Bomlik a házak kontya
a sötétedés bontja
némán belekuszálja
hajuk az éjszakába
Engem is beleszőne
csillagos feketébe
de én anyámtól boldog
sugarakat hordok
Lépésem füttyöm szikra
csiholom bátorítva
a dermedt füveket fákat
Mintha már moccannának
Forrás: Kedvesch versek
acélsarkantyús az ég,
sok csillag ragyog,
szépek, mégis azt súgják meghalok,
mintha nem hallanám őket úgy teszek,
mögöttem széltől berregnek száraz falevelek.
tudom hozzám szólnak ők is,
a parti fűz, a hosszú combú kőris,
lehet a menni kellenéről beszélnek,
gyökér szakadtan ők már útra készek.
de én maradok magyarok,
még végig kell járnom e tájat,
míg a szemem bele nem fárad,
egy megrakott kályhát kéne’ találnom,
mellé kuporodni ha nagyon fázom.
kellene ágy meleg asszonyi öllel,
az igazért harcolni szájjal ököllel,
mert miénk a föld melyen lépünk,
elég volt, ne kopjon tovább térdünk.
kiabálj, üvölts ha nem értik,
fáj nagyon, egyszer tán megkérdik,
mond azt elhagyott minket az Isten,
a két kezünkön kívül semmink sincsen.
csak tengünk lengünk e darabnyi hazában,
és fogunk csikordul mint öreg kulcs a zárban,
ám ha menni kell menjünk emelt fővel,
az angyalok majd lefednek felhő lepedővel.
én azért megsiratom ezt a rohadt világot,
pedig gyönyörű szívemre sok mély sebet vágott,
Anyám varrta össze őket csendes szavakkal,
hogy az életről vitázzak a sanda csillagokkal
Forrás: Gondolat Kulturális Magazin
Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.
Ha törten, ha verten is – ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.
Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.
Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.
Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is – véletlen tied.
Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!
Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.
Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.
Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szeretném a keblemre ölelni az
Életért küzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Álldogáltam a tenger partján,
A víz színén a hold pihent.
Mélységes nyugalom áradt
Odafent és idelent.
A pillanat elvarázsolt.
Szívemet béke járta át.
Ott kint a végtelen, nagy tenger,
Lelkemben bent a nagyvilág.
Hogyan lehetnénk boldogabbak?
Álmodjunk együtt szebb jövőt!
Tenger nyugalma ránk ragadjon,
S hagyjuk elmenni a múlt időt!
Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
Élvezzünk órát, s perceket!
Mosoly játsszon arcunkon mindig,
És szeressünk, hogy szeressenek!
Forrás: kép alapján
Szívem felett a zsebben,
nagyon sok éve már,
szívemnél vérmesebben
egy régi óra jár.
Alatta, lomha inga,
szívem lustán dobog,
zihálva néha, mint a
kifáradt vándorok.
Feleselő nővérek,
két furcsa gépezet,
itt versenyezve mérnek
időt és életet.
S midőn az óra tik-ja
nagynéha nem zenél,
a szív megállapítja:
az óra most nem él.
S ha majd – nem is sokára –
a szív nem muzsikál,
az óra konstatálja:
A szív rugója áll.
Forrás: Lélektől lélekig
Hát ha nincs kivétel, mért félsz? –
Nem könnyekért, örömekért élsz.
A lélek magánya ha nő is,
a test lassan megfészkelődik,
s a hajló ív hízó homálya
a zárt kart és combot kitárja.
Amint megérted egyre jobban,
hogy mankód s nem marsallbotod van
s neked, nekünk, mindegyikünknek,
amint lényed mélyebbre süllyed
az érzékelhető anyagba:
úgy lelsz másokra és magadra;
úgy mozdul szádon, nő az ének
csöppjévé hangok tengerének,
s úgy hullsz majd – céljaid betöltve –
csírát rejtő magként a földbe.
Forrás: Lélektől lélekig
„Minden lehunyt szemmel töltött perccel
hatvan másodpercnyi fényt veszítünk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Hatalmas úr, sziklás erősség,
te láthatatlan nagy titok.
Intesz, s a földi munka hősét
dörgő szavaddal elhívod.
Te fenn a csillagoknak ormán
trónolsz ragyogva, komolyan.
Mi itt törődünk lenn mogorván,
s tűn életünk, mint a folyam.
Te tündökölsz a másvilágon
magánosan, győzhetlenül.
A mi sorsunk csak röpke álom,
mely az idővel elrepül.
Ránk csapsz dúló, sötét haraggal,
s mi hervadunk, miként a fű,
mit a kaszás vígan levagdal,
te végtelen vagy s tiszta, hű.
Kevés időig sírva élünk,
s aztán a sírra rábukunk.
Légy szörnyű harcainkba vélünk,
s taníts meghalni, ó urunk!
Forrás: Szeretem a verseket
A húrok s a hangszerek
nem mindenkinek zengenek.
Néha jobb, hogy csendesek,
mert a belső zenét nem egy kéz játsza el.
Az legyél, akinek látszol,
és annak látszódj, aki vagy.
Az legyél, akinek látszol,
s aki vagy.
Mint foltok egy farmeren,
oly porból áll az életem,
mint foltok egy kopott farmeren.
De egy színes rongy nekem nem sokat mond.
Az legyél, akinek látszol,
és annak látszódj, aki vagy.
Az legyél, akinek látszol,
s aki vagy.
Szépség az arcokon
elkábít, nem tagadhatom,
de várj, van egy mondatom:
ó, a belső zenét nem egy kéz játsza el.
Az legyél, akinek látszol,
és annak látszódj, aki vagy.
Az legyél, akinek látszol,
s aki vagy.
Forrás: Szeretem a verseket
