Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel –
lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
szürke ború a szívedben,
hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad –
ó, nem elég, ha szeretnek,
hogy te szeress, az a fő.
Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet,
száll a levél, a madár?
Forrás: Szeretem a verseket
