Ha majd szeretlek, vásárlok neked
Teknőc-fésűt, ezüst karperecet
Fecskefészket hozok, ezüst papírban
S a verseim, kék s zöld tussal leírva –
Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz
Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez
Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt
Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt
S így állongunk – két őrült, kéz a kézben! –
Megizzadunk a borzas szenvedélyben
Forrás: Lélektől lélekig
Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.
Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.
Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.
Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.
Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.
Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.
A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.
S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.
Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy este csak úgy leheveredtem
egy lánnyal a csillagokkal szemben,
s csak úgy magamtól, kibetűztem
szeméből, szájából a világ,
a madarak ákom-bákomát.
Most jó lenne mindezt elfeledni,
és egész analfabéta lenni,
és újra legelőször szeretni,
S mint csodálatos ábécés könyvet
felütni minden mosolyod, könnyed,
és szótagolva az eget, a földet
betűzgetni így: “tö…e…te.”
És rádismerni: “te, te, te!”
Forrás: Lélektől lélekig
Örülni, örülni de jó volna
Lemenő nap aranytavának,
Mely szétömölt amott a lombok
Mögött az égen, s jobbra-balra
Ringatják fejüket a vén fák
Beleegyező mozdulattal,
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
Lemegy a nap, és így kell lenni,
Elhúnyni, elmerülni szépen,
Lemenő nap arany tavában
Elsüllyedni fekete csendben.
Ó, élet, élet… ülök itt a
Hegyoldali új játszótéren,
A kisleányom karikázik,
Csattog a bot vígan és fürgén
Egy új, kis akaratos élet
Bátor s tudatlan ritmusára.
Szólnék utána, nem tudom mit:
Becéző szót, korholó intést?
Már ott nyargal az új játszótér
Távol sarkán, már nem is látom,
S vad érzés üt meg: látom-e újra?
Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?
Elmúlt az arany tó az égről,
És egyszerre nagyon sötét lett.
Forrás: Lélektől lélekig
Látom a ködöket,
téli reggeleket,
hétfőket, keddeket,
napokat, heteket…
Nem írok verseket,
Beteg vagyok, beteg.
Beteg vagyok, beteg.
Nem írok verseket,
nem zengek éneket…
Csak egypár szót nyögök
vagy inkább köhögök:
beteg vagyok, beteg.
Régi időm elmult,
régi kedvem fordult.
Ki volt hivem, elbujt,
hírem, nevem elhullt,
erőm veszni indult,
pénzem sohasem volt…
Mondd, van-e jussod már
hogy így nyögj és kántálj
mint unott koldusszáj?
Ki hallgat terád már?
Naphosszat motyogd bár
hogy itt fáj, hogy ott fáj…
Künn a fagy közelít.
Öröm, gond közelit.
Karácsony közelit.
A hegyek hátait,
fenyőfák sátrait
ünnepre meszelik.
Forrás: Lélektől lélekig
Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
Ha öröm hív – már vár a kín,
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éj ölel…már belémmar néha a fájdalom,
de itt vagyok még, s napjaimat nem számolom.
Hiszek a teremtett jóban, és…hogy van esély.
S ha nem hagy időt, az utolsó szenvedély
lesz társam a leghosszabb úton. Ne sírj!
Nem vártam semmit már, de mégis kaptam,
és, ha az életbe eddig bele nem haltam,
az elmúlás szele életet lehel most belém…
mily bolond az ember, nézd, milyen bohém:
a koporsóba szerelmet vinni társnak. Ne sírj!
Még gyűjthetsz csodát…még én is adhatok,
még várnak engem is ragyogó nappalok,
és ha éjszaka a fájdalom újra ölel,
a szerelem véd…a halál még nem jön el,
még játszani enged egy utolsót…Ne sírj!
Forrás: Lélektől lélekig
Mert vannak, akik nincsenek,
vannak, kik találnak kincseket,
vannak semmik és mindenek,
vannak csókok, vannak ölelések,
vannak érintések, vannak kések,
vannak madarak fészek nélkül,
vannak fészkek madár nélkül,
van aki haragszik, van aki békül,
van aki képes fölrepülni az égig,
vannak szép álmok is, ébredésig…
Forrás: Szeretem a verseket
