Címke: élet

  • Szabó Magda: Fa

    Mikor születtem, nem tudom.
    Kitől születtem, nem tudom.
    Valaki él homlokomon,
    hintál hintáló hajamon,
    de az ő nevét se tudom,
    csak szeretem,
    mert fényes és ártatlan és vidám,
    és fúkál is valami furulyán,
    valami láthatatlan furulyán,
    és nemigen van egyebe,
    csak hangja pici rezegése,
    egy síp meg a szíve verése.

    Néha gyerekkoromról álmodom.
    Az álmom mély, zavart. Csak nevetek,
    mikor felébredek;
    mit álmom suttogott,
    kinevetem.
    Mert nem lehet, hogy valaha
    ott éltem az avarban odalenn,
    s nem volt, csak két fülem,
    kis zöld fülem,
    és azzal néztem kifele,
    és azzal néztem felfele,
    és azzal néztem százfele,
    azzal hallottam, ettem is,
    beszéltem is,
    még sírtam is.

    Micsoda kép! Két rezegő, sötétzöld
    kis fül, amely néz, hall, eszik,
    kérdez, panaszkodik, növekedik,
    bontakozik…
    Csak álom. Annak is
    hamis.
    Ha igaz volna, a kocsány,
    a két fülem közötti csepp kocsány
    sarjasztotta volna derekamat,
    nagy hajamat,
    lágyszívű, kíváncsi nyakamat;
    ugyan!
    Csak álom fodorít ily
    lágyszövetű, likacsos,
    tág gondolatokat.

    De ritkán álmodom, mert
    ritkán vagyok magam.
    A Fényes gyakran eljön,
    elnézem, hogy suhan,
    kutat a bokrok alján,
    kerek követ sikál;
    én nem tudom, ki küldi,
    azt sem, hogy mit csinál,
    de szeretem, ha eljön,
    és haragszom, ha megy,
    és hátára borít egy
    alacsony felleget.

    Olykor beszélgetek,
    mert jön Csupaszáj, a bolondja,
    itt ül valahol le a lombba.
    Azt szem még sohase látta,
    se csontja, se húsa, keze,
    nincs annak semmije se,
    csak torka, hangja meg szája.
    Az a száj
    be nem áll,
    csak fújja a magáét, fújja,
    ha elunja, elkezdi újra,
    nem nyughatik,
    ha eljön, el nem hallgat
    estétől reggelig.
    Ha kérdem, merre él,
    maga se tudja, hol lakik,
    hogy honnan jön, ha jön,
    de ha meghúzza magát, eltűröm,
    hadd vessen ágyat idefenn
    a levelen,
    s néha a lombokat
    megemelem,
    hogy meglessem, mit csinál odabenn.

    Csepp súlya alatt a levél
    meg-megrezdül, mozog,
    nem látom őt, csak hallom,
    ahogy felém susog,
    emelkedik s ereszkedik
    alatta a levél,
    s míg álmodik, szuszog.
    Álmában is beszél.

    De néha berúg, kiabál,
    nincs nyaka, hát a szavát
    kapom el legalább,
    szorítom, míg sírva zihál,
    kopaszra rúgja az ágat,
    de fogom, amíg belefárad.
    Addig kapálódzik, visít,
    amíg a dörgés föl nem ébred,
    akkor már elengedhetem,
    úgyis csattognak már a fények,
    a feketén piros szalag fut,
    bőgnek a riadt fellegek;
    minek szorítanám tovább,
    ha kibomolnak az egek.

    És más is téved erre még
    kívülük; minden évben
    ellépegetnek homlokom
    rengő árnyába négyen:
    egy bokrétás meg egy arany botos,
    egy rőzsehordó meg egy puttonyos,
    sosem együtt, mindig egymás nyomán:
    ifjú, legény, anyóka meg leány.

    S ha nem jön senki, és a csönd,
    mint az a fehér valami,
    kezd hullani,
    elindulok sétálni egymagamban,
    oly halkan, hogy ki ott szunnyad a lombban,
    fel nem riad.
    Megyek a homorú ég alatt,
    nézem a fényt odafenn,
    és lengetem
    a karjaimat.
    És táncolok. S míg táncolok,
    a titokra gondolok,
    mert van ám nekem szeretőm,
    van jegyesem,
    de hogy ki, el nem árulom,
    nem mondom meg sosem.

    Majd kiderül, majd kiderül,
    amikor meghalok,
    hogy ki szeretett engem úgy,
    de csak ha nem vagyok.
    Táncolgatok, fordulgatok
    a lengő ég alatt,
    konok rostok meg zsigerek
    őrzik a titkomat.
    Csak holtom után mondom el,
    ki volt a jegyesem,
    hogy kit szerettem, és kinek
    zálogát viselem.
    Csak holtom után mondom el
    majd ott a porba, holtan,
    s megvillantom gyűrűimet,
    melyekkel összeforrtam.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szilágyi Domokos: Tedd, hogy szeressem

    Tedd, hogy szeressem magamat.
    Tedd, hogy az agyam, hogy a testem
    ne csupán percekig szeressen, mint eddig.
    Mert csak így lehet Téged is, jaj szeretnem,
    szívem,
    ne szélsőségesen, de híven.
    Ne ily szeszélyesen, de hűn.
    Én csúnyácskám, én gyönyörűm,
    én ósdi-keserédesem,
    kencétlenül is ékesen,
    hogy a világ minden éke sem ér föl vele.
    Tedd, hogy a tested gyönyörködvén magad szeresse,
    tedd értem, magadért,
    te tedd kibírhatóvá ezt az életet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ratkó József: Egy ágyon, egy kenyéren

    Egy ágyon, egy kenyéren,
    szemünkbe hulló fényben,
    tétovázó sötétben,
    szerelem fenyvesében,
    egy földön, egy hazában,
    égve egyforma lázban,
    hidegben, nyári lángban,
    egyforma szó a szánkban,
    torkot fájdító perben
    tanúként egymás ellen,
    homlokod melegében,
    homlokom melegében,
    zárva eleven kőbe,
    lélekben összenőve,
    gyönyörű csecsemőnkre,
    ráhajlunk az időre.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Himnusz minden időben

    Te szivárvány-szemöldökű,
    Napvilág lánya, lángölű,
    dárdának gyémánt-köszörű,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Te fülemülék pásztora,
    sugarak déli lantosa,
    legelső márvány-palota,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Siralomvölgyi datolya,
    festmények rejtett mosolya,
    templomon arany-kupola,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Díjra korbácsolt versenyló,
    lázadásokban lobogó,
    csillag, dutyiba pillantó,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Harctéri sebek doktora,
    hazátlanoknak otthona,
    mézes bor, édes babona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Piaci csarnok álmosa,
    nyomorúságnak táncosa,
    Szilveszter-éji harsona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Béta-sugárban reszkető,
    sok-fejű kölyket elvető,
    tengerek habján csörtető,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Minden időben ismerős,
    mindig reménnyel viselős,
    bájokkal isteni erős,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Öröktől belémkaroló,
    vánkosra velem hajoló,
    varjakat döggé daloló,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Iszonyattól ha szédülök,
    ha a pimaszság rámdönög,
    önmagammal ha küzdök,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Jog hogyha van: az én jogom,
    enyém itt minden hatalom,
    fölveszem kardom, sisakom!
    Gyönyörűm, te segíts engem!

    Felragyog az én udvarom,
    megdicsőül a vér s korom,
    galambok búgnak vállamon,
    gyönyörűm, ha segítsz engem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József – Tüzem, lobogóm

    KÉREM! én eddig hallgattam csak,
    mert jól tudom, mi lesz a sorsa
    a szeleburdi szilvafákon
    kék csillaggá robbant rügyeknek.

    Mondják, mikor az ózdi kórház
    műtőjében Kiss Margit megszült:
    barkát borzolt a szél, s az utcán
    kizöldültek a vasporos fák.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László – Aranypénz-térdű szerető

    Aranypénz-térdű szerető,
    muzsikás, lángsisakos,
    te táplálsz engem egyedül,
    bú-baj ha belémtapos.

    Ősszel édesült szerelem,
    mint a bor télre kiforr,
    lélekben erős ragyogás,
    mint a pohárban a bor.

    Világra kedvem te szülted,
    tipródva bajaimon,
    nélküled szemetet eszem,
    rozsdás vizeket iszom.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos – Négy

    I.
    Te vagy az, aki után lámpással futottam.
    Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
    Te vagy az, akiért érdemes az élet.
    Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.

    II.
    Ó szerelem, milyen szesszel itattál meg engem.
    Ó szerelem, börtönbe zárnak a te karjaid.
    Ó szerelem, egyképp csúnya vagy te és gyönyörű.
    Ó szerelem, eltakarom előtted az arcom.

    III.
    Kedvesem mosolyáért dicsérlek, ó Élet.
    Kedvesem ízével érinted az ajkam.
    Kedvesem ágyát te veted meg előttünk.
    Kedvesem mérgezi meg a borod, ó Élet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Radnóti Miklós – Himnusz

    Gyökér vagy és törzs,
    teli lomb s gyümölcs,
    hűs fuvallat vagy
    s meleg nap érlelő,
    kötöző gyökér,
    iramodó vér,
    vékonyszáru törzs,
    széllel barátkozó,
    karom lombja vagy,
    karomba szaladj,
    mellem virága,
    szívemen takaró,
    ébresztő napom
    s napos hajnalon
    lombom gyümölcse,
    mellettem ébredő,
    mellettem alvó,
    szívemre hajló,
    jó nyugalom vagy,
    csöndesen dobogó,
    szépszavú forrás,
    kezdő sikoltás,
    szárnyas lehellet,
    lélekkel szálldosó,
    árnyékban éles
    fény vagy és ékes
    árnyék a fényben,
    s felhő is, füstölő,
    csukódó pillán
    utolsó villám,
    nyíló testeddel
    karolón ringató.
    Te harcon áldás,
    búvó mosolygás,
    aki a földön
    régen fehérlő
    csontjaimban is majd
    ott bújkálsz mindörökkön.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Lennék kisgyermek

    Foganni könnyű. Világra jöttem,
    suhogó kések között születtem,
    s felnőttem én is, mint más, dologra,
    akár az apám s az anyám: a gondra.

    Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem –
    arasznyi múltam el nem cserélem.
    Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
    Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.

    Valami mégis megszakadt félbe.
    Egy évig egyszer játszani kéne.
    Szánkázni télben, fürödni nyáron,
    csücsülni hajlós cseresznye-ágon.

    Lennék kisgyermek, maszatos magzat,
    álmomban raknék kardokból kazlat.
    Édesem, hallod? te kis esendő,
    orcád ha sápadt, síró kiskendő,

    játszani kellene! elég a vasból!
    Csördül a zápor, ezüstös ostor,
    teteje ezüst, arany az alja,
    gurul a szívünk, két iker-alma,

    játszani gyerünk! játszani! jól van!
    „Kiskacsa fürdik fekete tóban” –
    Nem megy a játék. Kezemben vas súly.
    Zubogó vérem verése, lassulj.

    Pókok türelme segít, ha láz van,
    gondok közt fekszem, zörgő vaságyban.



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Szeretet

    Mennyi ember van,
    akit szeretek.
    Mennyi nő és férfi,
    akit szeretek.

    Rokonszenves boltileányok,
    kereskedősegédek, régi és hű
    cselédek, lapkihordók, csöndes,
    munkás írók, kedves tanárok,
    kik vesződnek a kisfiammal.

    Találkozunk mi olykor-olykor,
    meg-megállunk, szemünk összevillan,
    s én még maradnék tétovázva,
    talán hogy elmondjam ezt nekik.

    Mégsem beszélek, mert csak a részeg
    aggastyánok s pulyák fecsegnek.
    Ilyesmiről szólni nem ízléses.
    Meg aztán nincsen is időnk.

    De hogyha majd meghalok egyszer,
    s egy csillagon meglátom őket,
    átintek nékik kiabálva,
    hajrázva, mint egy gimnazista:
    „Lásd, téged is szerettelek.”

    Forrás: MEK