„Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Nincs szomorúbb,
mint ha egy vasúti sín
a párjába szeret.”
Forrás: Lélektől lélekig
„Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, bármilyen sötét volt is, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal – tragédiái érlelik naggyá.”
Forrás: Lélektől lélekig
E levelet a hegytetőn találtam,
Hóban feküdt, az erdőhöz közel,
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan.
Míg zöld volt, írni rá nem lehetett.
De hogy megbarnult, megkeményedett:
Az írás felcsillámlik rajta,
S tünődvén, lelkem elsóhajtja:
Kellett a dér, a tél, a hóvihar,
S a zuzmara, a zordfényű palást,
Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.
Forrás: Lélektől lélekig
„Hogy mennyire valódi a spiritualitásod, azt az emberek rosszindulatából tudod lemérni. Ha csak lenéznek, megvetnek és semmibe vesznek: alacsony fokon állsz. Ha indulatokat váltasz ki: magasabb szintre kerültél. Ha üldöznek: … akkor már valaki vagy!”
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem lehetek
kevesebb, mint önmagam.
De most már több sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Forrás: Lélektől lélekig
Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szivünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Két kezem közt remegő kis fecske,
Mint egy forró, pihegő szívecske.
Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.
Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
Nyitott ajtón be csak berepültél,
Idebent is kedvedre csapongtál:
De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?
Mámorában szédülő fejednek
Fejjel mentél az ablaküvegnek.
Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
Hogy lehet ott akadálynak lenni?
Hogy ott, ahol látni való szemmel
A nagy semmi: nekimegy az ember
Valaminek, ami oly nagyon van,
Hogy az ember feje belekoppan.
De ne bánjad, a fejed se törjed,
Hiszen annyin emberek is, bölcsek…!
Hiszen így is te tanítol engem,
Hogy félve is, megbújsz a kezemben.
Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.
Így ni fecském, megcsókollak szépen,
Azután menj az Isten nevében.
Kinyílik a szabad ég feletted:
Szálljon akit szállni teremtettek.
Forrás: Lélektől lélekig
Az értelem szűk pitvarában
nyüzsögnek törpe napjaid.
Túlnéznél olykor a palánkon?
a semmi fénye megvakít.
A téboly társadul szegődik,
föléd hajol, ő súgja már:
“Ölts nyelvet e talmi valóra,
különb hazát bír a halál…”
Különb hazát: Lehet. Eléred
ama honnak is partjait,
de számlált éved tövében
a lét rejtett aranyait
kutassad addig… S ha hiába?
Ha nincsenek? Ha nem leled?
Hát akkor is! Ha ez a dolgod:
addig s ahogy rendeltetett!
Nyöszörög elméd? Hánykolódol
űrszínű, zűrös éjszakán?
melledre ül s torkod szorítja
léted lidérce, a talány:
Miért? Mi értelme? Mi célja?
a rekedt kétség kerepel –
Figyelj! A hajnal jő s talán egy
rigó füttye majd megfelel…
Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
az omló légben, vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre elmulathat
az ész s húga, az érzelem –
és küszöbödre ül kibontott
hajjal s liheg, a szerelem.
Miként a gyermek, aki pénzt lel
és örömében felkiált,
hányszor kiált, sikolt a lélek
örömében mert rátalált
egy árnyra, színre, hangra, fényre,
mely tetszhalottként rejtezett,
de él eztán, mert szólítottad,
mert te adtál neki nevet.
Az értelem szűk pitvarában,
a végesben a végtelent,
a nem szűnőt az elmúlóban
ím megleled, amíg teremt,
munkát az ész s vele a lélek,
mint gazda, aki nyáron át
esővel, fénnyel összefogva
ápolja kertjét, udvarát.
S ha jő a tél, ha hó lepi be
majd udvarát s a kerteket,
az égiekkel nem száll perbe,
ki mindent megtett, mit tehet.
Ezt mondogasd eztán magadnak,
ha vigasz kell, ha bíztató –
míg jő teled és élted keskeny
nyomát betemeti a hó.
Forrás: Lélektől lélekig