Balzsamoztak az akáclevelek,
miket homlokod felövezni téptem,
nyugtalan cipőd ragyogott fehéren,
egész esténket bájjal töltve meg.
Eros szavára vetkőztettelek:
szoknyácska, nyílj meg! S diadalmas kéjem
sóhaja izzón csípőid hevében,
nyögte a vén pad férfi-kedvemet.
E szürke estén éledt újra itt
az örök tavasz… S az árkocska, mit
a fáradtság vont szemeid alatt,
a félhomályban olyan volt, akár a
tavaszban egy kis könnyű fecske szárnya,
mely nézésed varázsán fönnakadt.
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten, egyedül,
mint két ujjam,
mint a mutató s a középső,
mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam,
mindenki nélkül,
mindig együtt,
egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam,
olyan, olyan egyedül-együtt
szeretve, játszva, ölelve
Éjjel-nappal, reggel-este
összefonódva, mindenütt együtt
Pörlekedve és feleselve
de mindig, mindig egy irányba
s tán nem is tudva, nem is sejtve,
az okát, célját meg sem értve,
valami belső ihletésre,
tán génjeink parancsszavára
szállunk-szállunk egy ismeretlen
egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van,
röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
csillagfényes égen, ékes V alakban.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bükki kirándulás emlékére
Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak – s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.
Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt – nem volt több óhaja.
Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, –
De más az útja hét magyar hajónak.
Forrás: Lélektől lélekig
Késünk kenyerünkből
egyenlő két karajt nyes.
Hol a poháron ajkad nyoma,
ott iszom a második kortyot.
Járj az én cipőmben!
S télen a te köpenyed
melegít engem is.
Sírunk egyetlen szemünkkel,
s este bezárjuk az ajtót,
hogy egyedül legyünk. Ha alszunk,
álmaink összetevődnek.
(Jánosy István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten, egyedül,
mint két ujjam,
mint a mutató s a középső,
mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam,
mindenki nélkül,
mindig együtt,
egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam,
olyan, olyan egyedül-együtt
szeretve, játszva, ölelve
éjjel-nappal, reggel-este
összefonódva, mindenütt együtt
pörlekedve és feleselve
de mindig, mindig egy irányba
s tán nem is tudva, nem is sejtve,
az okát, célját meg sem értve,
valami belső ihletésre,
tán génjeink parancsszavára
szállunk-szállunk egy ismeretlen
egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van,
röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
csillagfényes égen, ékes V alakban.
Forrás: Lélektől lélekig
Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön, patakon,
Túl a szomorú napokon.
Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Néztek a fák közül sokan.
S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
– Lábukhoz ültek a madarak…
Amikor megmutattalak.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karonfogna szépen, szelíden –
Nem is karon, csak kézenfogna, mint árva gyermeket a másik
És sétálnánk napnyugtától a legelső csillagsugárig!
Valaki, akinek most nem volna gondja semmi másra,
Csak arra, hogy én szomjazom csendes-szavú vigasztalásra –
Aki jönne mellettem főlehajtva egy órácskát hallgatagon
S a hallgatása azt mondaná: panaszkodjék, én hallgatom.
Újat nem mondanék, tán inkább ezerszer elmondottakat,
De új volna így, ily zavartalan-ketten az esti ég alatt –
Egy óráig, amíg a csillag felragyog és reánksugároz:
Nem volna köze semmi máshoz, nem volna közöm semmi máshoz.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
