https://verskucko.com

Címke: élet

  • Bella István: Dsida Jenő

    Pikával szívében született
    valami segesvári síkon.
    De se lópaták, se szúrt sebek.
    Élni csak azért született,
    hogy az élő halálban bízzon.

    De rét lesz-e a lepedő,
    ha nem vér: verejték-Szamos.
    És elrejt-e, menekülő,
    a kukoricás-levegő,
    ha csak tüdődtől iszamos.

    Dsida Jenő, én értelek.
    Minden dobbanásszavad
    enyém. Megérintettelek:
    ujjam begyén a te teled
    tündérei villámlanak.

    Nemsoká már színről színre.
    Én elkezdem, s te folytatod:
    „A fűzfa behajlik a vízbe”,
    és száll a szó szívről szívre,
    s a Léthe lábunknál locsog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Zsoltár

    A gyönyör fáj,
    kéjes a bánat,
    erős sodrával
    örökre árad.

    Ha elhord messze,
    visszahoz egyszer,
    mély folyóteste
    úgyse ereszt el.

    Partok dalolnak,
    a fák jó zöldek,
    ne bántsd a csöndet.

    Ki gondja a holnap?

    Karikakörbe útját
    e görbe pályán
    tán járja a Föld,
    talán nem.

    A célt ne kérdjed.
    A Nap talán áll.

    Az élet régibb
    a halálnál.

    Ámen.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

    Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

    Az éjtől reggel, a nappaltól este,
    A színektől, ha szürke por belepte,
    A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
    A hangtól, mikor csendbe halkul el,
    Minden szótól, amit kimond a szánk,
    Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
    Minden sebtől, mely fájt és égetett,
    Minden képtől, mely belénk mélyedett,
    Az álmainktól, mik nem teljesültek,
    A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
    A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
    A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

    Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
    Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
    Elfut a perc, az örök Idő várja,
    Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
    Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
    Hidegen hagy az elhagyott táj, –
    Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

    És mégis mondom néktek:
    Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami

    A napok rohannak, futnak,
    céltalan bolyongunk a szürkeségben.
    Mindenki siet valahová.
    Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
    Hiányzik valami az életünkből.
    Nem látjuk a tarka virágok színét,
    nem érezzük a napfény melegét.

    Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
    elmúlt nyarak igézete,
    ringó kalászos, erdők illata.
    Hiányzik az életből valami…
    Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.

    Egész életünkben szakadatlanul,
    fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
    Vágyódunk a tökéletességre,
    és csak reménykedünk hiába.
    Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
    egy kézfogásban, egy mosolyban.

    Hiányzik az életből valami…
    Hiányzik a jó, hiányzik
    a napfény mosolya, az éjszaka
    vaksi pislogása, a hajnalok
    ébredő ölelése. Hiányzik
    a nappalok hangos nevetése.

    A nappalok rohannak, futnak,
    mindenki siet valahová.
    De egyszer, valahol meg kellene
    állni egy mosolyra, egy
    ölelésre, egy igaz szóra.
    Valahol meg kellene állni,
    segíteni azon, aki elesett.
    Meg kellene tanulni újra
    mosolyogni, kezet nyújtani!

    Hiányzik a világunkból
    a nagy világ…
    Hiányzik az életünkből
    az életünk, – a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Kiégett csillagok

    Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
    S hatalmas hévvel többé nem teremt!
    Elhűlt az élet édes forrósága,
    Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
    Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
    S mint a halottnak nincs lélegzete:
    Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
    A bús rögöt örök fagy vonja be.
    De bár kiégve, bár megfagyva régen:
    A szomorú gömb ott bolyong az égen,
    Más, boldog, élő csillagok sorában,
    Mint egykoron, a hév s erő korában!
    Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
    Amit hő napja hullájára hint.
    Forog, forog… Csak gördül, csak kering,
    A mindenség élő-halottjaként!…

    Ó hány ember van, akiből kilobbant
    Mindaz, mi egykor alkotó elem,
    Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
    Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
    Vágy és öröm… édes megindulás,
    Szent érzések túláradtán a könny,
    Szemünknek gyöngye!… S nincsen benne más,
    Csak változatlan, fásult, bús közöny,
    Unott, rideg kopárság, rémes űr!…
    És mégis él, mégis szünetlenül
    Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
    Rád néz s nem csap meg a halál szele.
    A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
    Mint önmagának temetője jár.
    Kívül ragyog… belül örök setét.
    Hurcolja folyvást meghalt életét!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Csöndes panaszok

    Nagy tengerek mély csöndje van velem.
    Pihennek a szerelmi sóhajok.
    A tenger azért tenger és ragyog!

    Némult a harcok harsogása is,
    Alusznak mind a rontó csapatok,
    De kardjuk azért acél és ragyog!

    És hervatag hajamban a babér
    És virágaim is elhervadók,
    De volt babérom, rózsám s még vagyok!

    Szerelem, harc és élet csöndje ez!
    Valaki néma lesz, hideg, halott,
    De egyszer harcos volt és hárfa volt!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

    Az első nap arra volt jó,
    hogy mindent elfelejtsek.

    A második arra, hogy mindenre emlékezzek.

    S a harmadik nap esni kezdett a hó
    és megszületett a sejtelem,
    hogy most már mindig esni fog,
    homlokodtól a szádig,
    szádtól az ágyékodig,
    végig tested hosszán,
    végig az életemen.

    Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
    ha fölemelem,
    az elmosódó gyerekkori ég, ha hátra nézek.

    Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
    csak a hó kísértete kószál,
    az elsötétített földeken megül,
    a háborús menekülőket megkoronázza…

    És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
    elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
    leül mellém a vonatba,
    átkel velem a tengeren,
    füstölgő autógumik s levegőtlen városok éjszakájában,
    megszólít anyanyelvemen
    s országokat hódít nekem,
    mert országot hódítani
    te akartál –

    s ha hazám se lesz, mert nem lesz erőm
    vallani róla,
    bezárkózom ebbe a havazásba,
    mint aki fehér inget vesz föl:
    s nem veti le,
    csak az utolsó napon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Hó-játék

    Borús vagyok, hát játszom:
    a hóból ki se látszom,
    a hóból, havazásból,
    e duhaj hóvilágból

    Körhinta forog velem
    zajtalan szél-tengelyen,
    fák, terek, villamosok-
    hó-láncba kapaszkodok.

    Hajamon hó a kucsma,
    csurog nyakamba lucska,
    hátamon végigpereg,
    belül is fehéredek.

    Havazok csontomban is,
    szakadó gondomban is-
    a hóból ki se látszom,
    borús vagyok, hát játszom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Egyszerű-különös

    Mily egyszerű az élet,
    mily egyszerű a halál.

    Mily rejtelmes az élet,
    mily rejtelmes a halál.

    Fordítom színére,
    fordítom visszájára:

    egyszerű… különös
    értelmét nem találom,

    örvényes, mint az álom,
    napfényes, mint az álom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Toronyalja

    Kijönni minden kőtoronyból
    megérezni az omlást
    földre szorított füllel tudni
    évtizedes bolyongást

    mint földrengést az indiánok
    szigetlakók a tájfunt
    gyökér jósolja így a tűzvészt
    mely a fatörzsön átfut

    végigrohan a szél a parton
    a szél a láthatatlan
    a kapitánynak tatvitorla
    bőg fenn a szélviharban

    mert jel s jelzett feszülni vágyik
    mint vad ha utolérték
    de kijönni a kőtoronyból
    csak ez lehet a mérték

    Forrás: Lélektől lélekig