Ó boldog az, ki idejében elmegy,
Mikor remény ég még a homlokán
És úgy néz végig napjai során,
Mint arcélén egy győzelmes seregnek.
De jaj annak, ki él még s már halott,
Előtte semmi és mögötte minden,
Keze remegve babrál egy kilincsen,
Amely kinyitna egy vakablakot.
Barátaim, ne nézzetek ma engem,
Ki az üres és süket végtelenben
A semmit várva vergődöm magam.
Imádság, átok, minden hasztalan,
A jóság és a szépség sírva néznek,
Hisz nemrégen még a szívemben éltek.
Forrás: Arkanum
Ne zengj hát, vers, csak gyöngyöző beszéddel
csobogj, mint árnyas, tisztavizü kút.
Mint aki meghitt asztalnál ebédel
és közben elcseveg derűt-borút
nyájas családdal, hűséges cseléddel,
úgy mondd te is, ami eszedbe jut
a tájról, merre emléked barangol
s az érthetetlen, izgató kalandról.
Ó, mert kaland, ugyan mi volna más
mindaz, mi vélünk itt azóta történt,
hogy élni hítta valami varázs a
semmit és mi forgó zsebtükörként
vigyázzuk, merről jő a villanás
s egymásra tükrözgetjük az örök fényt.
Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped,
holnapra megvakul és elreped?
Én láttam egyszer megrepedni tükröt
s fénylő szemet, amint vakká meredt.
A mennyezetről zöld ámpolna függött
s a függönyökbe vont ablakkeret
résén savószín szürkület szürődött.
Irtóztatóvá nőtt a kerevet
és agyvelőmet rázta meg a drága
baráti lény üvöltő némasága.
Valaki sebten orvosért izent:
a hallgatódzó, fekete sztetoszkop
a süppedt, bordás mellen úgy pihent,
mint vén sírdombon megdőlt fejfaoszlop.
Az orvos furcsán biccentett s kiment,
állt az idő és egyikünk se mozgott,
csak néztük, milyen sárgán villog a
görbén csukott száj egyik szemfoga.
Emlékszem: Mint ha tört üveg csörömpöl,
a márványasztalról, az ágy megett,
az óceán alatti, sűrü csöndből
egy óra sírt fel s hosszan cserregett.
Bensőnk rémült, marcangoló örömtől
és csukló iszonyattól remegett
és vártuk, vártuk a tébolyodásig:
hátha mozdul és nyújtózkodva ásít.
De nem mozdult. Lyukas üvegszeme
tintában ázott s látni megelégelt,
orrán át elcsurgott a szelleme,
mint híg kenőcs, ha eltörik a tégelyt,
repedt füléből kifolyt a zene.
Hiába zörgött, hörgött, jajveszékelt
az óra, mit félhétre őmaga
igazított be még az éjszaka.
Takard be azt az arcot, puha kendő,
takard be már, irgalmas feledés.
Ó, tudtam én, hogy életünk esendő,
de akkor láttam, tudni mily kevés:
csak a kegyetlen élmény elegendő,
mely ösztönünk fájó mélyébe vés,
hogy valónkat a megismerés láza
szentté hevítse s emberré alázza.
Hajdanta nem volt több nekem a vég
könnyekben ázó gyászromantikánál.
Búcsúlevélke “Fogsz te sírni még,
tudom, hogy visszahívnál és kivánnál,
mikor fejemnél két szál gyertya ég.”
Romeo s Júlia ravatalánál
két agg siratja lányát és fiát, –
fáklyák között viszik Opheliát.
Később az elmúlás gondolatára
bőrömön pörsent ki a borzadály
s az undorító temetőbogárra
gondoltam, mely poshadt húsomba váj
s belétojja petéit nemsokára.
Ha nőre néztem, rémített a báj,
mert elképzeltem fölpuffadva, holtan
s a hullabűzt szédülve szimatoltam.
Már ez is elmult. Otthonos derű
pattintja föl a szememet naponta
s a megadás ezüst, dicsfényszerű
koszorúját hűvös szívemre fonta.
Nem rettenek meg, bár a keserű
vándor kilincsemet halkan lenyomta
s már asztalomra ferdül fekete
arnya s fülemhez ér lehelete.
Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiuság.
Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
ma csiklandó, meleg kiváncsiság:
mi vár az élet pántos kapuin túl,
mikor a lélek lendül és elindul?
Igen, tudom, hogy szétesik az agy,
az én velőm, hol annyi sok gonosz forr,
kifut az én szemem, nyomot se hagy,
csontom csak enyv és mész és némi foszfor,
húsom foszlik, vérem csomóba fagy,
nyálam ecetté romlik, mint a rossz bor,
ismét elemmé züllik az elem,
mi csak enyém volt, – ám mi lesz velem?
Alvó leszek tán, kinek nincsen álma,
(ez pompás volna, mondta Szokratesz)
vagy élőlény olyant ki sem találna,
amilyen újtörvényű sorsa lesz?
Szűz angyalillatot legyez a pálma
s míg a szökőkút csengve csörgedez,
rejtelmesen dudolgatnak a szentek:
szeretteink, akik előre mentek?
Talán falu lesz, holtak faluja?
Ó, már belőlük hány falura telne,
kiket szerettünk s akiket buja
zölddel borít az anyaföld szerelme!
Kék házikók, a kertekben thuja,
a lámpákból Isten szelíd kegyelme
sugároz és a tűzhely szapora
lángján serceg a csillag-vacsora.
Mit szellemem elálmélkodva most lát
oly szép, hogy összekulcsolom kezem.
Nagy üstökös-galamb viszi a postát
a kis faluba: “Este érkezem”.
A Cassiopeián robog a gyors át
s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.
Az állomáson, mely meszelt, parányi,
Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi.
Pilláim könnyű könnytől nedvesek
s míg ballagunk a néma faluszélig,
szellemszavukra éhesen lesek:
mély zöngő hangon hosszasan mesélik,
hogy holtaink, az eltűnt kedvesek
lélekvilágukat mimódon élik.
Kiváncsi kérdés száz meg száz akad
s megbámulom a pöttöm házakat.
Ez itt a költők esti promenádja,
amott, hol az Uránus lángja gyúl,
Arany János lakik s népes családja:
az öreg itt is verseket gyalul,
vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja
toppan be hozzá este szótlanul,
borozgatnak s a borzasbajszú szittya
a morcos ánglust magyarul tanítja.
A tárt kapukhoz fényösvény viszen,
a végtelennek nincsen messzesége.
S lágyan lebeg az üdvözült vizen
a kék sziget, a némaság vidéke.
Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen
az anyatejnél édesebb e béke
s ha jó lakásunk volt a földgolyó,
a holtak falva jobb, mint ami jó.
– Élet, halál, most látod, egy a kettő! –
mondja oktatva két jó mesterem.
– Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő,
melyen a reggel és az est terem
s ha mit a balkezével visszavett Ő,
a jobbkezéből ismét elnyerem. –
…Költészet és bölcsészet ködvarázsa:
a seblázas szív hűs borogatása.
forrás: Arkanum
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó Űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba
mert az én halálom: győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké:
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam:
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillag-terében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
Forrás: Magyarul Bábelben
Szécsi Margit, A kivirágzott kéz, magyar költészet, élet és halál, szenvedély, erő, női hang, lét
Élve dobták a kályhába a patkányt:
előbb a sistergő, narancsvörös láng
közt patkány-forma árny, később finom
rágcsáló-csontozat egy múzeum
hullámzó tárló-üvege alatt,
majd az sem. A macska-szaporulat
fölöslege vízbe, aztán szemétre
kerül, egy ázott gallér tarka prémje
darabokban, hamu és hagymahéj közt.
Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
fényes sörény, és mindez hihetetlen.
A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
nyár lesz, tízmillió káposztalepke
sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
fölött fehér, tündér atommodellek:
a pitypangok.
Minden úgy jó, ahogy van:
ez a szem nézete. Holott az agyban
egy végtelen védő- és vádbeszéd
folyik egyszerre s szortírozza szét
– melyik ki mellett szól – a képeket.
Egy csont-jég laboránsnő méreget
pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
fekete logika – érv-ellenérv –
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.
Forrás: Magyarul Bábelben
Weöres Sándor fordítása
„…
Megszületnek és elpusztulnak.
Az élet felé megy tíz közül három,
a halál felé megy tíz közül három,
és meghal tettei miatt
megint tíz közül három.
Miért?!
Mert nem lesznek úrrá az élet-vágyon.
Aki úrrá lesz az élet-vágyon,
orrszarvútól, tigristől nem fél,
sem harcban fegyveres katonától.
Az orrszarvú nem döfi belé szarvát,
a tigris nem vágja belé karmát,
nem sebzi meg a katona kardja.
Miért?!
Mert a halálnak nincs rajta hatalma.
…”
Forrás: Index fórum: Kedvesch versek
– Én az Ember vagyok –
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.
– Én a Halál vagyok –
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.
– Tudom, ismerlek –
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.
– Én az Élet vagyok –
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.
– Örülök, hogy megismerhetlek –
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.
Forrás: Lélektől lélekig
Rónai Pál fordításában
Minden szeret!
A csillagok, rovarok, gyökerek
lehiggadt vággyal vagy vad szenvedéllyel,
az ég, a föld, a nappal és az éjjel,
minden szeret, minden szeret!
A szakadékok torka csupa kéj,
van, kit magához húz a buja mély,
csókja szédítő, ölelése izmos,
ölébe láz von s tébolyult szadizmus,
szólongat folyton és kínálja keblét,
hol vágyat és lázt csillapít a nemlét.
Vagy figyeld, hogyan ölel a lián:
fojtva, szorítva kúszik fel a fán
s a szálfa kényes, vastag törzse roppan
– a nő szerelme sem tud ölni jobban –
felfut egészen a lombokig a
sajgó erotika,
mint hogyha csók közt fojt két vad, meleg kar,
vagy rádtapad egy száj s lihegve megmar.
A szerelem s a halál násza titkos:
egy bomlott csókban, két parázna cinkos,
ha találkoznak, ellobban az élet.
A kéj – vad szenvedést ígér,
gyönyör – csak az, ami gyötör,
és elpusztulsz, ha vágyadat kiéled,
Ezért látsz mindenütt, bárhova nézel,
szerelmet, mely öl, életet emészt el,
mely csellel harcol, akár a gyökér
s a föld nedvét szívja, ahova ér,
vagy fáj és szenved, mint a terhes ág,
mely földre hajlik s tiszta égbe vágy.
Forrás: Lélektől lélekig
Mosolygó hindu bálvány,
Ki végtelenbe révedsz,
Taníts egy kis mosolygást
E nagy szenvedéshez.
Taníts egy kis mosolygást,
Te nagy, örök mosolygó,
Oly kurta ez az élet,
Oly furcsa ez a bolygó.
Mosolygó hindu bálvány,
Én annyit sírtam itt lenn,
Olvastam bibliákat,
Várva, vívódva hittem.
Mosolygó hindu bálvány,
Hitemen mosolygó,
Mily jó lehet a semmi,
A végtelen koporsó.
Hol nem nyílnak virágok,
A hervadásra szántak,
Szerelmek, álmodások:
Virágai a halálnak.
Mosolygó hindu bálvány,
Az élet láza oly jó
És oly gonosz az élet
És én rád sírva nézek,
Te nagy, örök mosolygó.
Forrás: Lélektől lélekig
Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.
