Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.
Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamtól
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből.
Forrás: Lélektől lélekig
Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.
Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
– szárnyak lettünk egymással.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
mint vándor, ha menedékért könyörög
éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.
Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
ilyen két testvérszirma egy virágnak
sötét szemed az én szememhez hasonló
szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.
S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
ott vagyok álmodban s az enyémben te
egyazon tengeren ring velünk a bárka
egyazon csillag ontja ránk sugarát.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha szólok hozzád csak azért hogy halljalak,
Ha téged hallak bizonyos az értelem.
Ha mosolyogsz csak azért hogy még jobban elboríts,
Ha mosolyogsz a világ tárul ki elém.
Ha átölellek csak magamat folytatom,
Hogyha mi élünk minden csak örömöt ad.
Ha elhagylak egymást idézzük azzal is,
S elválásunkkor is találkozunk.
Forrás: Lélektől lélekig
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel –
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorít, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol… – S te soha
engemet?
Forrás: Szeretem a verseket
Férj, feleség nagy fürészt rángat,
lovagok így párbajoznának.
Bevág a férfi – hátradől, de
lendül a kis nő már előre.
Nincs pissze sem köztük haragnak,
deresén csak ágfa jajgat.
S nyög, hogy feje lehull a mélybe,
utána válla, törzse, térde.
Fent foly a munka küzdve-kérve
a szerelem gyors ütemére.
S már a fa-halmot csecsemőknek,
látom a kis párt ős-szülőknek.
Vivás és harc, halál a munka,
s lám, a világot szűli újra.
Oh, hogyha mint ők, párba állva,
a nemzet is mind így csatázna.
Jő-megy a fürész könnyű kedvvel,
noha vasból van, noha fegyver.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
mert a testet felöltöztette a másik test,
amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
hogy nincs más, csak két szép emberi test
párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
hanem egy törzs két kiágazása,
fel s lehimbáló végtelensége.
Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
hanem az egész emberiséggel egyesült.
Forrás: —
Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra
meg újra, összetartva s összeszokva,
végigjárhassuk napi útjainkat,
s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
a másik kéz lekapcsolja a villanyt,
s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
a másik láb a testet megtámasztja,
s mit egyik szem lát, azt látja a másik
kora reggeltől késő éjszakáig,
ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
akárhová: ott is magunkra lennénk.
Forrás: Szívzuhogás
