https://verskucko.com

Címke: életút

  • Áprily Lajos – Dísztelenül

    Nem versenyeztem s nem nyertem soha,
    hagytam, hogy a díszt más futók keressék.
    Síromnak is elég a föld moha.
    Az én díszem a teljes dísztelenség.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Nikolaus Lenau – Puszta semmi

    A puszta semmi int, amerre nézek;
    Agyonpéldázott vándorút az élet,
    Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
    S az út során a friss erők enyésznek.

    Igen, ha végső célig úgy mehetne
    Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
    Amint az első pár lépést szaladta,
    A játékon nevetni tán lehetne.

    De létünk zord erők kezén forog,
    S ütődik perctől perchez, s törve már,
    Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
    A tikkadt föld porán, amerre jár.

    Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
    Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…

    Forrás: Kedvesch versek

  • Kiss Judit Ágnes: Zaj

    Kislánykoromban a gúny s a feszült
    igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
    A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
    most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
    A szerelemnek hívott tévelygések,
    a kín horga, min vágy volt a csali,
    és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
    vagy zaj van, az Istent nem hallani.

    Mi jöhet még? A lassú szétesés
    sejtről sejtre. A kíméletlen gének
    sodornak már a végső csönd felé,
    míg hallgatom a szívverésem. Félek.
    (Túl mindazon, de innen mindezen
    mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    Érkezni bölcsen a világba,
    Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
    Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Babits Mihály: Az életemet elhibáztam

    Az életemet elhibáztam,
    rossz szögletet mértem falán,
    törölhetetlen drága vásznam
    terhes szinekkel mázolám:
    emlékből raktam össze rőzsét,
    multból máglyát jövőm alá,
    s tegnap tüzére holnap hősét,
    magamat dobtam égni rá.

    Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
    lett volna bennem késve mersz!
    De hasztalan töpreng az óra,
    ha ihletet nem ád a perc.
    Az órák és évek kövéből
    nehéz kriptát emeltem én:
    az évek falának tövéből
    nem költ föl többet több remény.

    Kriptámban hát nosza kinyújtom
    rossz, multak-törte testemet
    és máglyámat vigan kigyújtom,
    melyről fölkelni nem lehet:
    Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
    legalább szép legyen a láng:
    minden bibornál fényesebben
    adja palástját ölni ránk!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Berzsenyi Dániel: Osztályrészem

    Partra szállottam. Levonom vitorlám.
    A szelek mérgét nemesen kiálltam.
    Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
    Izzada orcám.

    Béke már részem: lekötöm hajómat,
    Semmi tündérkép soha fel nem oldja.
    Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe
    A heves ifjút!

    Bár nem oly gazdag mezeim határa,
    Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
    S nem ragyog szentelt ligetek homályin
    Tíburi forrás:

    Van kies szőlőm, van arany kalásszal
    Bíztató földem: szeretett Szabadság
    Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
    Kérjek-e többet?

    Vessen a Végzet, valamerre tetszik,
    Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
    Mindenütt boldog megelégedéssel
    Nézek az égre!

    Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
    Itt is áldást hint kezed életemre,
    S a vadon tájék kiderűlt virány lesz
    Gyenge dalodra.

    Essem a Grönland örökös havára,
    Essem a forró szerecsen homokra:
    Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
    Itt hives ernyőd.

    Forrás: Arcanum

  • Vargha Gyula: A bölcső és a koporsó között

    Rég elhagyám az enyhe révet,
    Hátam megett már évre évek
    Úgy torlanak, mint tengerár,
    S új rév, koporsóm csendje vár.
    Csalóka fény nyomát csapáztam,
    De néha gyöngyöt is halásztam,
    S azt képzelém bolond-vakon,
    Hogy kincseket visz csolnakom.
    De most, hogy már a révbe térek,
    Látom: a gyöngyök mit sem érnek,
    S kaviccsal partra szállni kár,
    Hadd nyelje bé a tengerár.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Reviczky Gyula: Agglegény karácsonya

    Ha elközelg a szent karácsony
    (Örömnek éje, áldalak!)
    S angyalka jár kis csöngetyűvel,
    Hol gyermekek zsivajganak:
    A házhoz tartozók szemében
    Mosolygó békefény derül.
    Mindenki vígad a családban,
    Az agglegény busúl csak egyedül.

    Vannak talán jó ismerősi,
    A kik meghívják szívesen?
    Mit ér! az agglegény e körben
    Karácsony-este idegen.
    Az egygyé tartozó családdal
    Érzése, kedve nem vegyül.
    Csak elmereng, busul magában.
    Mily szomorú sors lenni egyedül.

    És mennél hangosabb a kis kör,
    Annál inkább elmélyed ő.
    Az ifjuság elszállt fölötte.
    S ki még hozzá megy, lesz-e nő? …
    Óh, mert olyan sivár az élet
    Feleség és család nélkül.
    Köznapnál szomorúbb az ünnep,
    Nem ízlik a falat sem egyedül.

    Leverten tér rideg lakába,
    S vádolja némán önmagát:
    Elvesztegetted ifjuságod’,
    S újat az ég többé nem ád.
    Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
    Nyüg nélkül élsz, függetlenül…
    Ah, annál nehezebb leszen majd
    Utód nélkül halnod meg egyedül!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    érkezni bölcsen a világba,
    hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
    gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Benjámin László: Két évtized

    Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
    szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
    rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
    ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
    Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
    leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
    Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
    Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
    lélek kalandosát törökön tépelődött,
    kapkodót, megviselt elődök
    nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
    a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
    ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
    láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
    két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
    Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
    Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
    tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
    Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
    voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
    nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.

    Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
    összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
    Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
    magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
    S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
    Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
    Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
    De jó is volna hinni magamban mindannyit…

    Becsapódott mögöttünk immár két évtized
    két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
    mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
    Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
    be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
    ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
    Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
    hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
    Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
    adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
    S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
    szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
    s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
    Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
    zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
    hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
    Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!

    Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
    sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
    s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
    Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
    Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
    Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
    Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
    miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
    Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
    ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
    hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
    élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
    Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
    foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.

    Forrás: MEK