https://verskucko.com

Címke: élet

  • Juhász Gyula: Dal

    Ha violáink hervadoznak,
    Ha tavaszaink fagyot hoznak,
    Ha nyaraink perzselve égnek,
    Ha tűnnek üdvök, telnek évek,
    Ha dalainknak szárnya bágyad,
    Ha látjuk már a síri ágyat,
    Vígaszt későn mi adhat nékünk?
    – Rózsák, amiket el nem értünk.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vita somnium breve

    Próbáltam néha-néha a halált,
    De gyáva szívem mindig visszafájt,
    Hiába siralomvölgy ez a tájék,
    Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

    Talán találkoztam is már vele,
    Talán más csillagról jő ide le;
    Talán utolsó álmom, végső vágyam,
    Talán reátalálok a halálban.

    Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
    Bár sara bánt és bár a pora untat,
    Egy álom él szívemben. Csak egy álom
    És ez az életem
    És ettől szép lesz magányos halálom.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Félúton

    Ti lelkek, akik fehér fényben égtek,
    Ti erőtől, ti szépségtől kevélyek,
    Jöjjön el már a ti országotok!
    Ne kelljen egyre gyáván vágyni, várni,
    A szürke szerdák hamujába’ járni,
    És lesni, ami titkon háborog!
    Vasárnap lenne minden nap e tájon,
    Miénk az élet és az élet álom,
    Miénk, akik ma keresők vagyunk!
    …de így, szomorú lápok lángja pislog
    És temetőknek süppedt árka biztat,
    Haláltánc a mi legszebbik dalunk!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vándordal

    Mienk a veszély és
    Mienk a világ.
    Mienk a madár és
    Mienk a virág.
    Mienk az országút
    És mienk a kocsma.
    A távolba nézünk
    Meg a csillagokba,
    Meg a csillagokba!

    Tiétek a boldog
    Családi szoba,
    Tiétek a börtön
    Meg a palota.
    Tiétek a harc és
    Tiétek a béke,
    Mi megyünk dalolva
    A végtelenségbe,
    A végtelenségbe.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Tavaszvárás

    A déli szélben lehunyom szemem
    És gyöngyvirágok szagát érezem.
    Az esti égen violás a szín
    És kikeletben járnak álmaim.
    A hó alól már dobban boldogan
    A föld nagy szíve s csöndesen fogan
    A csíra, melyből új élet terem
    S bimbók bomolnak majd szűz réteken.
    Az örök nap még bágyadtan ragyog,
    De tavaszosok már a csillagok
    S az éjszakában zizzenő neszek,
    Egy új világ susogja már: leszek!
    A földre fekszem, hallgatom szívét,
    Az égre nézek, kémlelem színét,
    Ég, föld között angyali üzenet
    Hirdeti a jövendő életet.
    Mert boldog ige ez és szent igaz
    És örök törvény és áldott vigasz,
    Hogy győz az élet, duzzad és dagad
    S elönti mind az ócska gátakat!

    Forrás: MEK

  • Rab Zsuzsa: Parafrázis

    Nem szoktam, nem szoktam
    kalickában hálni,
    de szoktam, de szoktam
    szerte széjjel szállni.
    Valahol leszállni,
    magamra találni,
    mindent odaadni,
    tollam ragyogtatni.

    Szárnyammal rácsaim
    szálig lekaszálni,
    szoktam én, szoktam én
    földön is kószálni,
    százfelé osztatni,
    tollam szikráztatni.
    Nem is szikráztatni:
    halált halasztgatni.

    Szerelem, szerelem,
    jaj, velem mit tettél?
    Hogyha már ezt tetted,
    kicsit időzhetnél.
    Maradj deres őszig,
    maradj nap hulltáig,
    fehér hold keltéig,
    koporsóm teléig.

    Nem szoktam, nem szoktam
    társamra találni,
    de szoktam, de szoktam
    társakra találni.
    Szívemet eloldom
    mindig, amikor kell.
    De tetőled, sorsom,
    a halál sem old el.

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!

    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?

    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Somlyó Zoltán: És így telnek le napjaim

    Ó meddig, meddig léssz velem
    könnyek hajója: bánat?
    – A végtelenbe mész velem! –
    így válaszol a bánat.

    És bölcsességed mit akar
    sebes szívemmel, isten?
    – Hogy enyhüljön, míg hit takar! –
    így válaszol az isten.

    És így telnek le napjaim,
    ily szörnyű párbeszédben.
    Míg egyre forróbb lesz a kín
    s mind távolabb az éden.

    S a bánat sötét fejemen,
    mint gyászkoszorú, éget.
    S én mégis féltve őrizem
    ez élet-adta éket.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: A remény

    Úgy bánik vélem az idő,
    mint anya kényes gyermekével.
    Ágyamra ül, ha este van
    és bíztat isten szent nevével.

    Boldog reményeket ígér
    holnapra és holnaputánra.
    Kihúny a mának mécsese –
    és holnap futhatok utána.

    Néha már reggel kezdi el,
    hideg pénzt s forró nőt ígérget.
    Kicsal a párnáim közül
    a szélhámos, kegyetlen élet.

    S ha este ajkam panaszol
    s a könnytől nem tudok aludni,
    oly jóságosan néz reám,
    hogy nem tudok rá haragudni.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?

    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.

    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kívánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:

    Köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

    Forrás: Magyar Kurír