Címke: csalódás

  • Ady Endre: Sorsunk

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
    Lelkünk repül, száll, magával ragad,
    Bús aggodalmak mindhiába húznak.

    Csalóka álmok léghajóján
    A vihar szépen fellegekbe tüntet,
    Míg lenn a földön kárörvendő,
    Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Hogy nem várunk már semmit a világtól,
    Leroskadunk bánat terhe alatt,
    Szivünk mindenkit megátkozva vádol.

    Míg porba hullva megsiratjuk,
    Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
    Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
    Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

    Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
    Szivünk a vágyak tengerén evez,
    Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
    De egy zord erő küzdelemre készti.

    Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
    Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
    Míg sírba visz az önvád néma átka.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Élet helyett órák

    Énekek éneke így énekellek:
    Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
    Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
    Időben-siker, pénz, háború, béke
    S egy teljes asszony szive szívem mellett,
    Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak,
    Legjobb köntösim selymei fakultak
    S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.

    Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
    Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
    Hatvan királynő termeit lezártam:
    Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
    És íme, árva Libánus-fa ágyam,
    Ezüst, erős oszlopai remegnek,
    Gyüretlenek a bársony, puha leplek
    S homálya van az arany-mennyezetnek.

    Kinek az ínye olyan édességes,
    Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
    A messzi csillag miért olyan fényes?
    Miért fut el a csillag és a mátka?
    A hervadt ajak miért olyan éhes?
    Az én mátkám nem jön, hiába várom,
    Fussatok nők, termeitek kitárom,
    Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.

    Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
    Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
    S eláltatott hőse az akarásnak
    Most itt állok akaratlan, dermedtje
    Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
    Futó csillagok fényüket rám-szórták,
    Elkábitottak olcsó mandragórák
    S az Élet helyett nem jöttek csak órák.


  • Ady Endre: Az élet

    Az élet a zsibárusok világa,
    Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
    Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
    Megvehető akármi ritka kincs.

    Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
    Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
    Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
    A jelszó mindig: eladok, veszek!…

    Raktárra hordják mindenik portékát,
    Eladó minden, hogyha van vevő:
    Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
    Rajongás, hit, eszmény és szerető.

    Aki bolond, holmiját olcsón adja,
    Az okos mindig többet nyer vele,
    A jelszó: egymást túl kell licitálni,
    Ádáz versennyel egymást verve le!

    A szív az üzlet leghitványabb tárgya
    S eladják mégis minden szent hevét.
    Akad vevő rá, egymást licitálja,
    Hogy a holmit atomként szedje szét.

    Folyik a vásár harsogó zsivajban,
    Az egyik kínál, másik meg veszen,
    Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
    Kifosztott lélek zokog csendesen.

    Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
    Bolondok bizton, balgák szerfelett,
    Eddig az ő példájukat követtem,
    Ezután én is másképpen teszek,

    Lelkem, szivem kitárom a piacra,
    Túladok én is minden kincsemen…
    …De nincs erőm íly nyomorulttá válni,
    Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…


  • József Attila: ELMARADT ÖLELÉS MIATT

    Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
    ha feküdtem s anyám még odajárt.
    Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
    hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –
    nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
    vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
    De az még ostobább,
    hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

    Makacs elmulás tolja a világot
    maga előtt, mint bányász a szenet,
    melyet kifejtett, darabokra vágott.
    De mélyben, egyben él, aki szeret.
    Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
    káprázata volt, ami visszatartott,
    hogy míg a hold haladt,
    nem fogózhattam beléd azalatt?

    Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
    csak szálltam tehetlen, mint a kövek –
    s nem is uszhattam a sodorral szembe
    kedves öledben!… Hol volt az öled?…
    Mig itt hadart s hazudozott az óra,
    te fölbámészkodtál egy dobogóra
    s a szétterült ütem
    hálójában remegtél nélkülem.

    Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
    harisnyádon ha egy szem leszalad!
    Most szerelmünkből kivált s kellemedben
    egy ölelés örökre szétszakadt.
    Az a müvész pörölt az elmulással –
    tanuskodj néki! De velem, ne mással.
    Tudd meg már, mi a gond.
    Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

    1936. nov.–dec.


  • József Attila: NAGYON FÁJ

    Kivül-belől
    leselkedő halál elől
    (mint lukba megriadt egérke)

    amíg hevülsz,
    az asszonyhoz ugy menekülsz,
    hogy óvjon karja, öle, térde.

    Nemcsak a lágy,
    meleg öl csal, nemcsak a vágy,
    de odataszit a muszáj is –

    ezért ölel
    minden, ami asszonyra lel,
    mig el nem fehérül a száj is.

    Kettős teher
    s kettős kincs, hogy szeretni kell.
    Ki szeret s párra nem találhat,

    oly hontalan,
    mint amilyen gyámoltalan
    a szükségét végző vadállat.

    Nincsen egyéb
    menedékünk; a kés hegyét
    bár anyádnak szegezd, te bátor!

    És lásd, akadt
    nő, ki érti e szavakat,
    de mégis ellökött magától.

    Nincsen helyem
    így, élők közt. Zúg a fejem,
    gondom s fájdalmam kicifrázva;

    mint a gyerek
    kezében a csörgő csereg,
    ha magára hagyottan rázza.

    Mit kellene
    tenni érte és ellene?
    Nem szégyenlem, ha kitalálom,

    hisz kitaszit
    a világ így is olyat, akit
    kábít a nap, rettent az álom.

    A kultura
    ugy hull le rólam, mint ruha
    másról a boldog szerelemben –

    de az hol áll,
    hogy nézze, mint dobál halál
    s még egyedül kelljen szenvednem?

    A csecsemő
    is szenvedi, ha szül a nő.
    Páros kínt enyhíthet alázat.

    De énnekem
    pénzt hoz fájdalmas énekem
    s hozzám szegődik a gyalázat.

    Segítsetek!
    Ti kisfiúk, a szemetek
    pattanjon meg ott, ő ahol jár.

    Ártatlanok,
    csizmák alatt sikongjatok
    és mondjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti hű ebek,
    kerék alá kerüljetek
    s ugassátok neki: Nagyon fáj.

    Nők, terhetek
    viselők, elvetéljetek
    és sirjátok neki: Nagyon fáj.

    Ép emberek,
    bukjatok, összetörjetek
    s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

    Ti férfiak,
    egymást megtépve nő miatt,
    ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

    Lovak, bikák,
    kiket, hogy húzzatok igát,
    herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

    Néma halak,
    horgot kapjatok jég alatt
    és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

    Elevenek,
    minden, mi kíntól megremeg,
    égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

    s ágya körül,
    üszkösen, ha elszenderül,
    vakogjatok velem: Nagyon fáj.

    Hallja, mig él.
    Azt tagadta meg, amit ér.
    Elvonta puszta kénye végett

    kivül-belől
    menekülő élő elől
    a legutolsó menedéket.


  • VÁRNAI ZSENI Szerelem

    Messze, a kéklő üveghegyeken
    él egy madár, a neve szerelem.
    Topáz a csőre, és a két szemén
    rubintos tűzben szikrázik a fény.
    A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
    alatta ver forró piciny szíve
    és mint a villám lecsap hirtelen,
    fényből, viharból jön a szerelem!

    Már láttam egyszer, jött egy pillanat
    szívemre ült és hittem, itt marad,
    utána kaptam gyorsan és kezem
    átfogta csöppnyi testét melegen,
    vergődött, karmolt és az átkozott
    tenyeremben verébbé változott,
    szebbik valójá eltűnt, messzeszállt
    s talán már más szív fölött muzsikált.

    Elfogni őt, bezárni nem lehet,
    akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
    csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
    hogy utolérje azt a madarat.
    A színe, hangja mindig újra más,
    messzeszűrű, különös és csodás.
    Ott fönt lakik a kék üveghegyen
    az a madár, a neve: szerelem.



  • Arany János: A MÉH ROMÁNCA

    Ablak alatt
    A pünkösdi rózsa,
    Kezd egy kicsit
    Fesleni bimbója:
    Kékszemű lyány,
    Válogat belőle,
    Koszorúnak
    Holnap esküvőre.

    Reménykedik
    Egy kis méh az ágon:
    Szép eladó,
    Jaj, ne bántsd virágom!
    Ezt az egyet
    Magamnak kerestem,
    Alig hasadt
    Mikor eljegyeztem.

    Felel a lyány:
    Te bohó kis állat!
    Lelsz te rózsát
    Nem egyet, ha’ százat,
    Holnap is nyit,
    Holnap is eljössz te
    Csak ne kívánd
    Ami legszebb közte.

    Mond a kis méh:
    Szőke szép hajadon,
    Neked Isten
    Hű szeretőt adjon!
    Nem sok amit
    Kívánok tetőled:
    Ne szakaszd le
    Az én szeretőmet.

    Felel a lyány:
    Dehogynem szakasztom!
    Dehogy leszek
    E ne’kűl menyasszony!
    Koszorúmban
    Ezt fonom előre,
    Ugy vigyenek
    Holnap esküvőre.

    El se mondá,
    Nyult a szép bimbóhoz
    Hogy letörje
    A virágcsomóhoz.
    A szegény méh
    Rárepűlt kezére,
    Csókot adni
    Annak a fejére.

    “Hess te gyilkos!
    Ne bocsáss fulánkot:
    Leszakasztám,
    Vigyed a virágod.”
    “Szép menyasszony,
    Már nekem mi haszna!
    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta.”

    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta –
    Ezt a kis méh
    Keserűn mondhatta,
    Mert a szíve,
    Hiába parányi,
    Nagyon tudott
    A virágért fájni.

    S a leánynak,
    Hiába kiáltott,
    Szeme alá
    Üti a fulánkot;
    Szegény bogár!
    S maga haldokolva
    Félreült, egy
    Rozmarin-bokorra.

    Szép menyasszony
    Jajgat a sebével,
    Esküvőre
    Sem mehet szemével:
    Holdfogyásig
    Dagadt lőn a tája…
    Azalatt meg
    Elhagyá babája.

    (1847)