Kései szerelem… Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra…
Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
fátyla.
Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
vágyja!
Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
ecsetje.
Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
esettje!
Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
megvert!
Kései szerelem koldússá teszi az
embert…
Forrás: magyar-versek.hu
Minden végtagunkkal összefonódva
az ősemberi csont- és izomcsomóba,
vérünk egymás vérébe oltva,
oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
nő-férfi, egy-test, együtemű két szív,
iker-lelkek reflexei,
közelből összevillanó szemek
lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
Mi tépte ketté ezt az egy-világot?
Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
bénultan és kihűlve,
dermedten elterülve,
jégszárnyasan, távolodón repülve
egy fekhelyünkről már kétféle űrbe:
étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
mint a nemtelen, meddő angyalok.
Külön-külön összekulcsolt kezünk
bocsánatért eseng: amiért nem vétkezünk,
s mert testünk gyatra újra fölidézni
az Éden valóraváltott
igéretét, s egymásnak újra megadni
a tegnap ízlelt pillanatnyi
örökkévalóságot.
Forrás: Szívzuhogás
Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
Fekete Vénusz.
Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
Fekete Vénusz.
Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,
Fekete Vénusz.
Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
Fekete Vénusz.
Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
ily lázas álom nem gyötört soha,
bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
uralkodik az éj úrasszonya.
Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
láttára elsápadnak a szívek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
szemébe hűs és forraló hideg.
A részeg éj sápadva tántorog künn,
kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
s dacolva dallal húzzuk az igát.
Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
és nincs erőnk széjjelszakítani.
Tekintetét, mit olykor porba hullat,
felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
és táncolunk, loholva, balgatag.
S én, a bolondok közt a legbolondabb,
a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szívem – egy nagy, vörös seb –
s eléje vágom maradék eszem.
(1907)
Forrás: MEK
Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
én ősapám, mert fáj, hogy létezem,
s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
feléd lóbázom csüggeteg kezem.
Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
kire kövér kenyérfa bólogat,
körömmel vakarod vörös szakállad,
s úgy képzelem, hogy véres a fogad.
Ó, első ember… Ó fájdalmak Kútja…
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
amelyből fájó sorsomat öröklöm.
Bár láthatnálak színről-színre téged,
hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.
Forrás: MEK
Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
zsivány! – sziszegi és megyünk tovább,
s mint a gyerek, akit véresre vertek,
isszuk az undor keserű borát.
Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
s az álmok álma csöndbe hull reája,
és játszani kezd elhagyott szívünkben
az életünk laterna magicá-ja.
Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
látunk karácsonyt, kávés reggelit,
és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
és a szemünk könnyekkel megtelik.
És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
és a sötétség járkál körülünk,
a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
halálosan magunkba merülünk.
Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
az életünktől borzadozunk által,
az egyik sír, a másik átkozódik,
a költőben fölreszket egy csodás dal,
és akinek egy pásztor volt az apja,
az messziről egy pásztorfurulyát hall.
Forrás: MEK
Rossz fiúk után a rossz lányokat
ismertem meg. Csak a tanyájukat
s a hírüket. De elég volt az is.
Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis,
úgy fájt a létük. Minden éjszaka
piros függönnyel, pokol ablaka,
világítottak. Egy szomszéd diák
a házukban agyonlőtte magát,
s rendőrség szállt ki. Istállószagú
s félig, mint a romlott tej, savanyú
volt a környékük. „Parancsnokuk a
vak mester s a fekete zongora”
– mesélték fiúk, a nagyobbak – „és
ha az rákezdi, előbb az egész
szalon, együtt, részegen…”, – valamit
mondtak még – „…azután összeteszik…”
– a többit már csak súgták. – Rémület
és undor rázott: őrültek ezek?
Forrás: DIA
A homlokodtól lefelé
ha jött érzékiség akármi,
egész testedben mindenütt
jó cinkosra tudott találni.
Milyen gyöngeség, hogy soha
nem volt olyan jó örömöd,
mint húsodat felejteni
más húsok ajkai között!
S nem nézed-e irtózva most,
hogy mily hiú és ostoba
a kedvek s nedvek részegen
üdvözölt paradicsoma,
a szép állat, amely nem is
szép tán, csak a te pokoli
kéjed önzése kényszerít,
hogy hízelegj s hazudj neki?
Minden ellenség, ami él,
és csak mint prédáját szeret;
mind csak győzelmének örül,
annak soha, hogy segített.
Sírsz, mert idegen láthatár
borul rád? Csoda kellene?
Mindig megbüntet valami,
ha rászorulsz valakire.
Harminc év van már benned; óh,
harminc év, mennyi gyötrelem!
Harminc év, mennyi bujdosás!
Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
Bújj el magadba, nyomorult:
egy még szent s tiszta, az agyad,
melyben a test számára csak
undor és megvetés maradt.
Füled és orrod szimatol,
megcsal, megoszt, elad a szád,
a kéz kinyúl, szemed bolond,
sajgó velőd csurranni vágy?
Ébredj! A piszok csalogat!
Vigyázz! Maradj a magadé!
Férfi, légy tiszta legalább
a homlokodtól fölfelé.
Forrás: DIA
Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
S eléje két szomoru árny suhan,
Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.
Az egyik a Francesca karcsu árnya,
Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
Védőn simul hozzá bús arcu párja,
S beszél az asszony, mézes alkony-órán
Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
Hogy fordult egyet a világ velök,
Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
Míg csókra összehajlott a fejök,
S hogy nem olvastak többet aznap este…
Forrás: MEK
Az Égből dühödt angyal dobolt
Riadót a szomoru Földre,
Legalább száz ifjú bomolt,
Legalább száz csillag lehullott,
Legalább száz párta omolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Kigyúladt öreg méhesünk,
Legszebb csikónk a lábát törte,
Álmomban élő volt a holt,
Jó kutyánk, Burkus, elveszett
S Mári szolgálónk, a néma,
Hirtelen hars nótákat dalolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Csörtettek bátran a senkik
És meglapult az igaz ember
S a kényes rabló is rabolt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Tudtuk, hogy az ember esendő
S nagyon adós a szeretettel:
Hiába, mégis furcsa volt
Fordulása élt s volt világnak.
Csúfolódóbb sohse volt a Hold:
Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyúság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Azt hittem, akkor azt hittem,
Valamely elhanyagolt Isten
Életre kap s halálba visz
S, íme, mindmostanig itt élek
Akként, amaz éjszaka kivé tett
S Isten-várón emlékezem
Egy világot elsüllyesztő
Rettenetes éjszakára:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Uram, én Jehovám,
Tudtam, hogy ölni nem szabad
S Káin megölte újra Ábelt:
Megöltem magamat.
El sem bujdoshatom,
Nem mostam meg véres kezem,
Nem vétkeztem, mikor gyilkoltam
És most sem vétkezem.
Nincs senkihez közünk
S Te nem adtál elég erőt,
Uram, hogy ketten legyünk eggyek
A te arcod előtt.
És föltámadt Káin,
Ki százszor többet szenvedett
S megölte önmagával együtt
Ábelt, gyermekedet.
E földön senki sincs,
Ki vádolhat halottakat,
Te sem, Uram, az Égben ott fent,
Bár ölni nem szabad.
Megöltem magamat,
Mert furcsák voltunk kettesen:
Fogadj, Jehovám, két-eggyünket
Értőn és kedvesen.
Forrás: MEK
