Forog a vízimalom, be jó
rádgondolnom a vízimalomról!
Repül a vadgalamb, be jó
rádgondolnom a vadgalambról!
Míg körül megtavaszodik.
Ahány rezzenést tesz a föld,
be jó,
veled cinkosan összeölt.
Fütty harsan, felhő utazik
Ég, csillagaival, rét, illataival,
be jó,
veled titkosan összevarr.
Sőt a sárban a cinke-lábnyom.
Be jó tudnom, és be jó látnom,
minden terád is tartozik.
Élsz, velem, ezen a világon!
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így, este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ, –
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
Forrás: DIA
Kék hamvadozását
Estéli sugárnak,
Mikor ifjú párok
Összébb bújva járnak,
S láttukra szívedben
Habot vet a rest vér,
– Vén bor hűs pincében –
Ismered-e, testvér?
Szidod-e, bölcs gúnnyal,
A nagy, sárga holdat,
Hogy sűrű sugára
Ócska szirup-oldat?
Puffadt, rossz citromból
Csurrant limonádé…
S nem fáj, titkon, íze,
Hogy már nem a szádé?
Csókíze a holdnak,
Holdíze a csóknak…
Mért lesz vége, pajtás,
Az ifjonti jóknak?
Színünk, ízünk, harcunk
Fakul, bomlik, vásik,
S helyünkre lopózik
Sok fiatal másik…
Morcosodunk, s bévül
Bennünk, a csontpadkán,
Szívünk is úgy gunnyaszt,
Mint egy öreg patkány;
Rosszkedvűn figyeli
Május tilinkóját,
Friss szívek hamelni
Víg patkányfogóját…
Ej-haj, jó kenyeres,
Szegjük fel nyakunkat,
Kurjants fel a holdra,
Ne hagyjuk magunkat!
Tudunk mi még rózsát,
Babért is aratni,
Hódolt gyönyörűség
Torkába harapni!
Hulljunk dali tánc közt,
Hogyha hullni kell már,
Múljunk ragyogás közt,
Hogyha múlni kell már,
Izzadt, bukó harcunk
Gyönyörűszép esten
Hűsítse halálba
A jó férfi-isten…
Forrás: MEK
Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!
Némely ingó és rügyes
Ág végére már
Küldöd: kússzék az ügyes –
Katicabogár,
Mint árbócra egy piros,
Pettyes zubbonyú,
Fürge lábú és csinos
Kis matrózfiú!
Kémleli a láthatárt:
Mennyi fény! Mi az?
S zümmög zengő, napba tárt
Szárnyakkal: tavasz!
Szunnyad még a tél-mező,
Fáradt, vén paraszt,
Fűszakálla csendbe nő,
Megcibálod azt,
Majd meg méznél illatosb
Szellőfésüvel
Fésülöd, s szólsz: hé, de most,
Lomha szolga, fel!
Szundikálás volt elég,
Vár az új robot,
Mit álmodtál, vén cseléd,
Krumplit vagy zabot?
S reszket s kacag a liget,
Cserje meg bozót,
Gyenge bőrü testüket
Úgy csiklándozod;
Minden erdő egy bolond
Hejehuja-hely,
Nincsen még seholse lomb,
Csak virágkehely:
Izzad még a levelek
Vajudó rügye,
S a szirom már lepereg:
Csókos szél vigye…
S átsuhansz a városon,
Bérházak felett,
Felragyog sugároson
Sok vak emelet:
Reszkető, bibor varázs,
Vén kémény fala,
Lányszemszínű kék parázs
A szelíd pala.
Mély, sötét udvar felett
Négyszögű egen
Táncos lábad emeled,
Mint halk szőnyegen.
S padlásablakot, kitört
Sarkon fordulót,
Villogtatsz, mint zsebtükört
Pajkos nebulók:
Zsupsz! a földre hull a fény!
S ím a szenny alól
Nyűtt hang sír, tán a szegény
Por maga dalol?
Vak lap-árus: eleven
Bús utca-szemét
Sütkérez a melegen,
S nyitja holt szemét…
Április, ó, Április!
Míg tánccal suhansz,
Látogass meg engem is,
Víg örök suhanc,
Hisz egy régi kikelet
Furcsa reggelén
Együtt érkeztem veled
Földi útra én:
Szólt arany szimfónia
Napfény-húrokon,
S bölcsőmnél te, fény fia,
Álltál, víg rokon!
Április-testvérem, ó!
Hol van az a kor?
Ifjuságom hervadó
Kankalin-csokor,
Elpártoltam tőled én,
Nem veszed zokon?
Hej, beteg s fanyar legény
A régi rokon:
Ha a tavaszt élvezi,
Nézvén langy egét,
Bánatát is felveszi,
Mint szemüvegét…
Április, ó, Április!
Símogass, vezess!
Hadd legyek ma újra kis
Jó öcséd, kezes,
Hadd feküdjem tarka fák
Alján inni fényt,
Míg arcomba szöcske vág,
Zöld parittyaként,
Míg szememre patyolat
Szirom lengve jön,
S kis selyem-sátra alatt
Megbúvik a könny…
Ó, tán akkor, míg a méz
Színű nap lehull,
Bordám közül a nehéz
Szív is elgurul,
Imbolyog még, menni fél,
Majd gyáván, sután,
Bíbor labda, útra kél
Tűnő nap után:
Táncol, ugrik, fellebeg,
Enyhén száll tova,
Felfogják a fellegek,
S nem fáj már soha…
Forrás: MEK
Iszapos, mély, fekete árok
A Halál-árok.
Oda kerülnek
A vén szerelmi csatárok.
Boldogak, kik vénen szerettek,
Holtig szerettek:
Kísérti őket
Száz, csókos, ifjú eretnek.
Úgy halnak meg, hogy meg se halnak,
Ha meghalnak.
Tanúi lesznek
Nagy, ölelő diadalnak.
Ifjak, akik csókolni tudnak,
Bolondul tudnak,
A Halál-árok
Babonás partjára futnak.
S pihennek a vén, csókos dalják,
A halott dalják,
Hanem a csókot
Jutalmul örökre hallják.
Forrás: MEK
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
Kicserélődve, fiatalon,
Szomorú kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.
Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.
Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Bomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.
Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság.
Forrás: www.eternus.hu – Ady Endre versei
A Bartók-táncegyüttes használatára
I
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
rámugatnak égiek és földiek.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
jó lennék majd, égetőn ha kellenék.
Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
szivárvánnyal írtam be a levegőt,
átváltozott gyászfekete szalagra,
hétrét kéne görnyedeznem alatta.
Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
hadd mulatok, mikor sírnom illenék.
II
Kutya a föld, eb az ég,
sehol semmi menedék.
Ne is akarj menedéket,
amíg benned zeng a lélek!
Most rúgjon a sarkad szikrát,
égesd el a világ piszkát,
aki bírja, kipirosul,
még a csúf is kicsinosul!
Forgasd ide, oda is,
lángoljon a szoknya is,
elköltözni csúnya volna,
deszka közé csomagolva!
Mert mibennünk zeng a lélek,
minket illet ez az élet!
III
Ez a világ ellobban,
ölelj engem még jobban,
hajamtól a sarkamig,
hajnalig, de hajnalig.
Nem hajnalig – örökig,
szakadatlan örömig!
IV
Oda menjünk, ahol kellünk,
ahol nekünk öröm lennünk,
hol a csókok nem csimbókok,
nem hálóznak be a pókok.
Aki minket meggyaláz,
fárassza el azt a frász,
jó habosra hajtsa meg,
talonnak se tartsa meg!
Aki minket meggyaláz,
gyötörje meg azt a láz,
pokol legyen lakhelye,
égjen el a tüdeje!
V
Én is nyitok arany torkot,
mint a rigó, úgy rikoltok.
Csapkodom a nyári zöldet,
átnyilalok eget, földet.
Én is, akit megtalálok,
pántolok rá aranypántot.
Úgy szeretem, úgy szorítom,
én sohase szomorítom!
Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,
Széppé a rútat, jóvá ami rossz
És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.
A világ annak micsoda?
Mindennap millió új csoda,
Sok tarka álom és kevés valóság.
Tündérek és mesék víg birodalma,
Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
Amelyben minden alma aranyalma
És az marad befőtt korában is,
Játék az élet, élet csak a játék
S élet, halál egyformán szép ajándék.
Maradj gyerek te is hát kis leányom,
Mosolygó lelkű, üde, friss,
Maradj gyerek, szívből kívánom,
Még nagymama korodban is.
Aki ezt a verset írta
Nem rigó és nem pacsirta,
Csak aféle bölcs bagoly,
Zord romok közt huhukol.
A szája duzzadó cseresznye,
A keble két kis aranyalma…
(Mert végtelen Allah hatalma!)
A haja szőke, puha szőnyeg,
Lágy takaró a pihenőnek,
Amilyet únott, lusta kézzel
A hárem álmos asszonyai szőnek.
Az arca, mint a fölkelő Hold
Szelíd ezüstje,
A bőre illatosabb, mint a tömjén
Buja füstje,
És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
(Mert végtelen Allah hatalma,
És jósága kifogyhatatlan.)
Karcsú cédrus-ág a karja…
(Mert végtelen Allah hatalma,
És minden úgy van, ahogy ő akarja!)
Karcsú cédrus-ág tövében
Kusza, kicsi fészek,
Selyem-moha.
Ha odanézek,
A szemem részeg,
Költők, tudósok és vitézek
Szebbet nem láttak még soha.
Két kis, kerek cipó a térde,
Egy tenyerembe beleférne,
Helyesen mondja Abu Nuasz:
„Meghalok érte!”
Mint a hatalmas sivatag homokja,
Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
E sivatagban vándorolni
S nem térni többé soha vissza,
Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
(Mert végtelen Allah hatalma,
És az övé minden igazság.)
És a csípője rózsaszín barackfa
Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
A bölcsek bölcse,
De már kezével lágyan simogatja
Abu Nuasz, a dalok atyja,
Míg Abu Manzur, a koldus arab,
Él a senki jogával,
És villogó, éles, fehér fogával
Jókedvűen beleharap…
