https://verskucko.com

Címke: Charles Baudelaire

  • Charles Baudelaire: Szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem,
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj e hanyag helyzetedben,
    amelyben meglepett a kéj.
    Künn a szökőkut, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe merítettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, melyet hően
    a gyönyörök villáma gyújt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bus bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Te kit oly széppé tesz az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.
    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: A zene

    Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
    hűs égbe sodorva,
    vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
    hab kósza bitorja.

    Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
    akár a vitorla,
    megtiprom a torló, hátas hullámokat,
    báj éj fedi sorra;

    érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
    fájdalmai járnak;
    vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,

    keblén a nagy árnak,
    visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
    nagy tükre ragyog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Őszi ének

    I–II
    (Szabó Lőrinc fordítása)

    1

    Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
    tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
    Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
    a fa, s visszhangosan dördül a kövezet.

    Visszajön az egész tél belém: vad robotban
    gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
    és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
    vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

    Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
    ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
    Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
    az ostromgép nehéz ütései alatt.

    S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
    hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
    Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van.
    A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

    2

    Szeretem hosszú zöld szemeid ragyogását,
    szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
    s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
    csak a napot, amely a tengeren ragyog.

    De azért légy anyám, szeress, hajolj szívemre,
    még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
    szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
    vagy őszi glória tűnő életemen.

    Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
    Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
    hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
    az őszutó szelíd és sárga sugarát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Az ékszerek

    Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
    testén sok zengő ékszerével várt rám,
    hódítóbban, mint a mór rableányok
    a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

    Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
    a drágakő s a nemesfém zenéltek,
    s én megszédültem, mert mindent imádok,
    ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

    A pamlagon engedte, hogy szeressem,
    s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
    s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
    ágaskodott és rázta, mint a partot.

    Szemével rajtam, készséges vadállat,
    új pózokat talált vágyunk hevében,
    és odaadást kevert bujasággal,
    hogy változatainktól nőtt a kéjem,

    s karja, csípője. Olajsima combja,
    haja, mely arcához hajolt keretnek,
    dereka, mintha hattyú nyaka volna,
    hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;

    talán mindez Rossz Angyal praktikája
    volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
    egyensúlyától, ki kristálysziklára
    kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

    és mintha Antiópé csípőjére
    emelné egy ephébosz felsőtestét
    s öle, mit domborműnek tárt elébem,
    és ajka, min fénylett a finom festék.

    A lámpa elhatározta: kilobban,
    nem világolt, csak a kandaló lángja,
    s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
    vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Tájkép

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
    mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
    s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
    hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
    Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
    a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
    a város száz torony- és kürtő-árbocát
    s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.

    Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
    és fent a csillagok születésére várva
    az eget szénfolyók útja csíkozza be
    és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
    Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
    s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
    ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
    s építek éjszaka tündéri várakat.

    És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
    látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
    csókos, madárdalos estét s reggeleket
    és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
    S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
    fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
    úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
    derűt akaratom maga hívja elő,
    s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
    a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Esti harmónia

    Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
    ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    járják az est legét a hangok s illatok;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!

    Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
    felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
    valcer bús dallama, epedés kába sodra!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.

    Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
    gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
    Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
    alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…

    Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
    gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
    Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
    Emléked mint arany szentségtartó ragyog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Visszaháramlás

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
    az önvád, szégyen, az unalom, rémület
    s a lidérces vad éj, amikor szívedet
    mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
    Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?

    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
    S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
    amikor pokoli sorakozót ver a
    Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
    Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?

    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
    melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
    mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
    mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
    Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?

    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
    s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
    leplezett borzadály a szem hódolata,
    melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
    Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?

    Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
    Dávid a vég előtt tavaszod erejét
    kérte volna, bűvös tested friss delejét!
    Én csak imáidat kérem haló szavammal,
    boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Találkozás egy ismeretlennel

    (Babits Mihály fordítása)

    A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
    Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
    suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
    emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

    Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
    görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
    a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
    szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.

    Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
    kinek tekintete lelkem újjászülötté
    igézte – az örök időn látlak-e többé?

    Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
    Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
    Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Az ember és a tenger

    Szabadság embere, tengert imádni hű!
    Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
    minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
    s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.

    Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
    szem és kar rásimul s felejti már saját
    háborgását szíved, figyelve ős zaját,
    mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

    Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
    ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
    tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
    A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

    És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
    kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
    jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
    óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!

    Fordította: Tóth Árpád

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig