Címke: életöröm

  • Nagy László, Táncbeli tánc-szók

    A Bartók-táncegyüttes használatára

    I
    Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek,
    rámugatnak égiek és földiek.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    jó lennék majd, égetőn ha kellenék.

    Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt,
    szivárvánnyal írtam be a levegőt,
    átváltozott gyászfekete szalagra,
    hétrét kéne görnyedeznem alatta.

    Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet,
    majd meggyógyít, aki szívből megszeret.
    Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég,
    hadd mulatok, mikor sírnom illenék.

    II
    Kutya a föld, eb az ég,
    sehol semmi menedék.
    Ne is akarj menedéket,
    amíg benned zeng a lélek!

    Most rúgjon a sarkad szikrát,
    égesd el a világ piszkát,
    aki bírja, kipirosul,
    még a csúf is kicsinosul!

    Forgasd ide, oda is,
    lángoljon a szoknya is,
    elköltözni csúnya volna,
    deszka közé csomagolva!

    Mert mibennünk zeng a lélek,
    minket illet ez az élet!

    III
    Ez a világ ellobban,
    ölelj engem még jobban,
    hajamtól a sarkamig,
    hajnalig, de hajnalig.

    Nem hajnalig – örökig,
    szakadatlan örömig!

    IV
    Oda menjünk, ahol kellünk,
    ahol nekünk öröm lennünk,
    hol a csókok nem csimbókok,
    nem hálóznak be a pókok.

    Aki minket meggyaláz,
    fárassza el azt a frász,
    jó habosra hajtsa meg,
    talonnak se tartsa meg!

    Aki minket meggyaláz,
    gyötörje meg azt a láz,
    pokol legyen lakhelye,
    égjen el a tüdeje!

    V
    Én is nyitok arany torkot,
    mint a rigó, úgy rikoltok.
    Csapkodom a nyári zöldet,
    átnyilalok eget, földet.

    Én is, akit megtalálok,
    pántolok rá aranypántot.
    Úgy szeretem, úgy szorítom,
    én sohase szomorítom!

  • Heltai Jenő: Marianne emlékkönyvébe

    Akit az istenek szeretnek,
    Örökre meghagyják gyereknek,
    Bizakodónak, nevetőnek,
    Az élet útja annak puha szőnyeg,
    Útravalója sugaras derű,
    Mely ólmot színarannyá aranyoz,
    Széppé a rútat, jóvá ami rossz
    És nagyszerűvé azt, mi egyszerű,
    Újjá az ócskát, tengerré a tócsát.

    A világ annak micsoda?
    Mindennap millió új csoda,
    Sok tarka álom és kevés valóság.
    Tündérek és mesék víg birodalma,
    Amelyben győz a jó, kárt vall a gaz, hamis,
    Amelyben minden alma aranyalma
    És az marad befőtt korában is,
    Játék az élet, élet csak a játék
    S élet, halál egyformán szép ajándék.

    Maradj gyerek te is hát kis leányom,
    Mosolygó lelkű, üde, friss,
    Maradj gyerek, szívből kívánom,
    Még nagymama korodban is.

    Aki ezt a verset írta
    Nem rigó és nem pacsirta,
    Csak aféle bölcs bagoly,
    Zord romok közt huhukol.

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye,
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)
    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzű Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)

    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek,
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz,
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab,
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…

  • Heltai Jenő: Casanova

    Száz éve most, az erkölcsös csehek közt
    Szemét lehunyta egy vidám legény,
    Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,
    Tiszt, pap, bűvész, kém, gazdag és szegény.
    De bármi volt is, bármily állapotban,
    Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,
    A nagy Jacopo Casanova volt ő,
    S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Maga megírta sok nehéz kötetben
    Kalandjait (nevekkel) sorra mind,
    Ez immorális és ledér iratba
    A jól nevelt lány bele nem tekint.
    Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,
    Hogy volt az ólmok börtönébe rab,
    De a börtönben, mennyben és pokolban
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Olasz, görög, német, hollandus, angol,
    Lány vagy menyecske mindegy volt neki,
    Heléna, Róza, Toinon, Tereza
    Báját e mű lelkesen hirdeti.
    S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs
    Szított szívében újabb vágyakat,
    Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Volt felesége, meghalt, elsiratta,
    Vett másikat s melléje szeretőt,
    Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,
    Reggel, ebédnél, este, délelőtt.
    Nem volt tüzes szívének semmi sem szent,
    És ujjongott, ha új kaland akadt,
    Gyermekkorában, ifjan és elaggva,
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

    Száz éve most, hogy meghalt, eltemették
    Az erkölcsös csehek közt valahol,
    Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik,
    S a bokorban fülemile dalol.
    Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni
    A szív, e nyughatatlan húsdarab:
    Az Isten megbocsátja bűneit, mert
    Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

  • Heltai Jenő: Dal

    Az ajkamon még itt az ajkad íze,
    A csókjaidnak édes harmata,
    Harmat, mely éget, részegít, bolondít,
    Nem ittam lángolóbb italt soha!

    Piros kehelyből, ajkadból ittam,
    Oh, hogy ihatnám mindig, úntalan!
    Ahány a vízcsepp minden tengerekben,
    Ajkadnak annyi, annyi csókja van.

    Mind az enyém, és mind engem bolondít,
    Csókolj, bolondíts, drága gyermekem,
    Hogy félig öntudatlan támolyogjak
    A csókjaid borátul részegen.

    És ki ne józanodjak, amíg élek,
    S ha nyugaton leáldozott napom:
    Dalolva tűnjek el az éjszakában
    A legutolsó csókkal ajkamon.

  • Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

    Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
    magába itta pillantásomat.
    Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
    szenvedő bogarak.

    Megint a halál mellől pörget vissza
    egy boldog forgószél a közeledbe.
    Testem kudarcait a reményed legyőzte,
    s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

    Jó napot kívánok a homlokodnak,
    a kétségbeesés ága verte,
    jó napot kívánok a kezednek,
    a jég narancsát számba tette,
    s a lábad jött, áradt a lábad,
    mint két folyó, ha medret otthagy,
    virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
    üdvözlet futós lábaidnak.

    Hirdettem: van utam külön
    a világ zavarában s örömében,
    de gyöngeségem most elárult,
    s nem élhetek, csak arcod közelében.

    Csak arcod tavaszában ismerek rá
    a földre, mely megújul s élni enged.
    Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
    éneklő erdők s fölismert szerelmed.

  • Áprily Lajos: Carpe diem…

    Most értelek meg, réges-régi szó.
    Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
    ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
    mert tudja, hogy már nem sok napja van.

    Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
    Legyen minden napom aranypohár,
    aranypohárban aszubor legyen,
    mely fenn termett a hervadó hegyen,
    olyan bor, melynek alján nincs salak,
    olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
    hogy mondhassam, ha csendes óra jön
    s napomnak esti számadása vár:
    öregség kincse, szép aranypohár,
    ma végső cseppedig kiittalak.