Címke: életút

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    érkezni bölcsen a világba,
    hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
    gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK

  • Gyurkovics Tibor: Állomás

    Lekapcsolódsz, mint egy vagon
    a tehetetlen kocsisorból,
    továbbütődsz a vasakon,
    a vasutas már rád se gondol,

    pedig tele vagy még teherrel,
    melletted jár a gyorsvonat.
    Kissé raknak. Aztán egy reggel
    megmérik tiszta súlyodat.

    Forrás: —

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálkozni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el

    Köd előttem, köd mögöttem,
    isten tudja, honnan jöttem,
    szél hozott, szél visz el,
    minek kérdjem: mért visz el?
    Sose néztem, merre jártam,
    a felhőknek kiabáltam,
    erdő jött: jaj, be szép!
    – megcibáltam üstökét.
    Jött az erdő: nekivágtam,
    a bozótban őzet láttam,
    kergettem, ott maradt,
    cirógattam, elszaladt.
    Ha elszaladt, hadd szaladjon,
    csak szeretőm megmaradjon,
    szeretőm: a titok,
    ő se tudja, ki vagyok.
    Isten tudja, honnan jöttem,
    köd előttem, köd mögöttem,
    szél hozott, szél visz el,
    bolond kérdi, mért visz el?

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Elég volt a vágta

    Lassan, lovam, lassan,
    Elég volt a vágta;
    Vén legénynek tempós már a
    Kengyelvasba hágta.

    Minek is nyargalnánk?
    Hová? Ki elébe?
    Itt is, ott is örök cudar:
    Egy a világ képe.

    Lobogni lélekkel
    Haszontalan próba,
    Míg mi élünk, nem lesz más e
    Veszett Európa.

    S hiába legyezget
    Holmi tavaszféle,
    Mindegy az már, öreg csontnak,
    Tavasz van-e, tél-e?

    Dirmegünk, dörmögünk,
    Bajszunk, kedvünk kajla,
    Nem kell már a szerelem se,
    A parázna frajla.

    Édes kábulatra
    Könnyebb szerzet vágyjon,
    Ordas, lompos régi búkkal
    Hálunk mi egy ágyon.

    Fringiánk is vesszen!
    Az ifjabb fegyver
    Hadd csattogja, hogy ő minden
    Ócska vaskót megver!

    Majd eléri őt is
    Idején a balság –
    Hányja farát, míg lehet, a
    Csikó-fiatalság!

    Mindegy már minékünk
    Szerda vagy csütörtök,
    A nagyságos angyal vagy a
    Tekintetes ördög!

    Tempós lassúsággal
    – Elég volt a vágta –
    Szép egykedvűn átkocogunk
    A másik világba.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit – Hajnali ballagás

    Adjátok nekem,
    adjátok vissza nekem
    a hajnal-okozta mámort,
    a könnyű szívvel
    ballagó hajnali tábort.

    Megyek a dértől-dercés úton,
    távol a bútól.
    Fagytüskék égnek ereimben.
    Hajnal van, s fájhat minden,
    csak a szívem nem.

    Ti deszkapallók,
    a szürke sárból kiaranylók,
    életen átringó hidak,
    ha rátoklelek,
    a könnyű győzelem gyönyöre itat.

    Gyönyörű,
    bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
    a lélek hűs földje felett
    tüzijáték, mit jajlehelet
    fújt ki, didergő tűzpalota.

    Öt érzékem de friss még,
    csudáikat rávésték
    sárgöröngyök és paloták,
    – úgy lépj elém jelen világ:
    most a csoda a mérték.

    Csoda vagy te is, ballagó,
    angyalhajadra hull a hó,
    s nem is vagy tán jelen,
    nem segítesz, ha elesem
    te sem, de senki sem.

    Halálom se legyen más;
    borzongó hajnali ballagás,
    csodák és alvó idegek.
    Halál zajtalan angyalai,
    hajnalban vigyetek.



  • Nagy László, Jártam én koromban, hóban

    Jártam én koromban, hóban,
    húzott az álom.
    Mást kerestem, s mellém te álltál,
    kardél mellett felnőtt virágszál,
    sebzett virágom.

    Húszévem elveszett, s érzem,
    te lész a vígasz.
    Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
    szádról szóló harmonikáddal
    föl-fölvidítasz.

    Engem a szépség, a vígság
    csodásan éltet.
    Érte égek, hogy megmaradjak,
    bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
    kócból a mézet.

    Köröttem kúsza az élet,
    kúsza a sorsom.
    Vértezz hittel, hűséggel állig,
    akkor én a halálos ágyig
    beléd fogódzom.


    ,

  • Kristina Calu: Voltunk

    Egyszer voltunk
    Hol nem voltunk
    Élet útján vándoroltunk

    Egyik nap egyenesen
    A másikon görbén
    Hol fejünk lehajtva
    Hol felemelve büszkén

    Kézen fogva, szerelemben
    Háborúban, kételkedve
    Örömtelin, kacagva
    Búsan, magunkra maradva

    Megbántva és megbocsátva
    Bírtuk egymást maradásra
    Ketten, aztán sokasodva
    Ránc költözött az arcunkra

    Lassul a ritmus
    Halványul a szem
    Szürkül a koronánk
    De még emlékszem

    Hogy táncoltunk
    És álmodtunk
    Hogy ketten együtt
    Itt voltunk

  • Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem

    Nem volt hiába semmi sem.
    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    acélkerék is megkopik,
    hogyha szüntelen csak forog.
    Kopik, kopik, de fényesül,
    nem fogja be a rozsda sem,
    csiszolja minden mozdulat,
    s forog, forog ezüstösen.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nem adnak ingyen semmit ám,
    voltak keserves napjaim
    és rengeteg dúlt éjszakám.
    Amíg egy gyermek nagyra nő,
    bizony, egyet-mást tenni kell,
    legalább így az életem
    nem múlt el csip-csup semmivel.

    Ránézek nagy fiamra és
    egyszerre oly üde vagyok,
    hogy a szemem harmatgyöngyös
    hajnali rét gyanánt ragyog,
    s leánykám, mint a Március,
    rügyekbe zárt kölyöktavasz…
    őt nézem és bimbókorom
    újra fölöttem sugaraz.

    Nem siratom tűnt éveim,
    hiszen az idő úgysem áll,
    csak aki élt,
    azé a vénség, rút halál.
    Szánom az ínyenc élvezőt,
    csömörnél mása nem marad,
    koldus, ki mit sem áldozott
    s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

    Igaz, kicsit fáradt vagyok,
    nehéz a toll is néhanap,
    de a lehalkult szívverés
    fiam szívén erőre kap,
    szépségem múlik, – nem sírok,
    leánykám arcán tündököl,
    szinte sok is, e két gyerek,
    mily roppant kincset örököl.

    Nem volt hiába semmi sem,
    bár néhanap békétlenül
    lázongtam, hisz nem tudtam én,
    hogy ürmöm mézzé édesül.
    Sokat fizettem? Nem tudom,
    hiszen mindennek ára van…
    ezerszer újra kezdeném.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu