Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,
az a bizonyos merev tekintet,
mely szigorú, akár a nap,
és berajzolja komoran
és ugyanakkor fényesen
a vágóhidak és a földi királyok
színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek,
egyedül eme pillantások
méltóak észrevenni a halált
és a virágok átöltözködését.
Egyedül
ők tudják elkiáltani
a világ minden bánatát, és egyedül
ők tudják elhallgatni Isten titkát
szemközt a lincselő tömeggel.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Kislánykoromban a gúny s a feszült
igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
A szerelemnek hívott tévelygések,
a kín horga, min vágy volt a csali,
és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
vagy zaj van, az Istent nem hallani.
Mi jöhet még? A lassú szétesés
sejtről sejtre. A kíméletlen gének
sodornak már a végső csönd felé,
míg hallgatom a szívverésem. Félek.
(Túl mindazon, de innen mindezen
mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.
Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos…
Forrás: ma – Magyar versek
1
Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.
Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
2
Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.
3
Je n’ai point de theme,
excepté que je t’aime –
költeni csak ezt tudtam,
mert mindig elaludtam,
hisz annyiszor öleltem,
ahányszor rája leltem.
Szemüveg volt az orrán,
az alól nézett énrám
s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
Szivemben bizony kín dult,
mikor a vonat indult,
de nem sokat merengtem –
esett, hát hazamentem.
Száz gramm dohányt hagyott rám,
hogy legyen cigarettám.
S nem álmot, hanem alvást.
Nem látjuk többé egymást.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
József Attila, Balatonszárszó, ősz, vihar, szerelem, csónak, hullám, emlék, búcsú, Balaton
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.
Alálebegnek a fogasról
ruháim, mint kísértetek,
kísértetei nappali magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos…
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Valami örök tovasuhogás,
valami csöndbe, puha végtelenbe,
valami tegnap, mely mintha ma lenne,
valami vízalatti ragyogás,
valami messze, panasznéma gyász,
valami jaj, melynek már nincs keserve,
valami vágy s a vágy tilalma benne,
valami könnyű, szellőhalk varázs,
valami, ami nem is valami,
valami még kevesebb, az, ami
valami tűntén kezd csak sejleni,
valami lassú, árnyhűs rejtelem,
valami, ami újul szüntelen,
valami gyors, lőtt seb a szívemen.
Forrás: DIA
Most hát pihenjünk:
leszerelnek a megvert
hadseregek,
szünetelnek a vándormadarak
légijáratai, megállnak
a leggyorsabb gyorsvonatok, és
majd csak lenyomja lázainkat
orvosunk, a reménytelenség.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál;
nézd: Polyphemos megvakult:
nincs már szüksége monoklira,
hogy udvaroljon Theokritos
szép lányainak; mindenfelé
sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond
a kereskedelem előnyeiről, függöny után
alszik a hang húrban, fuvolában,
befelé fordultak a távcsövek
s végül
legkedvesebb halottaink fölött is
eloltjuk a gyertyákat.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál
s a halál a lélek ágya:
párnája feledés,
takarója csönd
s megbékült álma maga az isten.
Forrás: DIA
Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, – s cellája küszöbén.
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság.
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
Forrás: MEK
Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.
