni tud – a szám.
Magyarul úgy s
uttogjak és kiáltsak,
hogy mindig magyarán!
🕊️
(Váci Mihály emlékére)
Könnyű most rálegyinteni!
A szobra is olyan sovány, hogy
a varjú már a vállán károg –
madárijesztőnek hiszi.
Mennybe vitték a jegenyék,
majd gyökerükig visszahúzták –
a földbe így került. Hazugság,
hogy magas volt neki az ég.
Sokan kiöntik a jövőt,
mert légy esett az anyatejbe
s mert nem csinált nyarat a fecske,
amely elsőnek visszajött.
Ki csak tejért s mézért perel:
nyűg a fennkölt nektárivóknak,
kik mégis mindig átkozódnak,
ha percre kiapad a tej.
Hát mit akarok tőle még?
Próbálgatta a lehetetlent.
S nem szegte meg azzal, hogy elment,
az érkezés igéretét.
🕊️
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull –
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy – s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom:
„titkaid” nem érdekelnek?
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna – mint sok asszony –
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!
Enyém most már minden éjjel –
és mindig és éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
🕊️
(Csocsoszán ezerkilencvenöt napja)
Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihunyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiviheti belőlem
egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
🕊️
Eladó, minden eladó:
eszme, rögeszme, hit, cinizmus,
kordé, bicikli, bárka, kisbusz,
lógombóc és üveggolyó –
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó:
a meggyvörös, az enciánkék,
a tűz, a víz, a fény, az árnyék,
delnő, kamaszlány és lotyó –
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó:
a múlt s a pillanatnyi helyzet,
a közösség, a nép, a nemzet,
megannyi Föld- és Mars-lakó –
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó:
a Hét krajcár, a Bánk, a Toldi,
Júlia, Lilla, Léda, Fanni,
Szózat, Rákóczi-induló –
eladó, minden eladó.
Eladó, minden eladó.
Forog az áru körbe-körbe,
csobog a bor, sül az ökör – de
nincs több vevő, mint eladó.
És ez azért vígasztaló.
🕊️
Ezerkilencszázhetvenkilenc
október tizenharmadikán
fölegyenesedett a kertben
és lopva szétnézett az apám.
Az ásót földbe ütve hagyta,
mintha csupán a boltba menne,
s mivel kezén is, homlokán is
zavarta őt a munka szennye:
megmosdózott a locsolónál –
nyitva maradt nyomán a vízcsap –
s úgy lopakodott ki a kertből,
mint aki percre távozik csak.
Aztán – mikor senki se látta –
egy alacsony felhőre lépett
és nekivágott kiskabátban
a magasságos őszi égnek,
amikor rájöttünk a cselre:
már nem tudtuk követni szemmel.
Fogják meg! Ott! A földi létből
kereket old egy öregember!
🕊️
Add, hogy a feljelentőm intelligens legyen –
ne váljon zagyvasággá szavam, amit továbbít,
hogy pontosan megértsék a Legfelsőbb Helyen:
húz is, míg rúg e ló és – a lába is kilátszik…
🕊️
Ha korsó vagy, sose feledd:
kútra ne járj, hogy el ne törhess,
magadban friss buzgás helyett
poshadt ürességet lötyögtess
és ettől életed örök lesz,
bár csöpp értelme sem marad…
Ne tégy egy lépést sem, ha törtetsz –
s a csúcson találod magad!
Ha kurta vagy, kaparj sokat,
s neked is lesz, több mint remélnéd,
kalász már egy sem bólogat
s cséplésre oldva, ím, a kévék,
de földre pergett számos érték:
kaparj – s hombárnyi lesz javad!
Szedd fel, amit kínál a mélység –
s a csúcson találod magad.
Ha fecske vagy, hitesd el azt,
hogy egymagad nyarat csinálhatsz,
állítsd, hogy zörög a haraszt
szélcsendben is, mert ráhibázhatsz…
Minden hazugságból kimászhatsz,
ha nincs igazán igazad,
mellékutakon körbejárhatsz –
s a csúcson találod magad.
Herceg, ha mindez mégse használ –
még egy tanács, hogy megfogadd:
sirasd soká a ravatalnál,
akit titokban elkapartál,
gödröt toronymagasra rakjál –
s a csúcson találod magad!
🕊️
Hogy zavartalanul ehess, ihass, ölelhess, alhass –
eszedbe ne jusson
magad a Mindenséggel mérni.
Ne gondolj aszállyal, se faggyal:
a Mindenséget mérd magaddal –
jobb hosszan, mint örökké élni.
Ám ha azért eszel,
hogy fenntartsd magad a jóra,
ha azért iszol,
hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
ha azért ölelsz,
hogy emberebbé szeresd a másikat,
és ha azért alszol, hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot –
akkor mégis cselekedj J. A. (1905–1937)
meghagyása szerint
s mérd magad a Mindenséggel –
volt már, ki így is győzte évvel.
Talán te is lehetsz kivétel.
Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát,
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod,
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarabb megalvad
és mikor csók közben magad vagy –
szerelmed véget akkor ér.
Ady Endre
– A föl-földobott kő
– Góg és Magóg fia vagyok én
Arany János
– Családi kör
– Toldi estéje
Petőfi Sándor
– Nemzeti dal
– Szeptember végén
– Anyám tyúkja
📖 Tartalomjegyzék (próba)
Ady Endre
– Párisban járt az Ősz
