Gyakorta a zene, mint tenger, úgy ragad,
hűs égbe sodorva,
vagyok, tág éteren vagy ködplafón alatt,
hab kósza bitorja.
Mellem előre dűl, tüdőm telin dagad,
akár a vitorla,
megtiprom a torló, hátas hullámokat,
báj éj fedi sorra;
érzem, hogy át meg át egy remegő hajó
fájdalmai járnak;
vihar és forgatag s lágy szél, lebegni jó,
keblén a nagy árnak,
visznek. – Máskor a mély, mint vad kínom fagyott
nagy tükre ragyog!
Forrás: Lélektől lélekig
I–II
(Szabó Lőrinc fordítása)
1
Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhangosan dördül a kövezet.
Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.
2
Szeretem hosszú zöld szemeid ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
csak a napot, amely a tengeren ragyog.
De azért légy anyám, szeress, hajolj szívemre,
még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
vagy őszi glória tűnő életemen.
Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó szelíd és sárga sugarát!
Forrás: Lélektől lélekig
Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
testén sok zengő ékszerével várt rám,
hódítóbban, mint a mór rableányok
a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.
Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
a drágakő s a nemesfém zenéltek,
s én megszédültem, mert mindent imádok,
ahol a csengés elvegyül a fénnyel.
A pamlagon engedte, hogy szeressem,
s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
ágaskodott és rázta, mint a partot.
Szemével rajtam, készséges vadállat,
új pózokat talált vágyunk hevében,
és odaadást kevert bujasággal,
hogy változatainktól nőtt a kéjem,
s karja, csípője. Olajsima combja,
haja, mely arcához hajolt keretnek,
dereka, mintha hattyú nyaka volna,
hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;
talán mindez Rossz Angyal praktikája
volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
egyensúlyától, ki kristálysziklára
kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;
és mintha Antiópé csípőjére
emelné egy ephébosz felsőtestét
s öle, mit domborműnek tárt elébem,
és ajka, min fénylett a finom festék.
A lámpa elhatározta: kilobban,
nem világolt, csak a kandaló lángja,
s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
a város száz torony- és kürtő-árbocát
s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.
Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
és fent a csillagok születésére várva
az eget szénfolyók útja csíkozza be
és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
s építek éjszaka tündéri várakat.
És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
csókos, madárdalos estét s reggeleket
és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
derűt akaratom maga hívja elő,
s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.
Forrás: Lélektől lélekig
Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjénszagot;
járják az est legét a hangok s illatok;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.
Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja…
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás,
az önvád, szégyen, az unalom, rémület
s a lidérces vad éj, amikor szívedet
mint papírt gyűri és markolássza a romlás?
Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
S a görcsös ököl, a keserű könny daca,
amikor pokoli sorakozót ver a
Bosszú, s erényeink őt rohannak követni?
Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak,
melyek, a menhelyek fakó kapuinál,
mint kivert had, amely csak a gyér napra vár,
mozgó ajakkal és vánszorogva megállnak?
Egészség angyala, tudod-e, mik a Lázak?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok,
s a vénség réme, az undok kín: hogy csupa
leplezett borzadály a szem hódolata,
melyből sokáig és mohón ittuk a lángot?
Óh, szépség angyala, tudod-e, mik a ráncok?
Boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal,
Dávid a vég előtt tavaszod erejét
kérte volna, bűvös tested friss delejét!
Én csak imáidat kérem haló szavammal,
boldogság angyala, óh, vidám, fényes angyal!
Forrás: Lélektől lélekig
(Babits Mihály fordítása)
A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
Mély gyászban karcsú hölgy, arcán szent szenvedéssel
suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
emelve ringatón a fodrot és szegélyt.
Nemes, nagy, ideges, lába szobor. Előre
görbedve, mint különc, ittam én, elbűvölt,
a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
szeméből, mely fakó ég, s viharok szülője.
Egy villám… s újra éj! – Óh, illanó csoda,
kinek tekintete lelkem újjászülötté
igézte – az örök időn látlak-e többé?
Másutt – óh, messze majd! későn! talán soha…
Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygok?
Te, kivel – s tudtad ezt! – lehettem volna boldog!
Forrás: Lélektől lélekig
De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
– Boldog, akinek épp ily baráti öröm
a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!
Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
– Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
fogjuk el legalább egy ferde sugarát!
De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
birodalma sötét, borzongó, iszapos;
sírok szaga kering a fekete homályban
s a mocsár partjain riadozva a lábam
kóbor varangyot és hideg csigát tapos.
Forrás: Lélektől lélekig
Szabadság embere, tengert imádni hű!
Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje,
minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne,
s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.
Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
szem és kar rásimul s felejti már saját
háborgását szíved, figyelve ős zaját,
mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.
Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irigyen őrzitek.
És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!
Fordította: Tóth Árpád
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
nehéz brokáttal átszövött
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
és kéjes butorok között,
hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
veszélyes tikkadásba zár,
s holt csokrok porcelán sirjaiból meleg láz,
a végső sóhajpára száll,
egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
élénk piros, csörgedező
vérét a vánkoson s a szomjas takarón át,
mely issza, mint aszú mező.
S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
s mely szemeink bilincse lesz,
a fej, sötét haja sörényes nehezével
s arany kövekkel ékszeres,
némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
nyugszik; és gondolattalan,
kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
az alkony fakósága van.
Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
szemérem nélkül tárja ki
a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
adott a természet neki;
egy rózsaszinü és aranycsikos harisnya
emlékül még lábán lebeg,
s a harisnyakötő villogó csatja pisla
gyémántja szemével rebeg.
E különös magány, e langyos, buja fészek,
és egy nagy arckép lankatag,
de szinte kihivó szeme valami részeg,
vad szerelemre vallanak,
rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
pokoli csókokkal teli,
hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
a bünt kedvtellten nézdeli.
Pedig ha elegáns soványságát e hullán
nézed a vállnak, és futó
vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
akár egy izgatott kigyó,
láthatod, hogy milyen ifju még! – Béna lelkét
s unalma-nyűtt érzékeit
a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
alig nyitotta meg nekik?
A vad himnek, akit nyugtatni eleven még
legforróbb csókod sem tudott,
igy koronázta meg vágyai végtelenjét
engedelmes, halott husod?
Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja
merev hajaddal, szörnyü fej,
ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
utolsó csókjait? felelj!
– Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
tömeg és kandi hivatal
szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
sirodban, mely semmitse vall;
Szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
formád kisérti álmait;
s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
hű lesz tehozzád a sirig!
