Töff-töff, robogunk
Motólás ördögszekéren,
Zöld gépkocsin,
Éljen az Élet, éljen, éljen.
Töff-töff, csupa kín
E sárgolyó dühös harca,
De fátyolos
Az én arcom s a Léda arca.
Töff-töff, a Halál
Kacag. Érzi a mi hültünk.
Csúf az Élet,
Éljen. Mi legalább röpültünk.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
Hídépítő álma: híd.
De nem ő jut által rajta.
S ha már mehet: bunkó hajtja,
vérrel virágzik a híd.
Rakja szivárványait,
más szedi a vámot rajta.
A bolond, ki műve borja,
ebben meghunyászkodik.
Szívünk bár rugaszkodik,
hogy e romlást hírül adja:
a bolond, ki sorsa rabja,
abban megragaszkodik.
Évre év és ívre ív,
nincs buzgalom vakság nélkül.
Híd a Kwai-folyón megépül,
minden folyón minden híd.
Szép a rút és rút a szép,
ha a gonosz pártul fogja.
Hogy ne lenne sorsa rabja –
ember megpróbálkozik.
Mikor a sárga trombita-virág
még felém fordulva magyarul zenélt,
tetőgerinci macskák bandukoltak
az Araráton galamb-combokért.
A sufniban boncoltunk holt madárkát,
kutatva a mozgás eredetét,
s megleltük egymás anatómiáját –
szeretsz-e még, szeretünk-e még!
Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
fehér dunnákat döncölt a sötét.
Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
királyra várva én, tüköri kép.
Galamb meg macska apellált szívemhez,
s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
Ó, szajha élet, hozzám igenis jó –
szeretsz-e még, szeretünk-e még!
Tűz,
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű,
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz,
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd, hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz,
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra,
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!
,
Ne hagyj a csontokon állnom,
te ragadj vállon,
vonszolj szobádba,
engem keresztfát
fektess az ágyra,
el innen, el
fénybe,
mesébe,
forralt borhoz,
térdemről csupa dér
csokrokat oldozz,
nyakamról koszorút,
gyászszalagos hámot,
roskaszd le rólam
fekete zászlóruhámat,
húzz-vonj szobádba
holtak madarától,
ezüstbetű-hemzsegésből,
jég-gyöngy-szaharából,
átváltoztass,
életre mozgass,
idomíts a létezéshez,
törhetetlen értelméhez,
szádban a mézhez,
piros almádhoz,
küszöbödön rikogatva
romboltatást, romlást
kiátkozz,
láng, te szerelmes,
fűtsd át a lelkem,
tündér,
tündér,
segíts kitelelnem!
Dúdolom a régi nótát,
Keserű egy nóta!
Van egy régi rossz szeretőm
Sok esztendő óta,
Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
Melyik utcasarkon,
És azóta tartom.
Mint a jámbor rabszolgához
A hálás oroszlán,
Csökönyösen, vakon, bután
Ragaszkodik hozzám.
Rimánkodok: pusztuljon már!
Küldöm, űzöm… mindegy!
Csak azért se! Nem megy!
Adtam neki öröklakást,
Ingyen kvártélyt, kosztot,
Ezt is, azt is keveselte,
Mindenből kifosztott.
Odaadtam… nem tudom mit,
Nem számolom, mérem:
Pénzem, agyam, vérem.
Ő az erős, a hatalmas,
Én vagyok a gyönge,
Ha az ajtón kihajítom,
Az ablakon jön be.
Akármilyen messze járok –
Féltékeny a kedves! –
Nyomon követ, megles.
Elkísér a kávéházba,
Elkísér a sírba,
Bírom, bírom valahogy,
De ő még jobban bírja.
Nem ereszt ki a kezéből,
Torkomon az ujja,
Fojtogat a furia.
Sírkövemre, majd ha egyszer
Föllélegzek mégis,
Írjátok rá rossz szeretőm
Átkozott nevét is:
„Itt nyugszik egy fáradt ember,
Elnyűtt rongya, csontja,
S mellette a Gondja.”
Párisi kis kávéház,
Túl a Szajna hídján,
Keserű a cigaretta,
A fekete hitvány.
Magam elé bámulok
A csillagos éjbe,
Hátam mögött domborul a
Panthéon sötétje.
Előttem a papiros,
Kezemben a tollam,
Úgy ülök itt, mint a költő,
Aki egyszer voltam.
Még a szívem tele van,
De a kezem fáradt,
Előttem a kalamáris
Örökre beszáradt.
Fejem fölött százszorszép
Tűzben égő reklám
Zöld, piros, kék fényszalagja
Vad szivárványt vet rám.
Lárma, zene, kacagás,
A boulevard hangos…
Gondolatom vén házak közt
Messze elkalandoz.
Szűk utcákon, tereken,
Meg-megáll egy percre,
Régi évek emlékeit
Szedegeti össze.
De sok emlék! De sok év!
Jól esik is, fáj is…
Mikor én még legény voltam,
De szép voltál, Páris!
Könnyű volt a szerelem,
Üde volt a hóbort…
Arcok, harcok és kudarcok…
Még a rossz is jó volt.
Tréfa volt a koplalás,
Játék az adósság…
Odaát a Luxembourg-ban
Most nyílnak a rózsák.
Hova lett, ki akkor nyílt,
A virág a kertben?
Jaj, ha merném… nem merem már,
Amit akkor mertem.
Kenyeremnek a javát,
Rosszát is megettem.
Oly kevés van már előttem,
Annyi sok mögöttem.
Ütött-kopott kalapom
A szememre vágom,
Nincs nekem már mit keresnem
Ezen a világon.
Lassan-lassan kifelé
Megyek is belőle,
Lengetem a zsebkendőmet,
Úgy búcsúzok tőle.
Úgy búcsúzok, úgy megyek,
Hogy vissza se nézek,
Isten veled kis kávéház,
Régi kedves fészek!
Isten veled, kopott toll,
Üres kalamáris,
Régen elmúlt ifjúságom
Temetője: Páris!
Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.
Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Marathont?
Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?
