Nagy tengerek mély csöndje van velem.
Pihennek a szerelmi sóhajok.
A tenger azért tenger és ragyog!
Némult a harcok harsogása is,
Alusznak mind a rontó csapatok,
De kardjuk azért acél és ragyog!
És hervatag hajamban a babér
És virágaim is elhervadók,
De volt babérom, rózsám s még vagyok!
Szerelem, harc és élet csöndje ez!
Valaki néma lesz, hideg, halott,
De egyszer harcos volt és hárfa volt!
Forrás: Szeretem a verseket
Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
s kiket a kétség megöl;
kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
aggódásotok felől.
Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
gyűlölködve szeretők!
Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
üldözők!
Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
ölitek.
Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
lelketek.
Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
és istene;
ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
és a Lét ítélete.
Szeretek köztetek élni, emberek! –
és azt hiszem,
nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében,
féltében
mint segít magán az ember, s hogy éli át
itt és ott és mindenütt
ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
e szörnyűt és e gyönyörűt.
Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
tereli.
Én jövője irgalmába ajánlom, és forrón, szívből
megbocsátok már neki.
Éljetek hát boldogan e világon:
– talán lehet.
Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
nincsen semmi nehezebb!
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy miért vagyok többször szomorú,
mint víg, ó, kedves, kár úgy számba venni,
jól van ez így,
lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
s dússá érik az élet szenvedése,
vak, ferde mag,
mely mégis, mégis istennek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
– furcsa titok –
ha jó időnek fénylőn süti napja.
Forrás: Lélektől lélekig
A görögök mindig azt kérdezték, ha meghalt valaki:
Vajon volt benne szenvedély?
Nos, ez hát a lényeg. Bármit is csinálsz, égjen el benne a szíved.
Tedd alázattal és szenvedéllyel!
Legyen az egy csók, egy ölelés, karrier, álmok,
vagy csak egy nap a munkahetből.
Forrás: internetes kép
Hányfelé, élek, istenem!
a házam itt van, ott a kenyerem,
asztalom holdsütésben, székem fagyban,
szemem sajduló gyászban hagytam.
Csellengő napok pásztora –
vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
szakadt estéken nő alszik velem,
vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.
Budán vagy Pécsett, egyre megy –
ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
ott éledek, hol mások föllazulnak,
borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.
Talán ha volna otthonom
s körülmoházna gyöngéd oltalom,
ez a világ mézesen rámtalálna
s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.
Hát élek, ahogy élhetek,
avas deákként mondok éneket,
torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr –
nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
malachússal –
loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
a tavaszi hóolvadásról is
csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
a szél bádog-szonettjeit
hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.
Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
csak néha várom, hogy majd a tengert
visszacsalja valaki a bordáim mögé
s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
De az a víz még itt folyik
és meghalsz majd te is;
áthömpölyög fogunk között a sár,
ínyünk helyén a víz –
de az a víz még itt folyik
lábunk előtt,
itt gőzölög.
Madár zökken rá,
mint kifutópályák betonjára a gép,
ló gázol bele szügyig
s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
üzenettel a tengerig;
városok lábafejét mossa,
mint Magdolna Krisztusét –
de az a víz még mi vagyunk:
szerelem,
Majd meghalok
hűtlenség,
harag,
villámokat elnyelő aranylap,
halak játszótere,
gyereket mosdató mosoly,
óceánok harmatos ága –
de az a víz még mi vagyunk:
nyárnak levelesláda,
tükre a repülőknek,
a fönnröpködő háborúknak –
nézheti bennünk magát a világ,
mert nem múlik el:
a halálnak háttal élők
nézhetik földi arcukat.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
„Fordítsd az arcodat a nap felé, és minden árnyék mögéd kerül.”
Forrás: Lélektől lélekig
eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz
Forrás: Lélektől lélekig
