Érzem: a mámor csöndes éjjelében
Háborgó lelkem már pihenni kezd
És lassan… lassan… csaknem észrevétlen…
Reám borul a virradatlan est…
Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent,
Ami még nemrég lelkemig hatott;
Mi lett belőlem? Emberek közt járó,
El nem siratott, bús élőhalott.
Még kacagok, ha rám borul a mámor,
De ez a kacaj már nem az enyém:
Kisértő hang halottak országából,
Melynek ittfeledt tagja vagyok én –
Tán ajkamon víg nóta is megcsendül
S hallgat a régi méla, keserű –
Szivem megrezdül ismerős hangokra,
Mint egy eldobott, rozzant hegedű.
Olykor meg mintha visszaemlékezném
Egy szép életre, mely el-tovaszállt,
Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém
Megostromolni magát a halált
S aztán… megtörve, éjjeltől borítva
Járom tovább a kiszabott utat;
Mi lett belőlem? Temetői fejfa,
Mely a világnak egy nevet mutat…
Forrás: Szeretem a verseket
