Biztos bizalom és szorongás
váltják fel egymást hű szívemben:
engem te százszor megpróbálhatsz,
élet, megbízhatsz gyermekedben.
Szeretlek én! Zúgó platánok
fejük csóválják nagy egedben,
éji felhőid vonulása
itt tükröződik hű szívemben.
Ezer év múlva, mint ma éjjel,
vad tücskök zengnek szerelemben,
s én szólok hozzád a világba
szóródott porban, hű szívemben.
Forrás: Lélektől lélekig
„Légy hasonló az égen szálló madárhoz, aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében.”
Forrás: Lélektől lélekig
Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kínzott és mégis szánó,
Magasirató, mást dajkáló,
Hívő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.
Egész lelkedet add cserébe:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Csak a szemed s az ajkad látom.
Szemedre és ajkadra szálljon
Titok, kívánság, öröm, álom
S amit csak rejt a lelked mélye:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Forrás: Lélektől lélekig
Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
az elégedetlenség csöndjeit,
ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
a kifogásokat: ne most, ne itt,
a számítógépes játékkal töltött,
ketten magányos esti hallgatást,
a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
Az ösztönöket átíró bizalmat
siratom, ahogy a ló engedi,
hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
önfeledtséget, ahogy felfedi
védtelen hasát a macska előtted.
A vad meglátott, nem futott el mégsem.
Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
a föld szép lassan szívja be a vérem.
Noha ártatlanul, értetlenül,
bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
benned is tátong a lövésnyi űr,
mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.
Forrás: Lélektől lélekig
George Bernard Shaw
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak visszalátok,
a táj tied legyen.
Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehellését,
érezd arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.
Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
ítéletedre – vess el, avagy tarts meg –
magamat megadom.
Forrás: Lélektől lélekig
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, —
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Forrás: Lélektől lélekig
te vagy nekem a krumplihéj
hogy, kibírhassam holnapig
hóban egy bögre forró tea
hogy ne fagyjak meg reggelig
te vagy az ember, hogy megbocsássak
mindenkinek, önmagamnak is
amíg a válladon elsírhatom
hogy megbántottak és hogy rettegek
néha azt hiszem halott vagyok
s már oszlom
neked tiszta a szemed
és van remény hiszen szeretlek
meggyalázva is holtomig
téged ölnélek meg, ha magamat
és néha elmosolyodsz bennem
s én tovább hordalak
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem
ne legyen adományod
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés
a sors bocsánata
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak
te nyitottad ki értem
magányosságodat
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal
megalvadt csönd az éj
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Fények öntözte földeken járunk,
Hol törvényeket megtagadhatunk,
Beszélgetünk a múltról és jelenről,
S hisszük, hogy barátok vagyunk.
Egymáshoz űzött most a gyötrelem.
Csapdába esett vad kitörni képtelen?
Fájó lelkünk egymásban kapaszkodik,
Titkot megoszt, semmit panaszkodik.
A halál mindenkire ránéz,
Te álltad már e tekintetet.
Láttam szemedben ezer életet,
Lelkedben csillagok zenélnek,
Minden perced a múltból ered.
Életed sötét iránytűje karma,
Jövődet semmisem tisztíthatja meg,
Jeltelen világban körforgásban élve
Csak az örök bolyongást remélheted.
A szenvedés örvényeit némán viseled,
Hinnél az emberben, míg ő hisz neked.
Ezer győzelmed egyetlen kudarc,
Nyüszítve kínlódsz, ha hazugságot hallsz,
S már nem hiszel abban sem, aki igaz.
Csodát akartál ott, hol a halál kaszája vág,
S megtépett vágyaid büszkén eltitkolni!
Csapdába esett vad egy másik vad mellett,
Egymás szívét tudja csak kivájni.
Mégis, Te még most is birtokolni vágysz,
S társadban szerelmet, kincseket találni;
Pedig már látod, az úton nem így kell járni,
S most nem hiszed: te tudtál ekkorát hibázni.
Forrás: Lélektől lélekig
