Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
szeretem azt a kis
könnyű termetedet,
fekete hajadat,
fehér homlokodat,
sötét szemeidet,
piros orcáidat,
azt az édes ajkat,
azt a lágy kis kezet,
melynek érintése
magában élvezet,
szeretem lelkednek
magas röpülését,
szeretem szívednek
tengerszem-mélységét,
szeretlek, ha örülsz
és ha búbánat bánt,
szeretem mosolyod
s könnyeid egyaránt,
szeretem erényeid
tiszta sugárzását,
szeretem hibáid
napfogyatkozását.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
amint embernek csak
szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
nincs élet, nincs világ,
te szövődöl minden
gondolatomon át,
te vagy érzeményem
mind alva, mind ébren,
te hangzol szívemnek
minden verésében.
Lemondanék minden
dicsőségről érted,
s megszereznék érted
minden dicsőséget.
Nekem nincsen vágyam,
nincsen akaratom,
mert amit te akarsz,
én is azt akarom.
Nincs az az áldozat,
mely kicsiny ne lenne
éretted, hogyha te
örömet lelsz benne;
s nincs csekélység, ami
gyötrelmesen nem sért,
hogyha te fájlalod
annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
mint ember még soha,
sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
hogy majd belehalok,
egy személyben minden,
de mindened vagyok:
aki csak szerethet,
aki csak él érted,
férjed, fiad, atyád,
szeretőd, testvéred.
És egy személyben te
vagy mindenem nekem:
lyányom, anyám, húgom,
szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,
szeretlek lelkemmel,
szeretlek ábrándos,
őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár
díj avvagy dicséret,
nem engem illet az,
egyedül csak téged;
a dicséretet és
díjat te érdemled –
mert tőled tanultam
én e nagy szerelmet!
Forrás: Szívzuhogás
