Szép, lankadt novemberi gally,
jó bánat tiszta, lassú míve,
kiről levált a röpke raj
s alatta hajló, száraz íve
maradt hűs, haldokló kezeknek,
magánnyal dús és koldus ág,
melyen csak emlékek rezegnek:
elvégezett szomorúság! –
miért vettelek észre ma
talán először életemben,
mint sokszor elhadart ima
szavát, amely az értelemben
tartalmat nyer és felvilágol?
Miért nincs más rajtad kívül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihűl?
Forrás: arcanum.com/hu
Madár zeng s villan az égen
fut árnya sötéten a réten
fent tűzben két lila szárny ég
lent hamuszürke az árnyék
Röghöz tapad életem – ó jaj
szállni be bús örök óhaj
örök de örökre hiába
embernek földön fut a lába
Valahol fent két lila szárny ég
rohanok mord és hideg árnyék
botladozom magam összesebezve
messzire messzire – messze
Ó merre száll az a langy dal
az a fényes mennyei angyal?
kinek lila szárnya ragyog
kinek én csak az árnya vagyok.
Forrás: arcanum.com/hu
A „Reményhez” című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.
Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.
Megmozdul a szellő,
porladt rokonok
melléből lehellő –
zizeg a homok,
zizegnek a lombok
és amerre látsz,
hajladozva bólog,
reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben,
hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
fekhelye vagyon,
teste réges-régen
homok, dudva, gyom.
Minden ismerősid
rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
kollégium-falak,
zargatták a költőt
morc professzorok,
átkokat üvöltött
mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár,
veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
sebhedt szívedet.
Ám a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag. –
Mint eb, kit a gyatra
gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
a halál előtt,
itt hulltál romokba,
mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
lázas testedet.
Merre leng a lelked?
– szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
megvert magyarok,
kikre ordas gondok
szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
ülik körbe, lásd:
akit senki sem vigasztalt,
adj vigasztalást!
Etess meg ebéddel,
adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
bölcs magyar halott!
Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:
„Halld beszédem imhol.
Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
és ha már megölt
és ha házad, ólad
füstölgő romok
s fut a föld alólad,
mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
tartja a kezét,
ölelik, csittítják
izmos és kerek
karjukkal, szorítják
szívós gyökerek.
Halld: a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
s napnyugtáig érsz,
százszor elbúcsúzol,
százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.
Menj haza akácul
s ha nyugodni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
több már el se fér,
millió halott és
milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
míg el nem szalad,
szőjétek keményen
újra át meg át
s megkötött fövényen
játszik unokád.”
Elhallgat a szózat.
Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Beborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.
Forrás: arcanum.com/hu
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevű éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
…Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.
Forrás: arcanum.com
Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.
Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.
Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.
Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.
Némák a mérföldkövek.
Titkon, amit mindük észrevett,
kajánul
rejtik:
Csalódnak a vándorok.
Keresztezték egymást balgatag
útjaik
régen.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
Fáradt-szelíden megy a Szépség –
Felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.
Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.
Hideg sírással jön az éjjel –
A vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.
Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?
1926
Forrás: MEK
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. –
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. –
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. –
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
Forrás: fb – szeretem a verseket
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
Fehér a szántás, fehér a vetés,
fehér a ház, a sövénykerítés,
fehér a sírás és a nevetés.
Minden, minden fehér!
S akkor vadul, komoran
tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, –
az első hóba beleterpeszkednek
az első varjak.
Forrás: Minden napra 1vers
A kályha tüze pattog. Körbe kába,
nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
s valami titkos vágytól ösztönözve
bámulnak ki a csöndes éjszakába.
Valaki kell, hogy szívüket nyűgözze
és babráljon az özvegy nők hajában
és megcsókolja mind, aki hiába
gondol vissza tavaszra, nyárra, őszre.
Forrás: Minden napra 1vers
Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé – :
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.
Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
mint kérdéseink fehér másai:
lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
Régi kisgyerek… régi Mikulás…
Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
tavasz várása, csókos szerelem,
kevesebb küzdés, több boldogulás,
örökös nóta csengése a számon –
Elhozza holnap mind a Mikulás!
…és reggel, – reggel üres volt az ablak,
hóval párnázott hideg, befagyott,
– és megértettem: meghalt a varázs…
A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
semmit sem hoz a régi Mikulás.
Forrás: Versek mindenkinek
dsida jenő, mit hoz a mikulás, mikulás, csalódás, elmúlás, gyermeki hit, tél, 1925
