Címke: egység

  • Percy Bysshe Shelley – A szerelem filozófiája

    Forrás folyóba ömlik,
    folyó az óceánba;
    az egeknek folyton özönlik
    vegyülő suhogása;
    magány sehol; isteni jel
    s rend, hogy minden tünemény
    keveredjék valamivel –
    Mért ne veled én?

    A hegy csókolva tör égbe,
    habot hab ölel, szorít, átfog;
    egymást ringatva, becézve
    hajlonganak a virágok;
    a földet a nap sugara,
    a hold a tengereket:
    minden csókol… – S te soha
    engemet?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Illyés Gyula: Férj, feleség…

    Férj, feleség nagy fürészt rángat,
    lovagok így párbajoznának.
    Bevág a férfi – hátradől, de
    lendül a kis nő már előre.
    Nincs pissze sem köztük haragnak,
    deresén csak ágfa jajgat.
    S nyög, hogy feje lehull a mélybe,
    utána válla, törzse, térde.
    Fent foly a munka küzdve-kérve
    a szerelem gyors ütemére.
    S már a fa-halmot csecsemőknek,
    látom a kis párt ős-szülőknek.
    Vivás és harc, halál a munka,
    s lám, a világot szűli újra.
    Oh, hogyha mint ők, párba állva,
    a nemzet is mind így csatázna.
    Jő-megy a fürész könnyű kedvvel,
    noha vasból van, noha fegyver.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ágai Ágnes : Jegyzetek Erosz partjairól

    Vetkőzz le, mondta, mindent egészen, ez természetes,
    ő is vetkőzött, dobta le a ruháit csakúgy, persze
    mindent egészen, ahogy ez természetes, és egy pillanatig
    furcsa volt csupaszom, olyan védtelen, olyan más,
    kellett egy kis idő, hogy azonosítani lehessen,
    csak amikor egymásra gördültek, és a csupaszság eltűnt,
    mert a testet felöltöztette a másik test,
    amikor az ujjaik elindultak a hajlatok szánkódombjain
    olyan természetesen, ahogy a virág ki- meg szétnyílik,
    amikor csókíze lett a testnek, és a testrészek
    külön kis köztársasága befogadta az átutazót,
    akkor lett valóban természetes, hogy magába honosítja
    a beléköltözöttet, hogy megbillennek az arányok,
    rázkódik a lég, és az idő széthullik darabokra,
    hogy nincs más, csak két szép emberi test
    párzó ritmusa, tánca, már nem is kettő,
    hanem egy törzs két kiágazása,
    fel s lehimbáló végtelensége.

    Ez hát az, gondolta, és örült, büszke volt magára,
    hogy pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy természetes,
    és már nem csak ővele, aki nem is volt külön lény,
    hanem az egész emberiséggel egyesült.

    Forrás: —

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Markó Béla: Győzelmes együttlétünk

    Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
    egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
    szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
    elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

    meg újra, összetartva s összeszokva,
    végigjárhassuk napi útjainkat,
    s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
    a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

    s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
    a másik láb a testet megtámasztja,
    s mit egyik szem lát, azt látja a másik

    kora reggeltől késő éjszakáig,
    ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
    akárhová: ott is magunkra lennénk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.
    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc – Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part, s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek, és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
    hunyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Váci Mihály: Két szárny

    Még alig emelkedő gondolatnak
    vagyunk mi egy-egy szárnya,
    lehullna ez az égre szálló madár,
    ha a két szárny elválna.

    Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
    nem szállhatunk, csak mind a ketten
    szívverésnyire pontos
    egy ütemben.

    Száll hát velem
    egy rezdülésű szárnycsapással.
    Hullongó tollak voltunk egyedül,
    – szárnyak lettünk egymással.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979