https://verskucko.com

Címke: Csorba Győző

  • Csorba Győző: Bumeráng

    “Ha majd öreg leszel…” Ronsard… agyon-
    csépelt szöveg mint Villoné is: “Adnád
    szívesen majd de koldusnak se kell
    amit most megtagadsz”

                                     Lágy vagy kemény

    fenyegetések s roppant ostobák
    ne hallgass rájuk -: önvigasztalások

    Légy kíméletlen s önző gyűjtsd a mézet
    ne nézd hogy az a másik… Rágja szét
    párnáját kínjában a szerelem

    nem irgalmasság rakd tele a mézes
    bödönt s ha majd keserű lesz a szád…

    Mert Ronsard Villon… az nem érdekes
    de keserű lesz mindenképp a szád
    ha majd öreg leszel ha az leszel
    és hogyha már a koldusnak se kell
    amit most (mondjuk tőlem) megtagadsz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: HÓ-HIVOGATÓ

    De jó volna ha volna
    ha hó hullna halomba
    ha már fű sincs levél se
    betakarna a tél mindent fehérbe

    Kétkarácsony utolján
    ünnepnapok kihunytán
    fakó végén az évnek
    de jólesne kevés derű a szívnek

    Hét álló nap havazna?
    Ha tenné is mi haszna?
    A hó alól csak-újra
    az a csúf sár a hó alól kibújna

    Kevés derű mi lenne?
    Szépségtapasz a sebre
    Alatta mint előtte
    ami sajgott úgysem engesztelődne

    Azért mégis ha így is
    ha ez csöppet segít is
    de jó volna ha volna
    ha a friss hó falut-várost bevonna

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: TÉL, ABLAKBÓL

    Hová bújtak a madarak? Üres
    az ég, a tv-antennák keresztjei,
    mint agyag-szobor-vázak, amiket
    egy szobrász ott felejtett.

    Vázak… A kert is csupa váz, csupa
    meztelenség, a tekintet kopog,
    mikor hozzájuk ér, a pára-
    bolyhokat is kisöpörte a szél.

    Kemény lett a világ, kegyetlen,
    szemérmetlen – rendőri hullakamrák
    célszerűségével berendezett.
    S ó mennyi az ismeretlen halott!

    Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
    lepleivel, csecsebecséivel
    enyhítse e világraszóló,
    irgalmatlan őszinteséget.

    Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
    a saját és az idegen lakájok,
    kik fülbesúgó széptevéseikkel
    az állhatatlant megzavarják.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: MOZDULATLANSÁG

    A levegő most megmeredt,
    mint a kocsonya vagy a jég.
    Ha kézzel ráznám meg a fát,
    se moccantaná levelét.

    Hangok, miket a villamos
    ver vagy a döcögő kocsik
    vagy játszó gyermekek hada,
    mely százrétűn kiáltozik:

    úsznak a csönd-víz tetején,
    s bukkannak, buknak, mint a nagy
    tavak tetején zuhogó
    napban a jókedvű halak.

    A levegő most megmeredt;
    nem lélegzik a föld, az ég.
    Úgy megmeredt a levegő,
    mint a kocsonya vagy a jég.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Ünnep előtt

    Csak lassan múljék, sok időm legyen
    fölkészülni: maga a készülődés
    az is jó, s készen lenni jó ugyancsak.
    Évente több a vendég messziről
    s közelről egyaránt, illik tanulnom,
    hogy valóban tisztességgel fogadjam
    a társaságot.

    Nem csekély dolog,
    hogy gyermekcsapatoktól vénekig
    annyian érkeznek, nem is tudom,
    élők-e még mind, mert mind élni látszik,
    s mind jókedvű és jóakaratú,
    az ünnep örömétől csillogó.

    Csak lassan múljék, hisz jobb is talán
    a várás, mint a beteljesülés.
    Advent… Ó, mennyi holmimat kinőttem
    s ledobtam… ezt még nem, sőt még nem is
    kényelmetlen… Érzelgősség? Öregkor?

    Fehér a kert, áldom, fehér a város,
    áldom, s elindulok titokzatos ösvényeken
    (kint? bent? milyen irányban?)
    jutok melegbe, fenyőszagba, gyertya-
    fénybe, s remélt ajándékokhoz is.

    Fehér a kert, a város is fehér,
    s elindulnak szintén felém seregben
    lábak és tárgyak. Advent. Nem tudok
    semmit, de mindent könnyen elhiszek.
    Kell a meglepetés, kell, kell az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Őszi kérdés

    Megtágul ismét a tömött
    világ. Ágbogaik között
        egyre nagyobb darabokban
        őrzik a fák az eget.

    A végtelenből jő a szél,
    szárnyán madár és holt levél,
        messze röpülnek a széllel –
        lankad a nyári verő.

    Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
    vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
        szürke ború a szívedben,
        hallgatod énekeit.

    Volt egyszer pártod és hadad,
    most itt tűnődöl egymagad –
        ó, nem elég, ha szeretnek,
        hogy te szeress, az a fő.

    Sötét-hajú, mi lesz veled,
    ha majd az ősz benned temet,
        benned alél el az élet,
        száll a levél, a madár?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csorba Győző: Hogy példa is lehessünk….

    Ha már egyszer kiváltál milliárdok
    félelmes nyüzsgéséből ha kemény
    léptekkel utamba kerültél
    ha már egyszer én is oly biztosan
    vártalak mint ki régtől tudja jöttöd
    ha már a rendhez tartozik találkozásunk
    (és mennyi sok minden történt ezért:
    fűszál csillag hold nap békék hadak
    lettek mozogtak dúltak múltak el):
    legyünk hívők szilárdak béketűrők
    hogy példa is lehessünk másokért.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Biztató

    Hát ha nincs kivétel, mért félsz? –
    Nem könnyekért, örömekért élsz.
    A lélek magánya ha nő is,
    a test lassan megfészkelődik,
    s a hajló ív hízó homálya
    a zárt kart és combot kitárja.
    Amint megérted egyre jobban,
    hogy mankód s nem marsallbotod van
    s neked, nekünk, mindegyikünknek,
    amint lényed mélyebbre süllyed
    az érzékelhető anyagba:
    úgy lelsz másokra és magadra;
    úgy mozdul szádon, nő az ének
    csöppjévé hangok tengerének,
    s úgy hullsz majd – céljaid betöltve –
    csírát rejtő magként a földbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: SZÓLALJ MEG BENNEM!

    Verembe nem döntsz, hegyre sem emelsz,
    nem hajtogatsz, mint friss-kezű szellő a nádat,
    nem törődsz velem, Istenem,
    sorsom mélyén hallgatsz, mint föl nem robbant
    bomba aluvó vízek mélyein.

    Tornyosodik a bűn a szivemen,
    és már csak tompán érezem: mi bűn, mi nem bűn,
    normáim elmentek veled,
    nincs már külön a sáros és a tiszta –,
    elkeveredtek bús hiányodon.

    Szorongok, mint vihar előtt a föld:
    lapulok, bújok, pislogok csönded szemébe –,
    minden dörgésnél rémesebb,
    ijesztőbb minden cifra átkozásnál,
    – a halott anyák hallgatnak csak így.

    Szólalj meg bennem, régen-hallgató!
    mozgass meg, légy szél, szél, ami voltál is egyszer,
    törődjél velem, Istenem!
    mindegy: veréssel vagy simogatással,
    csak érezzem, hogy van hozzám közöd.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Csorba Győző művei)