https://verskucko.com

Címke: Csorba Győző

  • Csorba Győző: Őszi kérdés

    Megtágul ismét a tömött
    világ. Ágbogaik között
        egyre nagyobb darabokban
        őrzik a fák az eget.

    A végtelenből jő a szél,
    szárnyán madár és holt levél,
        messze röpülnek a széllel –
        lankad a nyári verő.

    Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
    vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
        szürke ború a szívedben,
        hallgatod énekeit.

    Volt egyszer pártod és hadad,
    most itt tűnődöl egymagad –
        ó, nem elég, ha szeretnek,
        hogy te szeress, az a fő.

    Sötét-hajú, mi lesz veled,
    ha majd az ősz benned temet,
        benned alél el az élet,
        száll a levél, a madár?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Hogy példa is lehessünk….

    Ha már egyszer kiváltál milliárdok
    félelmes nyüzsgéséből ha kemény
    léptekkel utamba kerültél
    ha már egyszer én is oly biztosan
    vártalak mint ki régtől tudja jöttöd
    ha már a rendhez tartozik találkozásunk
    (és mennyi sok minden történt ezért:
    fűszál csillag hold nap békék hadak
    lettek mozogtak dúltak múltak el):
    legyünk hívők szilárdak béketűrők
    hogy példa is lehessünk másokért.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Biztató

    Hát ha nincs kivétel, mért félsz? –
    Nem könnyekért, örömekért élsz.
    A lélek magánya ha nő is,
    a test lassan megfészkelődik,
    s a hajló ív hízó homálya
    a zárt kart és combot kitárja.
    Amint megérted egyre jobban,
    hogy mankód s nem marsallbotod van
    s neked, nekünk, mindegyikünknek,
    amint lényed mélyebbre süllyed
    az érzékelhető anyagba:
    úgy lelsz másokra és magadra;
    úgy mozdul szádon, nő az ének
    csöppjévé hangok tengerének,
    s úgy hullsz majd – céljaid betöltve –
    csírát rejtő magként a földbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: SZÓLALJ MEG BENNEM!

    Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
    nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
    nem törődsz velem, Istenem,
    sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
    bomba aluvó vízek mélyein.

    Tornyosodik a bűn a szivemen,
    és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
    normáim elmentek veled,
    nincs már külön a sáros és a tiszta –,
    elkeveredtek bús hiányodon.

    Szorongok, mint vihar előtt a föld:
    lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,
    minden dörgésnél rémesebb,
    ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
    – a halott anyák hallgatnak csak így.

    Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
    mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
    törődjél velem, Istenem!
    mindegy: veréssel vagy simogatással,
    csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Csorba Győző művei)

  • Csorba Győző: Hozzád mindenkiért

    A bőröm vágyó kézhez érni,
    a számra szomjas szájhoz érni,
    a szómra szomjas fülbe szólni,
    a vágyam vágyó ölbe hullni – –

    Három milliárd idegent
    gondommá te varázsolsz.

    Ha veled a poklokra szállok,
    akkor tudom, mi másnak a pokol.
    Ha veled az egekbe szállok,
    akkor tudom, mi másnak az ég.

    A testeden szétránduló iszony,
    a testedben szétáradó öröm
    a katekizmusom.

    Tőled tudom:
    „Azért vagyunk e földön, hogy aki
    szintén e földön van, segítsük élni.”

    Lám, ha éjszakánkint
    álmod útvesztőiben
    el-nem-érhetőn bolyongsz,
    fázom, hiába rántom állig paplanom.

    Fényeim, árnyaim,
    tükrözd hűségesen,
    visszhangozd lényemet!
    Ne engedd soha a magányt szívemhez!
    A dögvészek dögvésze ő.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Áldottak az éjszakák

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek.
    Külön vagyunk, határaink
    tiszták, nincs senkinek

    velünk érintkezése. Mint
    a sürgönypóznák, hogyha a
    drótjuk szakadt, nem küldenek
    s nem kapnak tétova

    jelzéseket a tág világ
    felé s felől. – Csak száz s nehány
    kilométerre vagy, de ha
    ezerre lennél vagy nehány

    méterre, mindegy volna, mert
    erős a fény és visszatart;
    és nem jöhet közel
    a messzi part. –

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek,
    de áldottak az éjszakák:
    lágy kapcsoló-közeg

    a dús sötét. Az ég meleg
    és roppant nagy kosár,
    és minket, mint ma-kelt
    csibéket összezár

    pihés ölén. A sürgöny-
    póznának számtalan
    új drótja nő, és érzem:
    már nem vagyok magam.

    S határát vesztett testem
    és tested szétterül
    a sűrű légbe, s itt vagy
    a bőrömön belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Alázat

    Szeretném elmondani végre egyszer,
    mi vagy nekem. –
    Megcsöndesedtem, nem verekszem
    többé, várom türelmesen,
    hogy gazdag terveit betöltse
    életemmel a szerelem.

    Fáj a hiány szívemben, restelem,
    hogy ember így vagyok,
    hogy lelkemen és testemen
    a csonkaság sajog –
    de rendelés ez, jogerős ítélet,
    nem lázadok.

    Nem lázadok, csak mentem magamat,
    ahogy lehet,
    csak illő társamat
    fürkészem a hiú magány helyett,
    aki ölében és kezében
    ajándékot számomra rejteget.

    Szeretném elmondani végre, végre,
    mi vagy nekem –
    hát így terelt hálóm elébe
    a gondos szerelem,
    hogy fönnakadva gyönge szálain,
    maradj velem.

    Tőled már a viharok elszaladtak;
    szelíd verő
    fényezte békés vonalát utadnak,
    a nyugalom, e fő erő
    lengett lényed körül,
    mint sérthetetlen levegő. –

    Szél támad, és elvinni készül,
    emelgeti a szoknyád,
    beteg vagyok a rettegéstül,
    zokogva borulok rád:
    úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
    szökni-akaró foglyát.

    Ijesztenélek a világgal:
    mi lesz, ha nem véd
    az én hűségem? kis virágos ággal,
    mi lesz veled? – károdra tennéd.
    Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
    romjaimon tekints szét!

    Szél támad, és elvinni készül –
    nyomaidon bedől
    az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
    többé se ég, se föld,
    mindenfelől a hiány szakad rám,
    – te óvsz mindenfelől.

    Szeretném elmondani végre egyszer,
    mi vagy nekem,
    most, amikor már húzódol, menekszel,
    s nehéz fejem
    horgadva várja: koszorúzza meg már
    a szerelem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző – Szerelem

    Tompán-derengő arcát, melyet alvó vágyai csöndes
    izzása enyhén-rózsaszínre festett, fölemelte a napba.
    Halvány ráncai árkából illanva suhant el a ritka homály,
    s széthullt a tetőtlen lég egyforma-szövésű rétegein, míg
    boldog közönnyel hullámlottak körötte és fölötte.

    Ott állt sugaras jelként, haja fészkei csillagok apró,
    szúrós fény-bogait ringatták, dús pillái alól
    lassu csapásokkal szállalt a mezőkre a nyár.
    Látta az összegyűrődő órák titkait, ízeiben hallotta a hangok
    égi beszédét, melyre a fül süketen tárul.

    Vállai hajlásán villám cikkant, delejes tűz lobbant
    gazdag melle iker-kúpjai közt, akaratlan
    pillantásától hegy-tömbök porlottak darabokra. –
    Ott állt sugaras jelként, ragyogó szeme-tükrén
    biztos bölcsesség égett, – több és kevesebb a tudásnál,

    ott állt, és a kezét felütötte a nyugtalanul-mozgó levegőbe,
    mely szinte bírhatatlan-édes zizegéssel fonta körül –
    s az éjbe-zuhant évek szűk alagútjain át
    gőzölgő lihegéssel utánad iramló
    rémet diadalmas mozdulatával a semmibe űzte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.

    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. —

    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Lélektől lélekig