Boldog a levegő, e híg kő,
mikor elvegyül
az élő ember-lehelettel,
boldog a csönd,
ha meghalhat az emberi daltól,
boldog, boldog a víz sodra,
amint az emberi szívdobogás
elevensége telíti,
és boldog a szín, évszakonként
változva az emberi arcon,
ó, boldog a sok dajkáló elem,
csak ember kivánna
önmagának örülni
és boldogtalan.
Forrás: Lélektől lélekig
Légy könnyű – dal – mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka
Légy könnyű – dal – mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott
Légy könnyű sziromkönnyű – dal – ugyan miért volnál nehéz?
az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
terhed hajítsd útfélre – mindent megnyer ki mindent elveszít
és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek
Légy könnyű könnyű könnyű – szív – mint az olvadt lélekharang
amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele
Forrás: Lélektől lélekig
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
Legszebbek a néma imák…
Imádkozik minden virág;
kék imát mond a kék katáng,
kék virága kék Miatyánk.
Gyalogútak, dűlők fele
kék katánggal van most tele;
mélyűlt keréknyomok között
milljó kék Miatyánk köszönt.
– Ki itt jársz, légy jó emberünk,
s néma imát mondj mivelünk;
tekints némán az égre fel, –
egy pillantást megérdemel.
Szekérkerékkel töretünk
kocsikenőcs a kenetünk,
innen mi el nem mehetünk;
mégis szép a mi életünk.
Mégis víg a mi életünk,
az égre ment felnézhetünk
s néz ránk a Nap, az ég szeme;
nyitott szemünk felnéz bele.
Minden tövön száz kék katáng
mondja némán hogy „Mi Atyánk”;
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.
Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk:
mig az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk…
1972
Forrás: Lélektől lélekig
Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.
Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.
Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem hajolnak az Idő előtt.
Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.
Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek soka.
De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Néha rajtakapom magamat, hogy
fukar s irigy vagyok, mint a vének,
dühödten tékozolva mutatok fityiszt
ilyenkor a vénség kísértetének.
S belegabalyodom e fura elszámolásba,
mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!
Szinte látom leforrázva, hogy néz minket
a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.
Forrás: Lélektől lélekig
Pihenni? – nem, még nem lehet.
Ne álmodjék ki él, tehet!
Az élet fájó küzdelem,
A végperczé a győzelem.
A végperczé, mely már talán
Ott van a holnap hajnalán,
Vagy távol évek végén áll,
Bizonytalan – biztos halál?
A czél homályos, szűk az út,
Verejték, könnyü összefut.
Virág, ha nyilva lát napot,
Verejték, s könnyü áztatott.
A fűre önti harmatát,
Lábunk alatt a föld porát
Áztatja, véle egyesül,
Por lent, verejték s könny felül.
A sors ragad, tovább, tovább,
Megállás nincs – előre hát!
Előre hát e tengeren,
Melyen csak bánat s kín terem.
Az élet kín és fájdalom,
Nincs más öröm, csak nyugalom,
Nyugalmas csöndes, szép halál,
Még nem – előttem élet áll!
Szívem harczolni, tűrni kész,
Mégis remegve visszanéz,
Hogy elmaradt a végremény
Gyermekkorom derült egén.
Letűntek a derült napok,
Mi voltam – többé nem vagyok.
És a jövő? mit tartogat
Titokzatos homály alatt?
Küzdelmet, harczot, életet.
Megyek jövő, megyek veled!
Fájó gyönyört, bizalmat ád:
Megállni bátran a csatát.
Megállni, bár a vég közel,
Nem biztat semmi égi jel,
A nagy jövőnek éjjelén,
Nincs egy sugár, nincs egy remény.
Csak érzemény, csak gondolat,
A lelkesülés elragad,
Hő lelkesülés, égi jel –
Megyek a merre menni kell!
Nem kérdem én: mi lesz a vég?
Harczolni kell, ez már elég.
Szívem harczolni, tűrni kész,
Emelj, vezérelj égi kéz!
Forrás: Lélektől lélekig
Veszteni? nyerni?
Forrás: Lélektől lélekig
Káprázat ez: a régi májusoknak
Szűz orgonái nyílnak újra ki
És mint a sírból a fehér halottak,
Támadnak lelkem bágyadt vágyai.
A férfi gordonkáján visszazendül
A fiatalság fojtott dallama,
Mint ahogy alvó kerteken keresztül
Rügybontó május surran újra ma!
Valaki újfent szólongatja párját,
A dal a régi, fájó és örök,
Vesztett örömök legszebb örömök!
Ki tudja, milyen éjek éje vár ránk,
De addig, sírok és romok felett
Én énekelem az életemet!
Forrás: Szeretem a verseket
