Címke: belső világ

  • Csorba Győző: Kétféle idő

    Igaza van az időnek igaza van
    elfogadom eztán panasztalan:
    csontig maró szél hóviharral
    bőrt-égető forróság nyári nappal
    szélsőségek vagy átlagok
    mást nem kívánhatok

    De nem az az idő mely pusztít vagy simogat
    nem amely kívül kedvel vagy riogat
    a bőrt az arcot érintő
    a törvényt tisztelő idő
    mely házat építtet s nyújt még sereg-
    fajta védelmeket

    Nem ez az idő –
                       Csupán az számít ami benn
    csöndben munkál de szüntelen
    s csak metaforákban beszélek
    ha ilyenre-olyanra térek
    A Király-Idő mindenekfölött való
    még a királyokon túl is való

    Tudja meg aki hallja olcsó szavaimat
    értelmüket fölfognia bármint szabad
    Játszom én is komolytalan
    rakosgatom össze gondtalan
    de az idő az igazi rám se hederít
    görgeti némán görgeti kerekeit

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Bolygó lélek

    Ködfallal vagyok bekerítve most.
    Íme, nem tudnak semmit rólam,
    se jót, vigat, se panaszost.

    Itt megyek én.
    Egyik ködtől a másikig,
    egyik tócsától másikig.

    Ez a fej,
    ez a szív,
    ez az enyém!

    Körmöm magát a ködbe vájja
    és együtt futunk ketten, így:
    Bolygó lelkem, s atmoszférája.

    Mindenki így jár,
    ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
    nem látjuk,
    nem értjük egymást:

    mert, jaj, mindünknek más világa van! –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az egyedülvalóságról

    Oly boldogság egyedül lenni!
    Én el akarok hagyni mindent,
    Énnekem nem kell senki, semmi.
    Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
    Nem kell az öröm lobogása sem.
    Énnekem nem kell senki, semmi,
    Csak magam és mennyei másom:
    Az én szerelmesem.

    Olyan édes egyedül lenni!
    Mikor a magamé vagyok,
    Mikor a zavaros özönben
    Egy kis pontot találhatok,
    Egy sziklát, ha parányit is,
    Ha szürkét is és hideget,
    De olyat, amely nem inog.
    És mikor onnan nézek a vizekbe,
    És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
    És hazatérek megpihenni,
    Mint alkonyatkor a fáradt madár.

    Oly édes odahaza lenni!
    És magamat kitárom,
    Akár a szentély ajtaját,
    És úgy gyűjtöm a perceket,
    A napot és az éjszakát,
    A hajnalt és alkonyatot,
    Napfényt, mosolyt és könnyeket,
    És mindent, mindent, ami fény,
    Ami meleg és ami élet.
    És bent a szentek-szentje rejtekén,
    A hétlakatú vasajtó megett,
    Ott összehordom mind a kincseket,
    Mint virágport a méh,
    És egy világot alkotok belőle,
    Amit meg nem lát soha senki,
    mert ez a világ a kedvesemé.

    Oly jó ama világban lenni!
    Mert ott vele vagyok.
    Ő ott van, ő mindig velem van,
    És gyakran mosolyog.
    Valahányszor magamba nézek;
    Ő mindig újra megszületik bennem,
    És ő egyedül az enyém.
    És énnekem ővele lennem
    Nem embernek való gyönyör;
    Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
    Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
    S édességétől meghalok.
    Hisz én oly gyönge és oly gyáva
    És olyan nyomorult vagyok!
    Az én szegény ember-szívemnek
    Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
    De ő, az édes, szeret engemet,
    És mindörökre az enyém.
    És mindörökre átölelve tartja lelkemet.

    Oly édes, édes vele lenni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

    A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
    ágyamra ül fásultan a magány,
    és rámtekint és nézdeli magát,
    és fésüli hosszú, hosszú haját.

    Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
    és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
    és oldja, bontja – percre perc enyész –
    és újra kezdi mindig. Sose kész.

    És oldja álmom, bontja gondomat,
    álomtalan partokra hívogat.
    Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
    hosszú haját nevetve fésüli.

    Csak hallgatom álomban, éberen,
    hogyan motoz-motoz az éjjelen.
    Most újra kezdi. Végtelen haja
    oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kálnoky László: Az a kis ember ott belül

    Az a kis ember ott belül
    ugrál, torz fintort vág, nevet;
    fejedben lakik, agyvelőd
    az ágya, ablaka szemed.
    Ha torkod sírás fojtogatja,
    s keserűséged könnybe gyűl,
    szemtelen hangján felkacag
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    tarka zászlókkal integet.
    Nem látja más, csak te tudod,
    mi van a homlokod megett:
    cirkuszporond és arzenál,
    hol minden együvé vegyül,
    mert rendet sohasem csinál
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    szájas demagóg, lázadó.
    Te vagy a buta nép neki,
    téged uszít és téged óv.
    Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
    és ha a hallgató bedűl,
    kaján szamárfület mutat
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    élősdid, kis belső tetű,
    húsodtól s véred italától
    torkiglakott tekintetű.
    Megvárja, míg a szív megáll,
    a szemgolyón át elrepül,
    és egy új testbe költözik
    az a kis ember ott belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: [cím nélkül]

    „Igazad lehet, mikor azt mondod,
    ahhoz, hogy az embert szeressék,
    ahhoz előbb az embernek
    saját magát kell szeretnie.
    Hogy szépnek lássák,
    ahhoz önmagát is szépnek kell látnia.
    De hát a szemek.
    Könnyű szeretni az olyannak önmagát,
    aki mosolygó arccal jött a világra,
    könnyű szépnek látni magát annak,
    aki mindenki számára szépnek született.
    Mert azt,
    hogy szeretetre méltó valaki,
    vagy sem,
    azt a szemekből lehet kiolvasni.
    A szemek tanítanak meg szeretni,
    vagy gyűlölni önmagunkat.
    És a világot.
    Mások szemei.
    Hogy mások milyennek látnak.
    Bennünket.
    De a mosolytalan arc
    olyan szemekkel találkozik,
    amik azt sugallják,
    rajtad nincs mit szeretni.
    Ezért nem tanul meg
    szívből mosolyogni.
    A szemek döntik el,
    hogy szép,
    vagy csúnya valaki önmagának,
    szereti,
    vagy nem szereti valaki önmagát.
    Pedig a szemek nem mindig igazak,
    mert az önmagát nem szeretők szemei
    ellenségessé lesznek,
    ha szeretetre méltóval találkoznak.
    Gyűlölik a világot,
    nem néznek a szemébe,
    félnek a visszajelzéstől,
    félnek,
    meglátják benne szeretetlen
    önmagukat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Márai Sándor: Idézetek

    „Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő – legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Külön idő

    Széles golfáram: nagy idő
    sodrásod selymesen ragyoghat,
    körém a semmi burka nő,
    buborék gömb, belül sajogtat.

    Külön időm külön pereg,
    pörgetheted szivárványgömböm,
    ebből már ki nem léphetek,
    külön időm a külön börtön.

    Különös szörnyek néznek rám:
    boldogtalanok, emberek,
    síró szivárvány arcukon
    külön időm külön pereg,
    kaméleon színük alatt
    falsápadt bánatuk sajog,
    időm elpereg, elapad,
    belül vagyok, külön vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Csorba Győző: Őszi kérdés

    Megtágul ismét a tömött
    világ. Ágbogaik között
        egyre nagyobb darabokban
        őrzik a fák az eget.

    A végtelenből jő a szél,
    szárnyán madár és holt levél,
        messze röpülnek a széllel –
        lankad a nyári verő.

    Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
    vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
        szürke ború a szívedben,
        hallgatod énekeit.

    Volt egyszer pártod és hadad,
    most itt tűnődöl egymagad –
        ó, nem elég, ha szeretnek,
        hogy te szeress, az a fő.

    Sötét-hajú, mi lesz veled,
    ha majd az ősz benned temet,
        benned alél el az élet,
        száll a levél, a madár?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Sárhelyi Erika: Rejtekemben

    Emlékek ezreit őrizem magamban.
    Ujjam végében érintések hevét,
    két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
    Lépteim nyomán, a por verte úton
    keresztutak fái integetnek át.
    Hajamban megbújnak copfos éveim,
    pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
    tudatom legmélyén nem várt válaszok,
    s pár kérdés még megtorpanva áll.
    Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
    mélybarna íriszem elrejt téged is.
    Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
    s képzeletem néha messze-messze visz.
    Mosolyok ívébe simítom az arcom,
    neveket dajkálok a homlokom mögött.
    Ha futott is szívem szerte a világba,
    megbékélt végre, s hazaköltözött.

    Forrás: Lélektől lélekig