Szemed szomorú és gonosz,
Két mély gyehenna-fészek:
Marja ki sós könny a szemem,
Ha a szemedbe nézek.
Ajkad mohó és vértelen,
Mint hernyók lepke-rajban:
Ha csókosan remeg feléd,
Fakadjon föl az ajkam.
Öled hívó, meleg, puha,
Mint a boszorkány-pelyhek
Altató, bűnös vánkosa:
Jőjj, Léda, megölellek.
Forrás: MEK
»Gyere.« (Szólott a nagy Pénztárnok
S ömlöttek elébem az ezrek.)
»Gyere, nyavalyás, nyűgös ember,
Most kifizetlek.«
»Bajjal születtél: itt az ára.
Néhány bankó, mert sok husáng ért.
Tekercs-arany a kora-csókért,
Az ifjúságért.«
»Szemed, szíved, gerinced béna?
Zúg a fejed, kerül az álmod?
Én most mindent, amit csak adtál,
Aranyra váltok.«
»Itt a napszám, mert sokat sírtál.
Itt a vérdíj, hogy magyar lettél.
Itt a pénz, mert sokat nótáztál,
Sokat szerettél.«
»Nagyon hittél, nagy fizetést kapsz.
Elpoklosodtál: itt a bére.
Itt a kínod, itt a reményed
S a szíved vére.«
»Eredj.« (Szólott a nagy Pénztárnok
És én nem bírtam elinalni.)
»Ki vagy fizetve, béna koldus
S most meg fogsz halni.«
Forrás: MEK
Bíbor-palásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bíbor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«
Nyögve kínálom törött lantom,
Törött szívem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.«
»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?«
»Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«
»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hívem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«
»Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.«
»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«
»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
Forrás: MEK
Rege mondja róluk szent vadregény:
Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
Régi rege, új is,
régtől tudott –
Káin ma is él,
Ábel halott.
A szíved üres,
a szádban halál,
a kezedben megfullad a madár.
A füstöd rühes,
a porban mohog,
de égre van írva,
hogy Ábel halott.
Kontár vagy!
Így vagy elvetemült –
de Ábel egy fűszálon is hegedült,
s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
Sújtott vala Káin –
s Ábel halott.
Tűz fészke a szívünk,
vesztünk az erőnk,
mert gyűlöli Káin
s áhítja e főt.
Vagyunk áldozók
s áldozatok,
s a bárányszín lángban
Káin vakog.
Az orcád hazug,
patyolatod vitás,
a zsebedben alku
és brutalitás.
Egyremegy: gumibot,
pásztori bot –
a nép, aki eltűr,
veszteni fog.
A borda betört,
a vér kiomlott,
fehér álarcban
a nappali hold.
Nap süt, sivatag,
megőszül a zöld –
Káin ma is él,
Ábel örök.
Jön a nagy mocskos este, jön.
Elébe állok.
Nem mint hóhér elébe a
bitó-virágok.
Villámló vétkem: mindenem,
én nem vagyok fegyvertelen.
Lélek sötétje, hogyha mersz:
végezz velem!
Több a csíkos bunda ára
mint az atléta-mezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Jaj, erősek éhessége!
Evők duzzadt szájai!
Fogak megkopatlan kése!
Vérszín igazságai!
Jaj, ruganyos nászuk e föld
párnázott fém-vázain!
Jaj, szomorkás ámulásom!
Kirúgattatásaim!
Jaj, robogni s nem rohadni!
Jaj, vér mámora s szeszé!
Világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Ami van: el kell rabolni,
ami van: ezé s ezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását, belső
dörgését a vérnek.
Kint levél se csattan,
a világ elhallgat,
vadmadár a szívem,
valakiért jajgat.
Bolygó szemeimmel
keseredek érted,
ideszívlak hozzám,
gyújtva megidézlek.
Én lélegzem benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.
Te sem vagy fehérebb,
te sem vagy ártatlan,
édes elszánásban
nem vagyok páratlan.
Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!
,
Égi fénynek örökös lakója,
arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
Irgalomért hozzád menekedve,
rád csapódok én, fekete lepke.
Mindentudó, tudod, mi a vétek:
csíráztatta a te teremtésed.
Tündökletes vagy a Szentírásban,
tündökletes vagyok borivásban.
Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
céltalanul sose dáridóztam.
Drága szíved nincs megbabonázva,
az én szívem kiugrik a lányra.
Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,
dicsőséged erősödik attól.
Te a csillagvilágot átléped,
én magamtól s jövendőmtől félek.
Család s világ engem kitagadnak,
légy irgalmas, fogadj el fiadnak!
,
