(Delphine és Hippolita)
Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
mig lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.
Zivatartól zavart szemmel úgy nézi tiszta
fiatalsága tünt egének messzijét,
mint fáradt utazó forditja sirva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.
Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.
Lábánál hangtalan – még rajta kéje láza –
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.
Térdein az erős szépség a gyenge mellett
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsú termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.
Keresi halovány áldozata szemében
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hálaéneket, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.
– »Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?
Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.
Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
úton ökörfogat megy kimélettelen…
Szivem, Hippolitám, forditsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!
Forditsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!«
S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolita:
»Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
de, Delphine, szivemet valami elszoritja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.
Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.
Mondd, ha tudod, okát különös zavaromnak:
mily titkos, ritka bünt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!’-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.
Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó-lángu máglyám,
és a pokol nekem teveled kezdetett!«
Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
– »Poklot a szerelem előtt ki emleget?
Örökös átok a hasztalan álmodóra,
kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bünt kevert!
Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem heviti béna testét
a vörös nap tüzén, amely a szerelem!
Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem…
Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!« –
mondta, s a gyermek igy kiálta rá naiv
fájdalmában: »Jaj, az örvényt már nyilni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!
Oly mély ez mint az ür, és úgy ég mint a vulkán.
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Furia szörnyü szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?
Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét.«
– Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
mely nem égből ered, kinban forogjatok,
és korbácsolva, más bünökkel, összevissza,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
őrjöngő lelketek semmise csillapitsa;
kéjeitek közül keljen a büntetés!
Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyu illatát beissza testetek.
Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
csavarja husotok vén lobogó gyanánt.
Távol az eleven világtól, elitélve,
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kisérve,
óh szent rendetlenek! s üldözve, fussatok!
