Fel-felriad az alvó,
A sötétbe fülel.
A harmadik kakas szólt,
A virradat közel.
Felül a vén az ágyban,
A vaságy nyikorog.
Mint Pilátus korában,
A föld is úgy forog.
A szívébe miféle
Bosszúság vájt fogat?
Bánkódni, mondd, mivégre –
Talán Péter miatt?
És nékem e világon
Ki volt a drága, szent?
Kit tagadott meg álmom,
Amíg az éj letelt?
Rést a hajnali ködbe
A kakas szava vág,
Elröppen messzeföldre
Völgyön, hegyormon át.
Baka István fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Emlékszel-e egy csúf madárra?
Hollók és varjak kósza népe
Így vallat éjről-éjre.
Emlékszel-e egy csúf madárra,
Egy véres, bűnös, vén seregélyre?
Nem láttam soha seregélyt én,
Gyönge, finom fióka-szárnyam
Ugy-e, hogy makulátlan?
Nem láttam soha seregélyt én,
Nem láttam én, jaj, sohse láttam.
Éjben, csókban, borban, szemétben
Tört szárnnyal én sohse loholtam,
Sebekkel, félig-holtan,
Éjben, csókban, borban, szemétben
Az nem én voltam, az nem én voltam.
Nem emlékszem a csúf madárra,
Valaki itt galambnak vélten
Járt helyettem a vérben.
Nem emlékszem a csúf madárra,
Újszülött vagyok, nem is éltem.
Előttem egy vén seregély járt
Bizonnyal gonosz, bűnös kedvben,
Dacolva, istenetlen.
Előttem egy vén seregély járt,
De én, ime, újraszülettem.
Pihés, fehér, szűzi galambként,
Aki nem küzd, sorsot nem vállal
Egy csúf seregély-árnnyal,
Pihés, fehér, szűzi galambként
Halok meg szép galamb-halállal.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem este és nem reggel,
te éjjel kettőkor születtél.
Már akkor sem hagytál aludni,
és hónapokig minden éjjel
kettőkor újra sírni kezdtél.
Nappal aludtál, éjjel bőgtél.
Talán ez volt a bosszú tőled…
Bosszú!
…amiért megszülettél,
pedig apádat már rég nem szerettem.
Nekem ráment az életem…
Hidd el, mindent csak érted tettem,
hogy neked más és sokkal jobb legyen.
Nem tudtam még, hogy romlandó az élet,
akár a gonddal főzött lekvár, vagy befőtt:
ha felhabzsoljuk, vagy eltesszük télre,
mindig, de mindig csak egy vége van…
Most menj! Elég volt.
Hagyj aludni végre…!
Forrás: Magyarul Bábelben
De hát mért nem voltál elég, ha így
szerettelek? – Lassan derült ki, hogy
mit értünk egymásnak: bűntudatom
sokszor hitte: jobb, ha bárhogy szakít;
a fájó üdv új fájdalmakba vitt,
s közösségünk így maradt zaklatott,
ideiglenes: kegyetlen kapocs
zárta gyönyörét és tiltásait.
Gyöngék, gyávák, bolondok mind a ketten,
nem bíztam benned eléggé, s te bennem;
a legnagyobb jó voltál életemben
és most mégis a kevésért siratlak:
minden kincs a kezdete volt csak annak,
mit bűneim benned eltékozoltak.
Forrás: Lélektől lélekig
Kirajzolódom végleg a világból,
mint csupasz falnak állított fogoly,
külön kezel, kivételes magányban
a tanuk nélkül dolgozó pokol.
Egy porcikám se bízná senki másra,
ha únja már, magam kezére ad,
s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
a két kezemmel, úgy és ugyanazt.
Ki itt találna rám e szörnyűségben,
és végignézné, mit is művelek,
nem hinné el tulajdon két szemének,
s egy szót se merne szólni senkinek.
Íly nyomorúság ugyan mire várna?
Mi hátra van, bevégzi egymaga,
hogy holta után is beléremeg,
meg-megrándul a hóhér kosara.
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
Soltész János emlékének
Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok, akiket a labancok
régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
hiába instálnád őt, hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefürészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt, sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
1935
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
„Egy jólnevelt kutya nem tesz rá kísérletet, hogy rávegyen, oszd meg vele az
ebédedet. Egyszerűen csak olyan bűntudatot ébreszt benned, hogy képtelen
vagy jóízűen enni.”
Forrás: —
Káposztát reszelt, rétesbe valót,
a torzsáért álltam oda,
s nem akartam érteni a szót –
azt mondta: fáj a feje, a foga,
de hiába mondta, s zavart volna el,
nem mozdultam – nekem a torzsa kell!
Váratlan kaptam egy pofont,
én hisztiztem ordítva –
s még egyet rám csapott.
S gyerek, ki ilyet még nem kapott,
a lisztet kiborítva
löktem rajta egy nagyot.
A reszelő megvágta –
láttam, egyik ujja véres,
nem sejtettem akkor, hogy
ez lesz az utolsó rétes.
Csak szótlanul húzta, gyúrta,
míg szanaszét szakadt darabokra,
s míg ép nem lett újra.
A padkára ültem szipogva.
Nagyapám odajött, s titokba`
adott egy csókot. – Gyere!
A kezemet húzta, de még
nem tudta, hogy mondja el.
Szorosan ölelt, s jöttek a szavak –
zokogtunk mindketten ott kinn,
a göcsörtös szilvafa alatt.
S a rétes illata bejárta lelkünk és a kék eget!
Nagyanyám kijött, észrevett,
s egyszeriben olyan árva volt!
Tudta, hogy nagyot vétkezett,
magához húzott, átkarolt,
s megcirógatott lisztes, vén keze…
Az volt az utolsó rétese.
Forrás: Lélektől lélekig
A favágók megölik a fákat,
és nem mondják Istennek: – Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
ha mondanák, úgysem értené meg!?
A fák sírnak, s rettentő haraggal
farkasszemet néznek még a Nappal
utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.
Mozdulatlan karjaikba zárva
pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak… – Őket úgy szerettem! –
Mondja már ki valaki helyettem!
Forrás: Lélektől lélekig
Gyenge voltam, s úgy zuhantam a földre,
Mint házfaláról hulló vakolat.
És ott maradtam összetört tagokkal,
A megfakult cseréptetők alatt.
Belém rúgtak, tapostak rajtam, fáztam.
És vártam! – Egyre vártam, hogy segíts!
S te nem hallottál mikor kiabáltam!
Százszor, ezerszer, újból és megint!
De én sem hallottam meg suttogásod!
Kérő-könyörgő szelíd hangodat.
Nem érezhettem gyengéd érintésed,
S megöltem lassan minden álmodat…
S a szégyen és a bánat egyre hajtott,
Lettem hazátlan gyilkos, vad fegyenc.
Egyszerre bíró, áldozat és hóhér.
– Szívedből messze űzött… idegen.
Forrás: Lélektől lélekig
