Negyven évig kínban élni,
Adósságban evickélni,
Mindig, mindig másba fogni,
Végül szépen összerogni,
Mégis mindig talpra állni,
Éjjel kávéházba hálni,
Nappal mindig álmodozni,
Soha semmit összehozni,
Ma hevülni, ma kihűlni,
Közbe szépen megvénülni,
Ellankadni, elhallgatni,
Mindig másnak helyet adni,
Vén bűnöket szánni-bánni,
És az útból félreállni,
A jövendőn keseregni,
És a múltat nem feledni,
Néha titkon egyet sírni,
Néha egy kis verset írni,
És kínlódni, és szeretni…
És örökké reménykedni.
Hát újra a kezembe veszlek,
Kalandos élet vándorbotja!
Mert elfogott a nagy utálat,
A testem, lelkem belefáradt
A keserű, nehéz robotba.
Leszek megint szabad csavargó,
Bűbájos álmok kergetője!
Ki mit se bán és mit se fájlal,
És könnyű szívvel, könnyű lábbal
Megy hegytetőről hegytetőre.
Maradjatok meleg kemence
Vállán ti lusta, gyáva macskák!
Én nekivágok az erdőnek,
S részegre szívom a tüdőmet
A levegőddel, szent szabadság!
A vak homályból nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak,
Nem kérdezem, mit ád a holnap,
Szememben új tüzek lobognak,
Szívemben új dalok fakadnak!
Nem nézem azt, hová visz útam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!
De addig élni… élni, élni!
Különbül, mint a többi bamba!
Legyen övék a csönd, a béke,
És mosolyogva, fütyörészve
Megyek a szép bizonytalanba…
A kék hegyek csodás vidékén,
Ahol a híres Rip lakott,
Én is kerestem már a kincset,
Én is bolyongva jártam ott.
Mikor a kincset megtaláltam,
A tündér megjelent legott,
Ittam a mámor poharából,
S a bűvös álom elfogott.
Húsz éven át aludtam én is,
Mikor megint fölébredék,
Oly napsugáros volt az erdő,
Oly vadvirágos volt a rét.
A levegő oly izgató volt,
Olyan tavasz volt mindenütt,
S amelyről mindig álmodoztam:
A kincs, a kincs az ott feküdt!
Pazar pompája rám mosolygott,
Néztem mohón és irigyen,
És ráborultam, átkaroltam,
Hogy messze, messze elvigyem…
Nem volt erőm, karom lelankadt,
Éreztem azt, hogy agg vagyok,
Míg a mesék kincsét kerestem,
Az ifjúságom elhagyott.
Míg a mesék kincsét kerestem
A bűvös kék hegyek között,
Sok más, okosabb filozófus
A földi jóért küszködött.
Csak én maradtam bús kalandor,
Kincskereső szegény bolond,
A bűvös-bájos kék hegyekről
Mesét ki álmodozva mond.
Oh, megtaláljuk mind e kincset,
De ragyogása jaj, mit ér,
Mire miénk pompája, fénye,
Kihűlt szívünkben már a vér.
Akkor, mikor keresni kezdtük,
Mikor bennünk kigyúlt a láng:
Valami nagyról és dicsőről,
Valami szentről álmodánk.
Valamiről, mit az utókor
Márványba vés, megénekel…
S mire a kincset megtaláljuk,
Már akkor csak kenyérre kell.
Párizs, 1900
Van nekem egy öreg lovam,
Meg egy rozzant szekerem,
Jó időbe, rossz időbe
Mindig vígan terelem.
Semmi bajom, semmi gondom,
A lovamnak csak aszondom:
– Gyű, Madár, hej, Madár!
És a többit tudja már.
Napestig a bakon ülök,
Szundikálok, pipázok,
Jó időbe sütkérezek,
Rossz időbe megázok.
Így megy ez már évek óta,
Nem változik már a nóta,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Nem változok én se már.
Egyre vénebb lesz a szerszám,
Egyre vénebb lesz a ló,
Kocsi húzni, utca futni
Néki az már nem való.
Így azután mindegy nékem:
Van vendégem, nincs vendégem,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Se nagy haszon, se nagy kár!
Válogatós úri népség
A kocsimba be nem ül,
Igaz is, hogy cifra rajta
Nincs se kívül, se belül.
Nem is igen kínálgatom,
Félrevágom a kalapom,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Megélek én így is már!
Néha mégis beletéved
Egy szerelmes ifjú pár,
Készülődök, kászolódok:
– Gyű, Madár és hej, Madár!
Mire lassan nekivágok,
Elfelejtik a világot,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Édes a csók, csattan már.
Vén lovam is, ahogy hallja,
A világnak nekivág,
Mint amikor a huszárló
Meghallja a trombitát.
Ahogy büszkén lépegetne,
Visszatér a régi kedve,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
De sok csókot hallott már.
Eszébe jut a lovamnak
Az a csók… és az a nyár…
Az a nyár… és az az eskü…
– Gyű, Madár és hej, Madár!
Oly tüzes lesz, amilyen volt,
A gazdája is ilyen volt,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Bizony annak vége már.
Jobb lesz nekünk lassan menni,
Vén szekerem, vén lovam,
Jobb lesz nekünk megpihenni,
Öreg idő, este van.
Lassan menni, megpihenni,
Hogy ne bántson senki, semmi,
– Gyű, Madár, hej, Madár!
Miértünk már úgyse kár!
Párizs, 1900
A nyomorúság országútján
Magányos vándor, ballagok,
Akik szerettek, messze tőlem,
Akit szerettem, elhagyott.
Akikkel együtt álmodoztam,
Már révbe értek rendre mind,
Én az örök küzdést, bolyongást
Előlről kezdhetem megint.
Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
Mégis, hiába, szép a lét!
A rózsa, melyet magam téptem,
Mindig megérte tövisét.
Párizs, 1900
Ma még az édes fiatalság
Egy-egy sebünket behegeszti,
De már a vénség jő sötéten
S a szárnyát bontogatni kezdi.
Ma még csalódunk és felejtünk,
És új gyönyört kínál a másnap,
Holnap már szürkülő fejünket
Nekiadjuk a meghalásnak.
Hogy édes vón örökkön élni,
Divatját múlta ez a dal rég,
De fáj, hogy elpusztul a testünk,
Mikor a szívünk fiatal még.
Boldog, aki ifjan, delin még,
Iszik utolsót a pohárbul,
Ifjan lop egy utolsó csókot
A szeretője ajakárul.
Boldog, aki ifjan sóhajtja
Lelkét a legutolsó dalba,
Boldog, akit ifjan, delin még,
Fektet a sors a ravatalra.
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szivem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
…De nincs erőm íly nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…
