Címke: életút

  • Mentovics Éva: A nagymama tavasza

    Mondd csak, nagyi: a te hajad
    mitől fehér, mint a hó?
    – Tudod kicsim, télbe léptem,
    de nem bánom, így a jó.

    Hajdanában kobakomon
    szőke tincset fújt a szél.
    Tudod, mikor tavasz táján
    a kis bimbó útra kél;

    szirma, mint a könnyű selyem,
    színe pompás, zsenge, friss,
    mint a mezők aranyhaja…
    olyan volt rég nekem is.

    Később, mikor nyárba léptem,
    ragyogott az ég nekem,
    s nemsokára anyukádat
    dédelgette énekem.

    Csodálatos évek jöttek,
    nem feledem soha tán,
    milyen boldog volt családunk
    nagyapókád oldalán.

    Aztán, mikor édesanyád
    egy ifjúban párra lelt,
    a Nap minden sugarával
    örömtáncát járta fent.

    Hosszú évek teltek, múltak;
    fényes nyarak, szép telek…
    ezerszínű őszünk múltán
    hajamra már dér pereg.

    De tudd kicsim, szép a tél is,
    mert a tavasz aranyát
    mióta élsz, drága kincsem,
    a te lényed adja át.

    Forrás: szeretem a verseket

  • William Blake: Az angyal

    Az Angyal – születésem elnöke –
    Így szólt: „Kéj- s kedvből gyúrt lényecske, te,
    Menj, szeress, Földi Hívság ne vonzzon sose.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Buda Ferenc: Vonatok

    A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
    Az indulók. Az újságot, vígságot
    hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
    tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
    Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
    nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
    Vashidak. A szemafor épp pirosat
    mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
    áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
    vesztegel. Órák, napok, századok
    vesznek el. Rándulva, lódulva
    indul, füttyent, tolat, sínt vált
    a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
    kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
    áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
    tolongva a csarnokon áthömpölyög.

    Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
    Szemünk ki a sötétbe mered.
    Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
    lunk. Utunk – örök. Váltókon,
    végtelen vágányokon kattog a
    kerék, hidakon átdörög. Meddig?
    Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
    Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
    Talán nem is mi utazunk? Hisz
    messzire, jaj, messzire mindig
    csak mást visz a vonat, s míg
    végképp nyoma vész túl a kanya-
    ron, árvultan intünk utána
    a kiürült peronon.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Faludy György: Ballada F. Gy. egyetlen szerelméről

    I.

    Mikor Faludy György elment Bécs őszi városába
    egy kofferrel, mely a hazája volt
    s az esti, szürke panziószobában
    Natasja balvállára ráhajolt
    s a rolettán a Rathaus tornyának sárga óralapja
    úgy fénylett át, mint egy olajpecsét –
    akkor hajnal felé így szólt Natasja:
    „Te sem vagy már szűz. Ennyi az egész.”

    S akkor F. Gy.-nek ritka lett a pénze
    s gallérja ünnepnap sem volt fehér,
    de a diáklány, ha kérdezték érte,
    csak vállat vont s vele maradt. Ezért.
    Kimosta ingét, ruháját kefélte
    és szava lett számára a parancs;
    az ágyban olykor Csehovról beszéltek.
    Melle kisebb volt, mint egy félnarancs.

    S mikor már végigjárták kettesében
    Bécs városának őszi parkjait,
    egy szürke taxi lement velük egy téli éjjel
    az úton, mely a Westbahnhofhoz vitt.
    S F. Gy. nem sírt, amikor a vonatból
    fehér bundában kihajolt felette.
    Az utcasarkon gesztenyét vett magának
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    II.

    A másodikat Mettának hívták. Porcelán arca
    nem árulta el soha, mire vágyik
    s haja oly szőke volt, hogy meggyújthatták volna rajta
    a firenzei dóm összes gyertyáit.
    Az első este kávéházban ültek, egymástól diszkréten távol
    az asztal két oldalán. Szemben fényreklám szaladt
    s így társalogtak Einsteinről és Zoláról
    a Kurfürstendamm lámpái alatt.

    És Metta ásított: „Ez a szerelem is éppen
    úgy kezdődik, mint minden szerelem;
    most két hétig Einsteinről beszélsz nékem
    és két hét múlva lefekszel velem.”
    Majd hozzátette: „De mi volna, ha most mindjárt lefeküdnénk?”
    F. Gy. a pincért hívta, hogy fizet
    s hazamentek. S Metta oly könnyedén s kecsesen
    tette le az ágyra és nyújtotta át testét,
    mint ahogy az előbbi pincér hozott három pohár vizet
    ezüsttálcán.

    És aztán egy fél évig
    cigarettáit ő gyújtotta meg
    és minden este puncsot főzött néki
    s szép német teste néki volt meleg.
    A Zoo alatt, a villanyóra mellett
    találkoztak, fél nyolckor. Minden este.
    De egy nap F. Gy. nem ment oda többet
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    III.

    A harmadik, valljuk be, kurva volt. Egy pesti bárból
    együtt mentek ki és tudták, hova.
    Fricinek hívták és vörös hajához
    jól állt a szürke garniszálloda.
    Tizenhét éves volt, szép, mint a Madonna,
    de gint ivott veszettül s köpködött.

    És másnap dél felé, mikor a mellét mosta,
    hátrasandított és megesküdött,
    hogy mától fogva többé nem lesz céda
    és F. Gy.-vel marad csak ezután.
    A vén falakról hullott a tapéta
    s azontúl ketten laktak egy szobán.

    Történt olykor, hogy, mert nem volt rúzsra pénze,
    vagy, csak szokásból, az utcára ment.
    F. Gy. meg várt rá és felforrt a vére,
    ha másnap reggel végre megjelent.
    Belerúgott, megverte és kidobta
    s az utcán állt a jég, a sár, a köd.
    Ha az éhség s a rendőr megkínozta:
    alázatosan mindig visszajött.

    S F. Gy.-t egyszer elfogta régi csavargó láza:
    gyűrött múltját, a passzust zsebretette,
    cigarettáit rádobta az ágyra
    és aztán mindjárt, mindjárt elfeledte.

    IV.

    S F. Gy. megjárta így a félvilágot
    és látta, hogy minden játékban nyert,
    s úgy hírlik, hogy gőgös lett és felvágott,
    mikor egy nap megjött az Éva Scherff.

    Ott jött a Mirabell-park egyik fasorában
    és rászegezte kihívó szemét,
    mely olyan kék volt, mintha a sarkában
    egy ibolyát préseltek volna szét.

    S mikor a Dómtéren leült mellette,
    olyan sápadtan mint az aszfodélosz,
    akkor F. Gy. még azt is elfeledte,
    hogy márványból van-e a milói Vénusz.

    Az Éva Scherff nem szívott, csak méregdrága
    angol cigarettákat és meg se hallotta,
    hogy F. Gy verseket liheg,
    fütyült Einsteinre, Mannra és Zolára,
    pimasz volt és szeszélyes és hideg,
    hét találkából csak egyen jelent meg
    néhány gyors percre; mindig sietett
    és gúnyolódott, ha F. Gy. szerelmet
    vallott neki; lenézte és kínozta,
    megsértette és gyűlölte s kidobta
    s ajkát, melyen fénylett a skarlát festék
    s feszes selymekbe csavart drága testét,
    melyet minden jöttmentnek szabad volt szeretni,
    neki, csak neki nem adta oda.

    De ezt az egyet nem tudta elfeledni
    soha, soha, soha.

    (Miskolc, 1933)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Marion Zimmer Bradley: Idézetek

    „Soha nem volt és nem lesz könnyű dolgunk!
    De a reményekkel kikövezett út kellemesebb az utazónak,
    mint a kétségbeeséssel teli, bár mindkettő ugyanoda vezet.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Prohászka Ottokár: Kő az úton

    Gondolod, kerül életed útjába
    egyetlen gátoló kő is hiába?
    Lehet otromba, lehet kicsike,
    hidd el, ahol van, ott kell lennie.
    De nem azért, hogy visszatartson téged
    se, hogy lohassza kedved, merészséged.
    Jóságos kéz utadba azért tette,
    hogy te megállj mellette,
    nézd meg a követ, aztán kezdj el
    beszélni róla Isteneddel.
    Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
    küld azzal az akadállyal neked.
    S ha lelked Istennel találkozott,
    utadba minden kő áldást hozott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: A csikó

    Vályogházba születtem télen,
    Egy-szalmára egy pej csikóval,
    Velem egy nevet kapott ő is.

    Mikor a szavak hámjába bújtam
    S egy-két egymáshoz illesztett szót már
    Elég jól elmakogtam – a csikó betéve tudta
    A csengettyűk minden nyelvét,
    S a fával rakott szekérbe fogva
    Anyja mellett
    Elég jól megállta helyét
    a hámban.

    Amikor én négyéves lettem csikónkat
    Már lónak nevezték,
    Büszkén viselte a nyerget a nálánál
    Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.

    Amikor iskolába kerültem
    A mi lovunk
    Kukoricáért járta egy hétig a
    Mezőséget, a szárazság idején.
    Amikor városon nevelkedtem

    A mi lovunk
    Tejet, almát, birset és otthonsült-
    Kenyeret hozott a szénával bélelt
    Szekér derekában.

    Amikor katonának mentem
    A velem egyszerre azon a régi télen született
    És nevemet viselő pejlovunk
    Vénségtől kábán pusztult el a
    Falu fölötti kiszikkadt mezőn.

    Kányádi Sándor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mészáros Ferenc: Útravaló

    Sohase várd, hogy megértsenek! Nem az a cél, hogy értsenek!
    A cél az út, amelyen jársz. A saját utad.
    Ennek mentén mindig találsz barátra, falat ételre,
    szerelemre, ismerős ismeretlenre.
    Ami mögötted marad, vagy virágba borul, vagy elhervad,
    és porrá válik.
    Amelyik virágba borul a Te utadat jelzi, s annál szebb ez
    az út minél több virág szegélyezi.
    A virág nem csak látvány: illat és üzenet.
    Ha vele van tele a tarisznyád, sohasem leszel éhes,
    szomjas. Életben tart a szeretet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Attila: Az élet zarándoka

    Indulnom kell tovább, ez a dolgok rendje,
    ahogy minden elmúlik, mögém, az enyészetbe.
    Talán sírni kéne, de nem fog már menni.
    Eltűnt a varázslat, nekem megint nem maradt semmi.
    Összekócol a szél, az éjszaka emlékekkel kínoz,
    tovább kell mennem, tovább, az élet bármit is hoz.
    Sebhelyeim, vesztett csaták emlékei, összetört szívem,
    megroskadva, kínokban égve egyre csak tovább viszem.

    Miért van a jó,
    ha elmúlik újra?
    Miért fogadtak be,
    ha megint rá kell lépnem az útra?

    Csend vacog szívemben, ez a dolgok rendje,
    majd lassan elmúlik, velem, az enyészetbe.
    Talán csak azért fáj, mert elfeledtem
    pár pillanat melegben, hogy ennyi jutott nekem.
    Megtépáz, átjár a sors, az égre tekintek,
    a csillagok felhők fölött, szégyenben rejtőznek.
    Sebhelyeim, dicső csaták emlékei, gyémánt szívem…
    a kegyetlen évek nem tudtak megölni, azt hiszem.

    Szellővel szaladok,
    legyőzöm a halált.
    Ott leszek mindig,
    s dúdolom az ezüst holdnak a magány dalát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Nagy Attila, életút, veszteség, kitartás, belső harc, magány, úton levés